Népsport: 120 éve született a magyar póló hőskorának egyik ikonja, Keserű II Alajos

Az 1924-es olimpián a sok sebből vérző, 1920-ban még mesterségesen távol tartott, Trianon által megtépázott magyar sport már erős életjeleket mutatott, és ebbe nem csupán a kardvívó Pósta Sándor és az agyaggalamblövő Halasy Gyula aranyérmét, hanem a vízilabdázók ötödik helyét is nyugodtan beleérthetjük. Az első világháború előtt Stockholmban egyszer már 5. együttesből két veterán, Fazekas Tibor és Wenk János maradt, köréjük gyúrta a felejthetetlen Komjádi Béla a későbbi világverő alakulat magját. Vértesy József, Homonnai Márton és Barta István már ott volt Párizsban, akárcsak a Keserű fivérek, a 21 éves Ferenc (Keserű I) és a nála másfél évvel fiatalabb Alajos (Keserű II), mint ahogyan aztán Amszterdamban és Los Angelesben is, sőt közülük Homonnai még 1936-ban Berlinben is. Ez utóbbi három olimpián sorrendben ezüst-, arany- és megint csak aranyérem lett az ekkorra már pólós nagyhatalommá váló magyarok jutalma.

Pedig Párizsba a kiutazásuk sem volt egyértelmű, hiszen idehaza nem vártak átütő eredményt a Komjádi-fiúktól. Az olimpia már tartott, a pólótorna rajtjáig egy hét sem volt hátra, amikor még mindig azon tanakodtak idehaza, érdemes-e indulnunk rajta. Az is felvetődött, hogy csak akkor mehessen a csapat, ha július 6-án, felkészülési mérkőzésen legyőzi az osztrákokat, végül a szavazáson 14 igen és 6 nem mellett a pólósok feltétlen kiküldetését határozták el. A csapat másnap hálából Keserű I Ferenc és Keserű II Alajos összesen hét góljával 9:2-re megverte Ausztriát. Igaz, a sorsolás a francia fővárosban az azt megelőző három játékokon aranyérmes briteket sodorta elsőként a mieink útjába. „A magyar csapat rendkívül elfogódottan szállott vízbe nagynevű és nagy tudású ellenfelével szemben. Védelem és támadás egyaránt valósággal lámpalázzal küzdött az első percekben. Keserű II mindjárt az első pillanatban olyan hibát csinál, amilyet még életünkben nem láttunk tőle, szabadon hagyta a pompás Radmilovicot, aki éles, csavart lövéssel megszerzi a vezető gólt már az első másodpercekben. 0:1, Anglia vezet.”      

Így kezdődött… Ez a Paul Radmilovic horvát és ír szülők gyermeke volt, a századelő nagy pólós sztárja, és egyike annak a két úriembernek (csapattársa, Charles Smith a másik), aki Gyarmati Dezsőn, Kárpáti Györgyön, a Kemény-féle triplázó szupercsapat hat tagján és a modern idők három szerbjén kívül háromszoros olimpiai aranyérmesnek vallhatja magát.

Ekkor Keserű II-től és a többi magyartól olyan messze volt az egy olimpiai bajnoki cím is, mint ide Los Angeles – ahol végül nyolc év múlva végre megkoronázták Komjádi Béla fiait. Summa summarum, a briteket 6:6 után „szétlövésben” lebirkózták Vértesyék, ám ez annyit kivett belőlük, hogy ezután 7:2-re kikaptak a szintén nagyon erős belgáktól, és a csehszlovákok 7:0-s kiütése is csak az ötödik helyhez volt elegendő.

Négy évvel később már favoritként, Európa-elsőként utazott a csapat Amszterdamba, de a németek elleni döntőben végül úgy sem sikerült nyerni, hogy 2:0-ra mi vezettünk (mint 1954-ben Puskásék Bernben…), hiába mondta azt az elutazás előtt Komjádi Béla, hogy „Ha nem nyerjük meg az olimpiát, akkor lefogyok negyven kilóra…”

Nem nyertük meg, mégsem fogyott le, inkább még emelt az edzésadagokon, és az akkor már a halhatatlan Németh Jamesszal és a villamosbalesete után csonka lábbal is pólós (és hosszútáv­úszó) klasszissá érő Halassy Olivérrel a csapat 1932-ben már mindenkit maga mögé utasított.

