A kapusposzt Császára – Moncz Attila publicisztikája

Nem mutatta be az évszázad védését, mint Gordon Banks az 1970-es világbajnokságon Pelé fejesénél. Nem lett 40 évesen világbajnok, mint Dino Zoff az 1982-es vb-n. Nem ő volt az első, aki kapusként megmutatta, ki az úr a hátsó alakzatban, ezt már jó fél évszázaddal előtte előadta Lev Jasin. És még csak nem is ő a kapusként legtöbb válogatottságig jutó futballista, ez a dicsőség Gianluigi Buffoné a maga 176 szereplésével a squadra azzurrában.

A német válogatottól a múlt héten elköszönő Manuel Neuer „csak” forradalmasította posztja stílusát azzal, hogy söprögető kapus lett belőle. Rendben, a liberó/középhátvéd pozíció újragondolásában a (nyugat)németek mindig is elöl jártak, elég csak Franz Beckenbauerre gondolni, aki hátulról irányított, de ha a szükség úgy hozta, még a támadások befejezéséhez is oda tudott érni. De azért akkor a Császár mögött Sepp Maier személyében még mindig volt egy biztos támasz. Neuer viszont gyakran tizenegyedik mezőnyjátékosként szerepelt, ami egy-egy gyengébben látó vagy számoló szurkolónál akár óvási alap is lehetne, mondván, eggyel többen vannak a másik oldalon… A Kicker által „Manu, der Libero” becenéven emlegetett kapus túl nagy versenyelőnyt jelentett.

A „Miért?” kérdésre válaszul elég csak megnézni a Németország–Algéria vb-nyolcaddöntőt 2014-ből. Addig is lehetett látni már kalandozó kapusokat, mosolyogtunk/csodálkoztunk/átkozódtunk José Luis Chilavert vagy René Higuita egy-egy mezőnybeli megmozdulásán, de Porto Alegrében olyan új stílus komplett ősbemutatóját láthattuk, amilyet korábban 120 percen keresztül nem tapasztalhattunk. A Kicker helyszíni beszámolója szerint Neuer úgy tízpercente tisztázott a felezővonaltól tíz méterre, háromszor pedig vészhelyzetben is mentett. Nem kapusként, söprögetőként. Mindössze három védést kellett bemutatnia, de így is 1.5-es osztályzatot (a második legjobb a skálán) kapott a német szaklaptól, na meg „A meccs embere” elismerést.

Sokan próbálták, próbálják utánozni a stílusát, mára akadnak, akik komplexitásban talán felül is múlják, de az szerintem vitathatatlan, hogy ilyen hosszú ideig senki sem dominálta a posztot a világfutballban. Buffonhoz és Iker Casillashoz hasonlóan ötször választották meg a világ legjobb kapusának az IFFHS ankétján, és bár hármójuk közül csak a spanyol tudott Eb-t és vb-t is nyerni hazájával, az én rangsoromban ő csak a harmadik. Nyilván arról is lehet vitatkozni, hogy Neuer a világ valaha volt legjobb kapusa vagy sem (egykori csapattársa, a jelenleg a Leverkusen vezetőedzőjeként csodát művelő, spanyol Xabi Alonso szerint okvetlenül), de én például nem láttam ahhoz elég jelöltet, hogy szigorúan szakmailag tudjak nyilatkozni (elfogultan naná, hogy ő az!), így ezt inkább meghagynám örökös vitatémának. Amit viszont leírok – és erre nem mertem gondolni, amikor elkezdtem újságírással foglalkozni! –, az az, hogy ő minden idők legjobb német kapusa. Sepp Maier ide, Oliver Kahn oda. (Érdekesség, hogy ebben a „harcban” a világbajnok Toni Turek és Bodo Illgner szóba sem kerül, pedig Kahnnak nincs is vb-aranya.) Mondjuk úgy nem kell hozzá nagy bátorság, ha a két német (és müncheni!) legendával évtizedekig együtt játszó vagy dolgozó Karl-Heinz Rummenigge is így gondolja: „Szerintem Neuer a valaha volt legjobb német kapus. Megváltoztatta a kapusjátékot, új szintre emelte, új viszonyítási alapokat teremtett, és tett azért, hogy világszerte mások is az ő stílusát kövessék”.
A Dubaiban 2009 júniusában kezdődő, a Spanyolország elleni Eb-negyeddöntőben, a 124. fellépésén záruló válogatottbeli pályafutás most befejeződött. Folytatódhatott volna? Talán igen. Neuer bevallotta, izgatta a fantáziáját a két év múlva az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban sorra kerülő világbajnokság. Addigra alighanem megdöntötte volna Lothar Matthäus 150-es német válogatottsági csúcsát, illetve tovább javította volna saját kapott gól nélküli rekordját (51 mérkőzés). Sok sportágban sokan képtelenek eltalálni, mikor jön el a búcsú pillanata. Személyes emlékeim között ott van a bokszoló Dariusz Michalczewski, aki a (később csúnyán elszórt) milliók számolgatása helyett még hülyére verette magát Fabrice Tiozzóval, vagy hogy német futballista példáját is hozzam, Lukas Podolski, aki a Vissel Kobe, Antalyaspor, Górnik Zabrze hármasban „csengette, csengeti le” a karrierjét, ahelyett, hogy már csak gíroszbirodalma építgetésére összpontosítana. Neuer viszont felismerte, 38 évesen, friss apaként elég neki egy front.

