Minden romokban? – N. Pál József publicisztikája

Ki hitte volna, hogy a fegyelem példájának tudott futballhatalom is képes pánikba esni? Németország 4–1-re kikapott Japántól – a legutóbbi világbajnokságon is megtörtént ez (2–1) – ráadásul most odahaza, erre kirúgták a kapitányt, ami csak az elsővel, Otto Nerzcel fordult elő eddig 1936-ban (Jupp Derwall '84-ben, Erich Ribbeck 2000-ben, Rudi Völler 2004-ben lemondott). Jellemző, hogy Hansi Flick csak a tizenegyedik volt ama sorban majdnem egy évszázad alatt, akik közül Sepp Herberger – a FIFA-ból való 1942–50 közti kizárással tarkítottan – például 28 évig viselte e tisztet. Emlékszem, hajdan úgy éreztük, hogy a német (NSZK) kapitányt ugyanúgy örökké Helmut Schönnek (1964-tól tizennégy esztendőn át ült a válogatott kispadján) hívják, mint ahogy Brezsnyevnek a szovjet, Kádárnak a honi pártvezért, s az új az előző segítője lesz majd egyszer. Meg hogy a váltás igen nyugodt arrafelé, hogy ritka stabilitás kíséri a folyamatot, s minden világ- és Európa-bajnokságon – majd' mindegyiken! – a legjobbak közt vannak ők.
Ki hitte volna, hogy a fegyelem példájának tudott futballhatalom is képes pánikba esni? Németország 4–1-re kikapott Japántól – a legutóbbi világbajnokságon is megtörtént ez (2–1) – ráadásul most odahaza, erre kirúgták a kapitányt, ami csak az elsővel, Otto Nerzcel fordult elő eddig 1936-ban (Jupp Derwall '84-ben, Erich Ribbeck 2000-ben, Rudi Völler 2004-ben lemondott). Jellemző, hogy Hansi Flick csak a tizenegyedik volt ama sorban majdnem egy évszázad alatt, akik közül Sepp Herberger – a FIFA-ból való 1942–50 közti kizárással tarkítottan – például 28 évig viselte e tisztet. Emlékszem, hajdan úgy éreztük, hogy a német (NSZK) kapitányt ugyanúgy örökké Helmut Schönnek (1964-tól tizennégy esztendőn át ült a válogatott kispadján) hívják, mint ahogy Brezsnyevnek a szovjet, Kádárnak a honi pártvezért, s az új az előző segítője lesz majd egyszer. Meg hogy a váltás igen nyugodt arrafelé, hogy ritka stabilitás kíséri a folyamatot, s minden világ- és Európa-bajnokságon – majd' mindegyiken! – a legjobbak közt vannak ők.

Ennek vége? S ennek a – példátlan? – visszaesésnek keresi most az okát a német labdarúgásért rajongó – és nem rajongó? – lélek az ország határain túl is talán? S hiszi, hogy „szakszerű”, modellezhető választ kaphat kérdésére ott, ahol – a futball örök titka ez – egzaktan pontos, mindenkit kielégítő felelet soha sincs? Sőt, állítom, baj lenne, ha lenne, az a játék, a róla való beszéd halálát jelentené.

Ha a számokra figyelek (az utóbbi évtizedekben szinte mindenki csak erre figyel), meg kell állapítanom, hogy Németország (NSZK) válogatott szinten – ha az ötször világbajnok, de csak hétszer „döntős” Brazíliát nem számítom – a világ első (tudniillik: legeredményesebb) futballnemzete. Nyolcszor volt vb-finalista – négyszer győztesen – tizenháromszor jutott legalább a négy közé. Eb-t háromszor nyert, hatszor volt döntős (senki ennyiszer), kilencszer szerepelt a négy között. Most meg – sokak szerint – romokban az egész kóceráj, hisz a 2014-ben világbajnok gárda már két vb csoportkörét sem élte túl, a 2021-es Eb-n sem tündökölt, ráadásul – az utóbbi évben – számos meccset veszített (volt 0–6 a spanyolok ellen, s mi is legyőztük őket a saját földjükön)!