Ennek a társaságnak az ifjabbik Keserű fivér, a Laló becenévre hallgató Alajos volt a mókamestere. Elsőrangúan úszott, így aztán nem véletlen, hogy a gyors lefordulásokat elsősorban rá építette Komjádi válogatottja. Alacsony volt, nem hálószaggató bombáiról volt híres, viszont olyan finesszel ejtett, hogy a kapusok alól a kulcspillanatban már rendre kicsúszott a sámli. Amszterdamban és Los Angelesben ott állt a dobogón, miközben összesen négy Európa-bajnokságon (1926-ban Budapesten, 1927-ben Bolognában, 1931-ben Párizsban és 1934-ben Magdeburgban) vett részt, és valamennyin a tetejéről hallgathatta meg a magyar himnuszt. Már 16 évesen, 1921-ben ott volt a nemzeti csapatban, amelytől egy évvel Berlin előtt, 1935-ben 73-szoros válogatottként búcsúzott el, ő volt Komi bácsi csapatának egyik esze, akire a nehéz pillanatokban mindig számíthatott a magyar póló első edzőfejedelme.

Keserű II Alajos édesapja vásárcsarnoki altiszt volt, az ifjú Laló tizenegy éves korában az MTK-ban kezdett sportolni (az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lehorgonyzott Beitsher dunai uszodában zajlottak a tréningek), ám az edző, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-től harmincévesen nyugdíjazott Komjádi Béla összekülönbözött Fodor Henrikkel, az MTK mindenható titkárával, mert az nem adott ingyenjegyeket a csapatnak a futballisták meccseire. Így aztán Komjádi a Császár uszodába (ma „félig” már róla van elnevezve…) vitte a legtehetségesebb MTK-s srácokat, Homonnai Mártont és a Keserű fiúkat, megalakítva a III. Ker. TVE vízipólócsapatát. Keserű 1919-ben lett a klub játékosa, 1920-ban viszont már a Ferencvároshoz távozott. Mindkét klub színeiben nyert úszó országos bajnokságot 4x200-as gyorsváltóban, sőt 1922-ben folyambajnok (mint Rasovszky Kristóf a Szajnában…) is lett, sőt 1929-ben egy ízben úszóválogatott is, de igazán otthonosan a vízilabdázók között érezte magát.

Laló már olimpiai érmes volt, amikor 1929-ben azzal került be a hírekbe, hogy munkahelye, a BSzKRT elbocsátotta állásából (irodai szolgálatából vonalszolgálatra rendelte ki, és próbakalauzzá minősítette…), mert az FTC-ből a MAC-ba igazol. Homonnay Tivadar MÚSZ-elnök azonnal érintkezésbe lépett a villamos vasutak igazgatóságával, hogy az elbocsátás ügyében interveniáljon, amiről így nyilatkozott a Nemzeti Sportnak: „Tegnap délután, hogy a hír tudomásomra jutott, azonnal beszéltem Perczel Miklós igazgató úrral, a személyzeti osztály főnökével. Perczel igazgató úr érdeklődésemre jelezte, hogy a felmondást kénytelen fenntartani. Szóba hoztam Keserű II klubcseréjének ügyét is, amire kijelentette, hogy ő Keserű II-t sportérdemei alapján alkalmazta, de sohasem kívánta, hogy Keserű II anyaegyesületét elhagyja, és a BSzKRT csapatába lépjen. Közel két éven keresztül volt alkalmazottja a villamos vasutaknak, Keserű II ezen idő alatt akadálytalanul sportolhatott az FTC-ben. Most, hogy az FTC-ből kilépett, pusztán udvariassági szempontból elvárta volna, hogy klubcseréjét neki mint a BSzKRT sportegyesülete elnökének bejelentse…” Ezek után a MAC szerzett neki állást, de az átigazolást (Vértesyvel párban) nem volt olyan egyszerű lebonyolítani, mert a Ferencváros is keresztbe tett, végül épp egy válogatott túra oldotta meg az ügyet, ami innentől már az egyetemes magyar vízilabda ügye is lett. Keserű II újra pólózhatott, 1930-ban viszont amiatt volt kénytelen kihagyni a nürnbergi tornát, mert épp akkor foglalta el gépgyári tisztviselői állását a székesfővárosnál, és mégsem kezdhette szabadsággal a működését… Ezekkel az amatőrökkel csak a baj volt, ma nincsenek ilyen problémák.

Keserű II Alajos visszavonulása után Tatabányán és Budapesten edzősködött, sőt levezetésként közel az ötvenhez a Bp. Építők csapatában még játszott is. Székesfővárosi tisztviselőből a Fővárosi Elektromos Művek alkalmazottja lett, és mindössze hatvanéves volt, amikor 1965. május 3-án elhunyt el Budapesten. Ferenc bátyja is csak három évvel élte túl őt, öccsük, József ugyancsak vízilabdázó volt.

NÉVJEGY

KESERŰ II ALAJOS Született: 1905. március 8., Budapest Elhunyt: 1965. május 3., Budapest Sportága: vízilabda Legjobb eredményei Vízilabdázóként: olimpiai bajnok (1932), olimpiai 2. (1928), olimpiai 5. (1924); 4x Európa-bajnok (1926, 1927, 1931, 1934); 7x magyar bajnok. Úszóként:  2x magyar bajnok. Nyílt vízi úszóként: magyar bajnok (folyamúszás)