Felnőnek a gyerekek – Malonyai Péter publicisztikája

ENGEM IS LENYŰGÖZÖTT a szlovákiai U21-es Európa-bajnokság, régen éreztem úgy futballtornát nézve, hogy minden a helyén van. Az is, hogy itt fiatalok játszanak, igaz, roppant éretten. A tornagyőztes angol gyerekek például éppen olyan szívesen passzolgattak a saját térfelükön, mint  a néha meglehetősen unalmas felnőttek, ám amint lehetett, vállaltak minden kockázatot (elfutás, csel, rizikós passzok), amit én annak tudok be, hogy még csak most szárad a fenekükön a tojáshéj. 

Ami persze túlzás, hiszen roppant képzett játékosokról beszélünk. Hogy a torna legtöbbet emlegetett futballistáit említsem, ott van az angoloknál Harvey Elliott, a németeknél Nick Woltemade. Véletlenek nincsenek, hiszen Elliott a Liverpool profija, Woltemadét pedig már Bayern is vinné Stuttgartból. Elliottot gyerekként eltanácsolták a futballtól, mondván, nagyon alacsony (ma is 170 centi), Woltemade pedig a Werder Bremennek nem kellett.

Ilyesmi tehát nem csupán nálunk fordul elő, ám ez semmire sem felmentés. Főként azért, mert – maradva a fiataloknál – az elmúlt század közepén sorozatban tűntek fel a későbbi klasszisok a magyar ifiválogatottban (1953 és 1960: 1. hely, 1959: 3. hely). Tichy Lajos, Albert Flórián, Ihász Kálmán, Solymosi Ernő, Sóvári Kálmán, Farkas János, Káposzta Benő, Mészöly Kálmán – íme egy rövid felsorolás, de a többiek is stabil és megbecsült NB I-es futballisták lettek.

A későbbi ifiktől is sokan játszottak a válogatottban, az 1984-ben csaknem negyedszázad elteltével Európa-bajnok csapat keretéből (17) csak hatan nem, mégsem léptünk előrébb összességében. Sőt. Az sem segített, hogy az utánpótlás Európa-bajnokságot (U23) 1974-ben megnyertük, 1976-ban pedig másodikak lettünk, 1986-ban harmadikak – részsikerek voltak, legalábbis ha mellőzzük azt a tételt, hogy messzemenő következtetéseket nem lehet levonni ezekből a tornákból.

Nem mellőzhetjük, mert sokan hangoztatják, de még többen teszik az ellenkezőjét szerte Európában azok közül (szövetségi elöljárók), akik döntenek arról, hogy kik vezessék a korosztályos válogatottakat. Elvégre megfigyelhető, hogy egy-egy kudarcsorozat (nálunk: selejtező) után csere történik a kispadokon.

Mondhat akárki akármit, a hozzáértők szerint az U19-es és az U21-es Európa-bajnokság szakmailag roppant értékes, nem elsősorban a megfigyelők számára, aki mögött ebben a korban nincsen menerdzser(féle), az nagy valószínűséggel az Európa-bajnokságokra sem jut ki. Aki igen, az szinte észrevétlenül fejlődhet. Eleve megismerhet más nemzetekre jellemző stílusokat, szoktathatja magát a sorozatmeccsekhez és a téthez, nem beszélve arról, hogy az értéke (ára) is növekedhet, ha jól futballozik.

A mi gyerekeinknek az ilyesmi nem adatik meg, érthetően, hiszen a mi nevelésünk középen vagy inkább az alsó középmezőnyben található a kontinensen. Nem én mondom, de egyetértek vele. Azzal is, hogy nálunk csak ígéretes példák (Szoboszlai Dominik, Kerkez Milos, Vancsa Zalán), s nem ígéretes csapatok vannak.

Időnként rákapunk az utánzásra (sokáig a holland módi dívott), ami csak kudarchoz vezethet. Létezik ugyanis magyar futballstílus, csak éppen évtizedek óta senkit sem érdekel, legfeljebb Vörösmarty Mihályra hajazva („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban…”). Mezey György ki tudja, mióta emlegeti, hogy használni kellene (kellett volna?) az egymásra épülő nemzedékek tapasztalatait (fémjelezve: Sárosi György-Puskás Ferenc-Albert Flórián-Nyilasi Tibor-Détári Lajos-Szoboszlai Dominik). Neki például szerencséje volt, mert Lázár „Tanár úrtól” is tanulhatott ifjú játékosként, és Dudás János is volt edzője.