Nézem a híreket. Azt mondja Hansi Flick, a (volt) szövetségi kapitány, hogy utánpótlásképzésük a világtól évekkel lemaradt. Így van-e, nem tudom, de emlékszem, hogy a 2000-es kontinenstorna után is erről folyt a szó, meg a 2004-est követően is (a csoportkörben estek ki mind a kétszer, közben Torghelle két góljával – felkészülési mérkőzésen – még mi is vertük őket). Meg arról – utólag persze! –, hogy az akkor indított utánpótlásprogram hozadékának (rengeteg edzőt, sok-sok fölfedezettet jelentett ez) lett a 2014-es világbajnoki cím köszönhető.

Így volt, nem így volt, nincs a futballban ellenpróba (ezért vitázunk róla ítéletnapig), de tény, hogy a két égés (2000, 2004) között a német válogatott vb-döntőt játszott Brazília ellen, s ha a Mundial legjobbjának – a finálé előtt! – választott kapus, Oliver Kahn nem épp akkor betlizik, lehet, ők a világbajnokok, s még az utánpótlásról is másként beszélnek talán.

Szóval: biztos, hogy a 2006-os, 2010-es vb-bronz, a 2008-as Eb-ezüst, meg a 2014-es vb-diadal e szorgos, 2000-től indult munka logikus következménye volt, s tanulságul szolgálhat bárkinek? Avagy: hova lett az utánpótlásképzés, s miért annak széteséséről beszél most az exkapitány? Tervezhető-e tudományt, tapasztalatot, pénzt beleölve a labdarúgás, vagy – nagy biztonsággal – sohasem tervezhető?

Bevallom: nem szeretem a német futballt (vagy amit a „közfelfogás” annak nevez), sosem kedveltem igazán. Tán pont azt nem szeretem benne, ami másokat fogva tart: a küzdést, a fegyelmet, a „föladni soha” egyhangú dominanciáját. Illetve: tisztelem e tartást, ám ez a játék áhítatát számomra sosem adta meg. Tán egyetlen német labdarúgót bámultam, s őt a világ legjobbjai közé sorolom, amíg élek. Beckenbauert. Mit csodáltam benne? Ahogy a labdához ért, s ahogy elrúgta. Az eleganciáját, ami bármely begyötört gólnál többet jelentett nekem, és sosem gondoltam róla közben, hogy csapata győzelméért ne tett volna meg ő is mindent. Honfitársait, akiket kedvvel néztem (Netzer, Overath, Schuster, Thon, Littbarski), mind hozzá „mértem” valahogy. Ki nyert több „trófeát”, kinek van több BL-meccse – értékmércéül –, ma sem érdekel. Hol vannak a játék csodáját szívembe csempésző egyéniségek, külföldiek esetében (mert külhoni csapatnak lélekkel szurkolni nem tudok) mindig ezt kerestem.

A nemzetekre jellemző sajátosságok értékét, folytonosságát (ez a tradíció) nem tagadom, sőt, fontosnak gondolom. Mi emelte a németek játékát világszintűvé egykoron? (Mondanám: sajnos a mi kárunkra, s lehet, atavisztikus ellenérzésem oka éppen ez, ha nem vallom be, akkor is?) Egy játékfilmet ajánlanék mindenkinek. Futballszakmai tudálékosságon innen és túl, állítom, beszédes kultúrtörténeti alkotás.

A berni csoda a címe, az '54-es világbajnokság félszázados fordulójára készült. Többrétegű munka, a német gárda útja adja a hátteret, valójában egy család sorshistóriája, a szorító traumától a szívmélyi békesség megleléséig, kilenc esztendővel a háború után. Végül is: Németország civilizált nemzetek közé való „fölvételéről” szól a film a vb-győzelem fénytörésében. Csak a nyitó és a záró jelenetet vessük össze. Egy koszos gőzös, amivel a tíz évig orosz hadifogságban szenvedő, a helyét, szerepét nem lelő családfő hazaérkezik, s a világbajnok gárdát szállító modern villanyvonat suhanása, színes képkockákon immár.

