Egyedül nem megy? – Cselőtei Márk publicisztikája

AZ ÖRÖM mellett az általános meglepettség jellemezte a magyar szurkolók reakcióját, amikor múlt héten kiderült, Pécsi Ármin a Liverpoolhoz szerződik. Azóta azt is megtudtuk, a Puskás Akadémia saját nevelésű játékosaként az NB I előző idényében kiemelkedő teljesítményt nyújtó, mindössze húszesztendős, U21-es magyar válogatott kapus első évadában mindenképp marad a Premier ­League-címvédő kötelékében. De felvetődik: milyen szerephez juthat a világklasszis brazil Alisson Becker és a felnőttcsapathoz most csatlakozó, múlt nyáron szerződtetett grúz Giorgi Mamardasvili mögött? Ezzel kapcsolatban egyelőre csak sajtóhírek vannak, azok alapján Pécsi harmadik számú kapus lesz vagy a Liverpool U23-as csapatának első számú játékosa a posztján. Nos, van itt még egy opció a közeljövőt illetően – a Liverpool és tulajdonosa, az FSG (Fenway Sports Group) minden jel szerint abban gondolkozik, hogy átvált a csúcsfutballban jelenleg divatként tomboló multiklubmodellre s többségi tulajdonrészt szerez egy kisebb európai együttesnél – pletykák szerint kezdetben a spanyol másodosztályú Málagánál –, ahová könnyedén exportálhatja fiatal tehetségeit. Azt egyelőre nem tudni, ha így lesz, akkor Pécsi Ármin is része lehet-e ennek a tervnek, ám a témakörrel, a multiklubmodellel s annak elterjedésével mindenképp érdemes foglalkozni.

A leghíresebb ilyen jellegű futballvállalkozás egyértelműen a Red Bullé, amely az osztrák Salz­burg (és fiókcsapata, az FC Liefering) mellett a Bundesligában szereplő – és magyarokat előszeretettel szerződtető – RB Leipzig tulajdonosa, de hozzá tartozik az amerikai New York Red Bulls és a brazil Red Bull Bragantino is. 

A multiklubmodell működésének megértéséhez tökéletes példa Pécsi Ármin csapat- és honfitársa, a magyar válogatott csapatkapitánya, Szoboszlai Dominik, aki Ausztriában mindkét Red Bull-klubnál futballozott, aztán Lipcsébe igazolt, klasszist faragtak belőle, majd jött a Liverpool 2023-ban, amely 70 millió eurót sem sajnált érte. Az RB-projekt különleges, tulajdonképpen egyedülálló a rengeteg sportágban való jelenlét és a szinte egységes játékfilozófia megteremtése miatt, ám régóta működik, s alapszisztémája másolható, ezért aztán többen is úgy döntöttek Európában, erre az útra lépnek. Olyannyira így lett, hogy a múlt évad előtt sorozatban négy PL-t nyerő, két éve triplázó Manchester City multiklubvállalatának, a City Football Groupnak már összesen tíz csapata van világszerte. A zászlóshajó természetesen Pep Guardiola együttese, az MC, de övék a többi közt a spanyol Girona, a francia Troyes, az olasz Palermo vagy éppen a belga Lommel SK, amelyben egy másik magyar, Vancsa Zalán futballozott nemrég – sőt jelenleg is a klub játékosa, ám kölcsönben a holland Rodánál szerepelt a tavasszal. A fiatal magyar támadót anno a City Football Group szerződtette, de egyértelmű volt, hogy útja nem a zászlóshajóhoz, hanem egy kisebb projekthez vezet, ugyanakkor amennyiben jól teljesít, egyre feljebb léphet a multiklubmodellbe foglalt City-csapatok ranglétráján, ez az egész rendszer lényege. Utóbbi kapcsán remek példa a brazil Savinho, aki a Troyes játékosaként került a Gironához, ott a La Liga egyik legjobbjaként óriási meglepetésre Bajnokok Ligájába vezette a katalánokat, majd – erősen jelképes – 25 millió eurós vételár ellenében csatlakozott múlt nyáron az MC-hez, vagyis felért a piramis csúcsára.

