Hová lett Toni Schumacher?

Harald Anton („Toni”) Schumacher, minden idők egyik legmorcosabb kapuvédője 76-szor állt nemzeti csapatának, az NSZK-nak a ketrece előtt. Az akkoriban a fénykorát élő 1. FC Kölnben élte a virágkorát, majd a Schalke és a Fenerbahce után ironikus módon az általa nem mindig kedvelt Bayern Münchenben, végül a Schalke fő riválisánál, a Dortmundban vezetett le. Európa-bajnokként és kétszeres világbajnoki ezüstérmesként vonult vissza – 1990-ben nem lehetett ott a vb-n, mert a mexikói vb után megjelent, kegyetlenül őszinte könyve miatt számkivetett lett a Bundesligában és a szövetsége színe előtt is (a könyvért óriási összeget kapott: 1.5 millió márkát).

Emiatt kellett otthagynia a „kecskéseket”, ahol még ma is ő a bajnoki szereplési rekorder (422). 1986-ban a vb ezüstlabdása lett Diego Maradona mögött (döntőbeli potyagólja ide vagy oda), a világ legjobb kapusának is megválasztották, kétszer volt az Év játékosa odahaza – de a Sípjel után nem volt visszaút Franz Beckenbauer csapatába. 

A pályákon anno nem éppen finom stílusáról volt közismert, és miután az 1982-es vb-n legyalulta a francia Patrick Battistont, veszett híre támadt, még ma is csak a „sevillai rémként” (egyáltalán nem) tisztelik Franciaországban. Az eset után még Schumacher édesanyja is azt nyilatkozta, hogy nem volt szép ez a tett kicsiny fiától... Az eszméletén kívül két fogát is elveszítő Battiston hosszú ideig lábadozott, a kórházban Schumacher azért meglátogatta. A kárörvendésre mindig kész angol és a bosszúszomjas francia sajtó ezentúl csak „Hasfelmetsző Jackként” emlegette Tonit. 

A keménységet a kapus filozófiai magasságba emelte, mondván, minél borzasztóbb a híre, annál inkább rettegnek tőle a csatárok, és valóságos óriássá nő a szemükben, ketrece pedig parányivá, ha rávezetik a labdát; egyébként az autogén trénig egyik első élsportbeli alkalmazója. Schumacher kora egyik legjobb kapusa volt, ám ma már többnyire csak sevillai rémtettére és az 1986-os vb-döntőben elkövetett hibáira emlékszünk. Kapussors…

Az is, hogy kapusedzőnek csapott fel visszavonulása után, dolgozott a Schalkénél (Jens Lehmann-nal), a Bayernnél (Raimond Aumann-nal) és a Dortmundnál (Stefan Klosszal) – utóbbi helyen 1996-ban, négy évvel a visszavonulása után, 42 évesen védett néhány percet az utolsó fordulóban. Így szerezte meg a második bajnoki címét! Ezt követően előbb Nevio Scala, majd Ottmar Hitzfeld segédedzője lett, 52 mérkőzésen ült a kisebbik kölni csapat, a Fortuna kispadján, így Hajdu Attila (akit már Dortumundba is csábított) és Dragóner Attila mestere is lett, emlékezetes módon egy bajnoki félidejében rúgta ki őt az elnök. 

Sokat komolyodott, de nem járt sikerrel, egy váratlan húzással a sportmarketing területére vetődött rá, de régi ismerősei (Klaus Toppmöller, Berti Vogts, Klaus Augenthaler) keze alá dolgozva Leverkusenben kapusedzősködött, a legendás 2001–2002-es ezüstidényben is, Hans Jörg Butt a keze alatt lett kezdőkapus, majd – hosszas pihenő után – 2012 és 2019 között az 1. FC Köln alelnöke. 

Ezt is komolyan vette („Ha nem profi kapus lettem volna, hanem postás, biztosan én lettem volna Köln leghíresebb postása” – mondta egyszer), kis pihenő után volt városa Eb-nagykövete, 2011 óta pedig a német futball nagykövete (a női labdarúgás a szíve csücske), egy sportmárka reklámarca, tévés szakértő, illetve a szövetség, a DFB Egidius Braun Alapítványának kuratóriumi tagja. 

Mindennap hat kilométert sétál, egyébként annyira elkoptak az ízületei, hogy már a golfozásról is csak álmodhat. Franz Beckenbauer és Andy Brehme halála után egy újságíró is rákérdezett a kapus korára: Schumacher elmondta, teljes életet él most, egy dolgot bánt csak meg.

Kitalálták: azt a bizonyos ütközést és azt követő viselkedését.