„Az agyam és a szívem majdnem szétszakított. A szívem azt súgta, nagyon sok minden fog hiányozni. Hiányozni fog az a büszkeség, hogy az országomat képviselhetem” – fogalmazott a The Players’ Tribune nevű oldalon megjelent búcsúlevelében. Aztán nyert a józan ész, ahogyan oly sok minden másban is az életében. Például a búcsúüzenetben is. Ma már divatos lenne egy képpel vagy egy poénnal a közösségi média egyik platformján bejelenteni az „Auf Wiedersehent”, ő viszont sokkal befelé fordulóbb volt annál, mint hogy átmenjen magamutogatóba. Inkább leírt és kiírt magából mindent, ami még benne volt. Például azt, hogy élete egyik legnagyobb sikerének tartja, hogy másfél éves kihagyást, illetve az azt megelőző, majdnem a karrierjébe kerülő síbalesetet követően nem csupán bekerült a hazai kontinensviadalra készülő keretbe, de elsőrangúan védett is rajta. Mondjuk a nagy tornák és az azt megelőző sérülések nála szinte mindennaposak voltak, hiszen a 2014-es vb előtt vállsérüléssel bajlódott (a rajt előtt egy héttel kezdett el edzeni…), 2018-ban pedig lábközépcsonttörés miatt volt kétséges a részvétele. De mindig rendbe jött, így 2010 és 2024 között rendre ő volt a Nationalelf első számú kapusa. Olyan időszakban, amikor Marc-André ter Stegen sikert sikerre halmozott a Barcelonával (és immár a katalánok csapatkapitányát is benne tisztelhetjük!), Kevin Trapp volt a PSG első számú kapusa, és Európa-ligát nyert a Frankfurttal vagy amikor Alexander Nübel pályafutása üstökösszerűen elindult.

Akadnak, akik szerint ő gátolta meg több kapus kiteljesedését is, ami szerintem nonszensz. Ki mondta, hogy nem lehet megpróbálni jobban védeni Neuernél? Ugye, hogy senki. Ja, hogy nem lehetett nála jobban védő német kapust találni? Az más… Az más lapra tartozik, hogy a korábban kapusországnak is tartott Németországban jelenleg elég nagy a hiátus minőségi fiatal futballkapusok terén. A válogatott keretben számításba vehető „egyesek” közül csak Nübel harminc év alatti, de azért szeptember végén már ő is megünnepli a 28. születésnapját. De ez már legyen Julian Nagelsmann szövetségi kapitány problémája. Akivel kapcsolatban egyébként Neuer nagyon elegáns volt, és egyszer sem említette fel kettejük legkésőbb a müncheni közös munka óta „terhelt” viszonyát. Nem tett jót az együttműködésüknek, hogy a szakember kirúgatta a Bayerntől Neuer kapusedzőjét és bizalmasát, Filip Tapalovicot. Azóta, mondjuk így, kevesebb lett a közös témájuk az elszórt beszélgetéseiken. Ugyanakkor, ahogyan Neuer a búcsúlevelében, Nagelsmann az elköszönő szavainál is úriembernek bizonyult: „Emberileg és szakmailag is nagy veszteség Neuer visszavonulása. Manu annyira átalakította a kapusjátékot, mint a labdarúgás történetében senki más. Az ő képességei döntő szerepet játszottak abban, milyen futballal rukkolt ki a válogatott.”

Ezen képességekből immár csak a Bayern húzhat hasznot, de hogy meddig, az kérdés. Meggyőződésem, ha az újabb, 2025-ös „Finale Dahoam”, azaz a müncheni Bajnokok Ligája-döntő bajor sikert hoz, addig. Ha nem, akkor addig, amíg edzésen képes lesz futni a labdáért.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!