Nos, hogy ama – a sorban első, máig mitologikus emlékezetű – diadalnak mik voltak az akár zseniális, az Aranycsapat hibáit s a körülményeket tökéletesen kihasználó összetevői, nem taglalom. Most éppen az – ilyen vagy olyan indíttatású – manipuláció esetlegessége sem érdekel, de állítom: az a győzelem a „föl­emelt fő” fontos pillanata volt a háború borzalmaiért megvetett németeknek, s a magabízó nemzeti tudat fundamentumának fontos része lett hosszabb távon is. Hiszem: '54 nélkül '74 se lett volna, s még '90 vagy 2014 sem talán.

Surányi András '82-ben bemutatott Aranycsapat című filmjére emlékezem, midőn Beckenbauer a gyermekként átélt csoda óriási, saját álmait is determináló hatásáról beszélt. Félreértés ne essék: a történeti, lélektani, tudati fölhajtóerő, a szervezettség, a tömérdek munka híján semmit sem ért volna persze, a szinte folyamatos sikeresség titka a két szféra összefésülése tudományában rejlett alighanem. Vélem, e kettős tudás évtizedekig jól működött, s ha ehhez – például a hetvenes évek elejére – erős generáció is összejött, a világszínvonal eleje évekig nem volt megkérdőjelezhető.
Mi tagadás: nem kedveltem a '82-es, '86-os ezüstcsapatot sem igazán, Schumacher brutalitását, a játékosok „iparszerű” rakkolását, Rummenigge eszelősen égő szemét sem, ám a szívszakadásig hajtást becsülni tudtam, úgyannyira, hogy a '90-es döntőben (a szerencsét szerencsére halmozó, de ott fantáziátlan Argentína ellenében) már értük szorítottam inkább.

Ám a '96-os Eb-győzelem ellenére úgy láttam, a „német modor” karaktere foszladozik valamiképp. A 2000-es s a 2004-es csődöt észre se vettem lényegében, lakonikusan nyugtáztam inkább, s azt se értettem, hogy lett világsztárrá egy olyan jó képességű, de inkább megszállottan „akaró”, jóképű, jól eladható „brand”, mint Lothar Matthäus. Tudom, vb-, Eb-cím, Aranylabda, százötven válogatottság (BL-trófea nincs), és így tovább, de számomra nem lett képes a játék „hírnökévé” lenni ő. Ahogy a német futball, mint „olyan” sem soha.

Bármekkora a pánik, szerintem Németország a jövő esztendei hazai Eb-t akár meg is nyerheti. Nekem senki sem mondott még olyat ugyanis, ami szerint a végkifejlet igen valószínűsíthető. Lehet, a jelenlegi Nationalelfben valóban nincsenek jó hátvédek, nincs jó befejező csatár, nincsenek vezérlő klasszisok, s kizárólag ennyi a lényegi ok. De mi van, ha egy ország azt veszítette el időközben, amire '54 táján rátalált? Mi van, ha nem is csak a 2014-ben még diadalittas német futball, hanem egy – önmagát vezető nemzetnek tudó – ország keresi egyre görcsösebben a helyét, s e tétovaságnak a gyarlóbb eredmények a visszfényei csupán?

Vagy mégsem? A „romokban lévő” gárda – a „beugró” Rudi Völlerrel – a világ tán legjobbjának tartott Franciaországot verte meg a minap, igaz, az unalmas meccset én képtelen voltam nézni folyamatosan. S megvan az új seprű is. Szeptember 22. óta a Bayern Münchennél márciusban fölfüggesztett (valójában leváltott) Julian Nagelsmann lett a tizenkettedik német szövetségi kapitány. Az biztos, hogy 36 évével minden idők második legfiatalabbja, aki e tisztséget betölti (csak a fentebb már említett legelső, az egyetlen kirúgott Nerz előzi meg két évvel a listán), s hogy a bajorok kispadján is éppen Flicket váltotta ő. Hogy végzi a válogatott első embereként, alig egy esztendő múlva kiderülhet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!