Sezlonok és futballistenek az öreg erdész vadászházában – Kiss Antal publicisztikája

Berlini derbit rendeztek a múlt héten a német labdarúgó Bundesliga rajtján: az előző bajnokságban nemzetközi kupaindulást elérő 1. FC Union Berlin és a bennmaradást kiharcoló Hertha BSC játszott egymással. Ez utóbbi csapatnál ragaszkodnak a magyar jelenléthez, Dárdai Pál és Petry Zsolt ugyan nincs már náluk, ott van viszont Bódog Tamás másodedzőként, s Dárdai Márton is helyet foglalt a kispadon. Reméljük, a magyarok iránti kötődés a „keleti szomszédnál”, az Unionnál is kialakul, hiszen ott játszik, és csereként pályára is lépett Schäfer András, a sokra hivatott, kiváló küzdőszelleméről ismert magyar válogatott.

A látottak alapján a papírformának megfelelő hazai győzelem született (3–1), aminek a több mint húszezer néző igen jelentős része nagyon örült – ők azok, akik Berlin keleti felének azon szerencsés polgárai közé tartoznak, akiknek bérletük van. A több mint tíz esztendeje az európai focitérképen még nagyítóval is alig látható csapat főpénztárosának ma már az üres lelátói székek helyett a biztos és fix telt házas bevételt kell számolnia kéthetente. Az éves költségvetés tervezésénél természetesen ez betonbiztos pont. A felszabaduló bérleteket családon belül is csupán kisebb berlini örökösödési háborúk keretében lehet megkaparintani, hiszen aki egyszer belekerül ennek a csapatnak a vonzásába, a meccsnapok minden pillanatát ki akarja használni. Az együttes piros Barkas kabalaautója, a stadion melletti május elsejék hangulatát idéző sör-virsli bódék vagy épp a VIP törzsvendégeinek egyszerű eleganciával megterített sok száz (!) „Stammtisch” végeláthatatlan sora mind-mind az együvé tartozás fontos kellékei. Nos, itt, Berlin Köpenick városrészében aranyat ér egy idénybérlet. S ha már a városi derbitől kanyarodtunk ide, mit nem adna a büszke nyugati Öreg Hölgy (Alte Dame), ha az agyonmarketingelt, nagy múltú márkaneve mögött ugyanilyen összetartó közösség lenne. Csak nincs. Hírnév van, ami éppen kopik. Valahogy még mindig úgy érzik a derék kék-fehérek, hogy a klubcímer mindent visz, már maga a mez látványa fél győzelem. Nos, pont ez tükröződött az első fordulóban. Míg egy lelkes, megalkuvást nem ismerő alakulat volt a piros sarokban, addig egy „kivagyi” a kékben.

Az Union története több mint százéves, a kelet-németországi foci történetében nem hagyott mély nyomot a falbontásig. Persze, nem is engedték, hogy hagyjon, hiszen a honeckeri időkben a lehetőségek kereteit maximálisan kihasználva, ha kimondva nem is, de valójában a rendszer ellenzéki csapata volt. Ha kapuközeli szabadrúgáshoz jutottak a boldog béketábor dolgos hétköznapjai utáni bajnokikon, felzúgott a tábor: „Bontsd le a falat! Bontsd le a falat!” Fal, sorfal, nem mindegy? A fal ledöntése után a berlini Olimpiai Stadionban a szabadság első pillanataiban, 1990 januárjában lejátszottak egy barátságos meccset 52 ezer néző előtt. Ki gondolta akkor a 2–1-es hazai siker után, hogy kicsivel több mint harminc év elmúltával a Hertha a futottak még kategóriás, az Union pedig nemzetközi porondon szereplő csapata lesz a Bundesligának? Senki. Azok után pláne nem, hogy a kétezres években a teljes bedőlés réme fenyegette, és a stasis múlt árnyéka is rávetült az elnökére.