A City hálózata immár hatalmas, már-már félelmetes, s egyre inkább úgy tűnik, Anglia összes tőkeerős elit csapata hasonló projektbe kezd. A Todd Boehly vezette Chelsea a BlueCo vállalat részeként már nemcsak a londoniakat, a Ligue 1-ben a nemrég véget érő idényben kifejezetten jól szereplő Strasbourgot is birtokolja, s kapóra is jött neki, hogy előbbi az elmúlt években kissé összevissza, rengeteg játékost vásárolt, hiszen egy részüket kölcsön lehetett adni Franciaországba. Persze Boehlyék itt nem állnak meg, a hírek szerint további együttesek felvásárlását tervezik világszerte. A Manchester Unitednél némiképp más a helyzet, ott az Ineos-csoport először a francia Nice és a svájci Lausanne tulajdonosa volt, ám időközben beszállt a Manchester Unitedbe, s teljes hatalmat szerzett a szakmai döntések felett, így a jövőben egyértelműen az MU lesz a projekt zászlóshajója. A Pacific Media Group többek mellett az angol Barnsley-t és a francia Nancyt birtokolja, a 777 Partnersé a német Hertha BSC, az olasz Genoa, a belga Standard Liege, a brazil Vasco da Gama, az ausztrál Melbourne Victory és hamarosan övé lesz a PL-ben szereplő Everton is, de kisebbségi tulajdonrésze a spanyol Sevillában is van. Az Amerikában jól ismert üzletember, John Textor az Eagle Football Holdingsot irányítja, s ezen belül már hozzá csatolható a francia Lyon, az angol Crystal Palace, a brazil Botafogo, valamint a belga RWD Molenbeek is. Ezzel kapcsolatban ütközött ki az utóbbi hetekben a multi­klubmodellek egyik leginkább megkérdőjelezhető része, hiszen a következő idényben a Palace és a Lyon is az Európa-ligában indulna, az UEFA-szabályzat azonban kimondja, hogy két klub nem vehet részt ugyanabban a sorozatban, ha azonos a többségi tulajdonosa. Korábban hasonló problémák fenyegették az MU-t és a Nice-t, a Cityt és a Gironát vagy éppen a Leipzigot és a Salzburgot, de a rendszer átjátszható, a tulajdonrészekkel lehet okosan sakkozni, így minden bizonnyal erre is lesz megoldás, a kérdés csak az, mikor jutunk el arra a pontra (vagy eljutunk-e egyáltalán), amikor ez a játszmázás az Európai Labdarúgó-szövetség számára visszás lesz.

A helyzet tehát az, hogy a multiklubmodell él és virul, folyamatosan bővül, a benne szereplő zászlóshajók pedig egyre csak terjeszkednek, s ennek bizony megvannak a maga előnyei, hátrányai egyaránt. A benne szereplő nagy klubok számára főleg előbbi, hiszen hatékonyabb általa a játékosfejlesztés és -értékesítés, a pénzügyi kockázatok megoszlanak, ráadásul globális szintre terjeszthető a szponzoráció. A hátrányok inkább magát a futballt s a modellben szereplő kisebb együtteseket érinthetik, hiszen veszélybe kerül a csapatok közti verseny tisztasága, összeférhetetlenségi helyzetek alakulnak ki, a folyamatos játékoscseréktől elveszhet egy adott kiscsapat valódi identitása s okafogyottá válhat az érte szorító drukkerek azon reménye, hogy a határ a csillagos ég, hiszen korlátok közé van szorítva. Példa lehet erre a már emlegetett Strasbourg vagy éppen a Girona. A Chelsea és a Manchester City modelljének segítségével mindkét csapat sokkal sikeresebb az utóbbi esztendőkben, mint korábban, a szurkolók éltetik is őket, az ugyanakkor ebben a rendszerben abszolút kizárható, hogy okos üzleti lépésekkel, döntésekkel bármelyik is célba veszi a csúcsot, a folyamatos európai kupaindulást vagy éppen a bajnoki címet, hiszen a kereteket minden sikeres évad után darabjaira fogják szedni, így a biztos fejlődés kizárva. 

Kétségtelen, hogy a tendenciát figyelve a jövőben nem csökkenni, épp ellenkezőleg, rohamosan nőni fog a multiklubmodellek száma világszerte, ennek azonban az lesz az eredménye, hogy még az elmúlt két évtized mintájához képest is szűkül majd az a kör, amely a futballvilágot uralja, a legnagyobb tőkével, a legjobb labdarúgókkal büszkélkedhet, s amely minden évben esélyes a Bajnokok Ligája megnyerésére. Ez végső soron több elit csapatot, ám összességében kevesebb izgalmat, meglepetést hozhat magával. A kérdés csak az, az elkövetkezendő években tervez-e lépni valamit az UEFA (vagy más) az ügyben, vagy szépen lassan azok a csapatok is erre az útra lépnek (Real Madrid, Barcelona), amelyek tőkeerejük és hívószavuk vagy éppen kiemelkedő akadémiájuk miatt eddig a színfalak mögött maradtak…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!