Nem kell(ene) messzire menni a tanuláshoz, az osztrák rendszer is lehet példa. Náluk ugyanis úgymond rendszerszintű a nevelés, a szövetség központilag koordinálja az akadémiákat, a képzés egységes koncepció alapján halad. És az egyén középpontba állításával, értve ezen nem csupán a fizikumot, a technikát, az intenzitást, hanem a személyiséget is, benne a kommunikációt, a döntéshozatalt, a felelősségvállalást, sőt még a nyelvtanulást is.

Magyarán – rossz szó, de nincs jobb – felépítik a gyereket, ami – tudtam meg Szoboszlai menedzserétől, Esterházy Mátyástól – nem prioritás a mi akadémiáink hosszú távú koncepciójában. Pedig ez a kulcs. Jellemző, hogy az MLSZ-nek pénzmegvonással kell fellépnie, hogy minél több magyar fiatal szerepeljen a csapatokban, miközben a kluboknak maguktól, meggyőződésből kell(ene) rálépniük erre az útra. Esterházy úgy véli – ez azért érdekes –, hogy a gyerekek többsége nem szeret annyira futballozni, mint hisszük, sokan vannak, akik kifejezetten szoronganak, ha pályára kell lépniük. Ez nem az akadémiák hibája – mondja –, nekik az a dolguk, hogy átvezessék a gyerekeket a felnőttfutballba, ami szinte reménytelen, ha nincs meg az alaptudásuk. Amit tízéves kor alatt kell megszerezniük és egyúttal megszeretniük a játékot.

Nem véletlen, hogy a közelmúlt Európa-bajnokságain (U19, U21) azok az országok domináltak (Anglia, Németország, Franciaország, Spanyolország, Hollandia), amelyektől el is vártuk, várjuk. Ők viszik a prímet a kontinensen. Ilyenkor mindig eszembe jut, volt idő, amikor mi számítottunk az elitnek, ám nem tudtunk építeni a futballhegemóniánkra.

Igen, az Aranycsapatra gondolok. És persze tudom, hogy történelmi (1956-os forradalom) és politikai (hidegháború, ha enyhébb is) okok rengeteget nyomtak a latban, ám a szakmai tudás itthon maradt. Az NB I 12 csapatot számlált 1956-ban, s a 12 edzőből a forradalom után 11 dolgozott itthon, köztük Bukovi Márton, Volentik Béla, Sós Károly, Jávor Pál, Baróti Lajos, Kalocsay Géza, Lakat Károly, akiktől elvárható lett volna, hogy az Aranycsapat tapasztalatait felhasználva folytassák a munkát. Tudom, hogy a játék nem volt népszerű a magas politikában, a forradalom után kivérzett a magyar futball, az infrastruktúra sem volt megfelelő, ám nem hiszem, hogy megtiltották volna a nívós szakmai munkát. 

Szigorú vagyok? Dehogy. Csak logikus. És persze megértő is, hiszen elfogadom, hogy valamennyiüknek megvolt az oka, hogy kissé hátrébb lépjen. Amitől csupán egy újabb lépés a ­játékosuralom, amikor már eszébe sem jutott a mestereknek a korszerű munka – minek felkavarni az állóvizet. Voltak olyan jó futballistáink akkor is, hogy megteljen a lelátó, még az eredmények is csordogáltak, de valahogy nem álltak össze egésszé a részsikerek.

A nosztalgia országa lettünk. Hogy érthető legyek, Puskás Öcsiből szobor lett, s nem rendszer, ahogy a társaiból is. Időnként el-elmondják, hogy a Sebes-féle válogatott mindent tudott vagy legalábbis rengeteget. Fel kellett volna ismerni, hogy az Aranycsapat nem egyszeri csoda, hanem modell vagy legalábbis kiindulópont. Meggyőződésem, hogy tudatosan fejlesztve a jövőnek is sokat adhatott volna. Ha komolyan vették volna a filozófiáját, és nemcsak a mítoszra, hanem a rendszerére, módszereire és gondolkodására is figyeltek volna, mindmáig létezne egy modern, pozíciós alapú, technikás, kreatív, gyors játékra épülő magyar futballminta.

Kissé messze jutottam az utánpótlás Európa-bajnokságoktól, és mégsem. Ugyanis jelen állás szerint sok esélyünk nincs (finom fogalmazás), hogy egyszer csak rólunk szóljon a mese. Elnézve az ifiválogatottjaink (U15-től U21-ig) élén álló edzőket, nem tudom, hogy bennük van-e a spiritusz ahhoz, hogy legyünk valakik ifiben. És akkor még nem szóltam az eredményekről, amelyek hiába nem számítanak, én csak észreveszem őket.

Nem vagyok hibátlan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!