Aztán az új világban jött az új menedzsment, volt hihető és hiteles terv, és a drukkerek is egyre többen lettek. Különleges, közösségépítésen alapuló klubmodellt is alkalmaznak, ami például Magyarországon is követhető lenne. A túlélésért, a klublicenc megszerzéséért 2004-ben a fanatikusok a világ egyik legnemesebb szurkolói akciójával két fronton alkottak maradandót: vért adtak, megmentve ezzel emberi életek sokaságát, az ezért kapott ellenértéket szeretett klubjuknak utalták, megmentve ezzel azt is. Az összefogás aztán más formában is megmutatkozott. Az egyre magasabbra kapaszkodó csapat otthona, a „Stadion An der Alten Försterei” (Az öreg erdész házának stadionja) nem felelt meg a követelményeknek, így 2008-ban csaknem kétezren több mint száznegyvenezer órában önkéntes munkát vállaltak annak érdekében, hogy méltó saját otthonuk legyen. Annyira jól sikerült ez, hogy 2014-ben, a brazíliai vb-meccsek idejére sezlonokkal, rekamiékkal, szófákkal és kerevetekkel bútorozták be a küzdőteret, mintegy nagy tv-szobává alakítva. Karácsonykor a nézőtéren együtt énekelnek több ezren ünnepi dalokat, s ha máshol akarnak összejönni, akkor a Spree folyón kibérelhető a csapat hajója is.

Volt szerencsém a klub vendégeként bajnoki mérkőzésen részt venni. Fantasztikus, ahogy bemutatják a csapatot. Az aznapi keretben szereplő összes játékos nevének elhangzása után a közönség ezt skandálja: „Er ist ein Fussballgott!” (Ő egy futballisten). Sok egyéb mellett számomra a legmegdöbbentőbb a műsorfüzet azon oldala volt, amelyen felsorolják a több száz támogatót. Lassan írom le, hogy mindenki el tudja olvasni: több százat. A honlapjukon ellenőriztem a mostani aktuális listát. Jelentem: 1 fő-, 2 mez-, 6 top-, 29 prémium, 67 vas-, 147 Union-club-szponzor, ez mindösszesen 252, azaz kettőszázötvenkettő, a magánadakozókon és a közösségi munkát vállalókon kívül.

A Bundesliga-csapat sikertörténete a 2010-es évektől íródik, amikor stabil másodosztályú lett, majd 2019-ben a Stuttgart elleni osztályozón több idegenben szerzett góllal szerezte meg a legjobbak között indulás jogát, s az előző évadban már az európai kupaindulást jelentő ötödik helyen végzett. Közgazdászok, topmenedzserek, sportszakemberek, stratégák, szponzorok és a „kis” emberek közösen írják. Talán ez a titok. Látunk különböző csapatokat felbukkanni az európai focitenger habjain, díszes fregattjuk itt-ott talán élre is áll, aztán elmerül a hullámsírban. A pénzügyi befektetésekkel, ügyeskedésekkel toborzott legénység elhivatott matrózok, elkötelezett kapitány nélkül valameddig elvan, de már egy kis vihar is elsodorja, és akkor mindenki hanyatt-homlok menekül. Talán emlékszünk Stadler József betyáros csapatára, amelyet a Leonardo-freskó „festményváltozatának” áfa-visszaigényléséből is finanszírozott. Düledező mementója ma is ott ásítozik a homokháton.

Másként lehet a német élcsapat mementójára gondolni, ami az emberi összefogás emlékműve Kelet-Berlinben. Követendő példa minden, a kommunizmust maga mögött hagyó országnak, hogy így is lehet. Elő lehet teremteni szükséges összegeket, de szívet, közösséget banki tranzakciókkal lehetetlen vásárolni. A keleti blokk egyik nevesincs együttese, az Union Berlin útját Európába lehet meseszerűnek nevezni, de tudjuk, hogy azok a mesék a legszebbek, amelyek igazak. Nos, ha én bármilyen szinten a magyar labdarúgás életében döntéshozó lennék, biztosan keresném az alkalmat, hogy egy „futballistennel” beszélgessek, kávézzak egy jót. Ráadásul a német neve ellenére talpig magyar srác, Schäfer András az egyikük, különös értéke lenne ennek a diskurzusnak. Jómagam talán őt irigylem a legjobban a külföldön kenyeret kereső labdarúgóink közül, mert ő a két lábbal földön járók közösségének focimennyországában szerepelhet. Remélhetőleg ma is, a második fordulóban, idegenben a Mainz ellen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!