Futballplázák kora – Csillag Péter publicisztika

HA VALAKI MEG AKARJA ISMERNI a brit futball igazi arcát, az „English game” hamisítatlan világát, a nép egyszerű játékát még a felhígulás és teljes kommercializálódás előtti időkből, annak jó szívvel ajánlom Stuart Roy Clarke The Homes of Football című 2013-as fotóalbumát. Kandeláberek a százéves tribün fölött, klinkertéglás ódon stadionépítmények, régről ottfelejtett, festett fatáblás kiírások és megalkuvást nem ismerő, végletekig hűséges drukkerek mindenütt. Vereség után zokogó szurkolófiú az esőverte buszmegállóban, téli meccsen vacogó lányok a kisvárosi szektorlépcsőn, középső ujját mutató tinédzser a feszült lelátótömegben. Where the Heart is – szól a kötet alcíme, amely a címmel összeolvasva rá is tapint a lényegre: a szív ott lakik, ahol a futballnak is van otthona. A futball azonban szépen lassan elvesztette meleg fényű otthonait, dédapák korából megmaradt ismerős tereit, barátságos és karakteres lakásait – átvándorolt a sportiparági egyenhotelekbe, a multifunkcionális sportarénákba. A kérdés csak ez: hová meneküljön a szív?

Szó sincs költői túlzásról, újságírói belemagyarázásról, maga Arsene Wenger, az Arsenal korszakos menedzsere fogalmazott így, miután 2006-ban a Highburyből az Emirates Stadionba költöztették csapatát: „Építettünk egy új stadiont, de a lelkünket a Highburyben hagytuk.”

A tételmondatot Harry Thorne idézi az utóbbi idők egyik legfontosabb vonatkozó írásában, a Supermodernity and Non-spaces című cikkben, a futballépítészet példáin keresztül mutatva be a helyi identitás elmosódását és a szórakoztatóipar üzleti diktátumának kérlelhetetlen érvényesülését. A jelenség Dél-Amerikától Ázsiáig általános, azonban a londoni szerző publikációja – amelyet a The Blizzard angol folyóirat közölt a legutóbbi számában – érthetően a brit tapasztalatokra összpontosít. Megemlíti példái között a West Ham Unitedet, amely 1904 óta használt kultikus pályáját, a Boleyn Groundot (hivatalos nevén Upton Parkot) cserélte 2016-ban a London Stadionra, a négy évvel korábbi olimpiára felépült gigakomplexumra.

A Boleyn Groundot kicsit én is megsirattam. Egyszer jártam ott, az a 2004. decemberi kaland azonban felejthetetlen marad, azon a napon egy csapásra magával ragadott a nyers brit futballvalóság. Elsőre nem is a szikrázó West Ham–Leeds Championship-rangadó jut eszembe, hanem a meccs előtti rituális bemelegítés: elképzelhetetlenül túlzsúfolt pub, őrületes hangzavar, vállak fölött hátraadogatott pint sörök, hamisan egymás arcába zúgott, felismerhetetlen szövegű szurkolói dalok és a kocsmaajtóból kifelé-befelé áradó bordó-kék emberözön. Helyi kispályás (five-a-side) focitársaság tagjaival sodródtam ki a West Ham-meccsre, és érezhettem a bőrömön a hajdan a vasmunkások csapataként ismert „kalapácsosok” őszinte, izzó levegőjét. Londoni szállodai takarítóként akkoriban néhány hónapra magam is a világváros kétkezi munkáshagyományait öregbítettem, és ennél nagyobb büszkeség a Boleyn Ground lelátójának olcsó szektorában nem is igen létezett: a körülöttem tombolók nem filozófusdiplomájukat lobogtatva szidták az alávaló Mike Pike játékvezetőt a Leedsnek megítélt utolsó perces tizenegyes nyomán (David Healy berúgta, 1–1 lett), de akkor sem a ­Cambridge-ben végzett díszdoktorok tapsoltak finom szaténkesztyűjükben, amikor a West Hamnél Szerhij Rebrov helyén pályára futott a 38 évesen is elnyűhetetlen Teddy Sheringham. A kezdés előtt zengett valami közös tömegnóta, visszagondolva a tribün fölött kavargó szappanbuborékokra is emlékszem halványan, persze akkor a meccskészület vad káoszában esély sem nyílott a szimbólumok tisztázására. Utólag tudom csak, hogy a 20. század eleje óta énekelt klubhimnusz, az I’m Forever Blowing Bubbles népi feldolgozását hallottam. Amit azon a ködös téli estén megosztottak a West Ham ősszurkolói a közéjük vetődött budapesti vándordiákkal, utánozhatatlan, leírhatatlan futballélmény volt, és ma már sajnos az is nyilvánvaló: megismételhetetlen.

„A Boleyn Ground elvesztése hatalmas űrt hagyott Kelet-Londonban – írja egy másik ragyogó fotókönyv, a Mike Bayly által jegyzett British Football’s Greatest Grounds az Elhagyott pályák fejezetben. – Még a kívülállóknak vagy a környékhez alig kötődőknek is fájó volt látni, hogy eltűnik egy ilyen régóta fennálló futballkulturális létesítmény. A West Ham régi otthona a dokknegyedek ipari közegének, a munkásközösségeknek és a társadalmi változásoknak volt történelmi kifejezőeszköze. Sohasem a csillogásáról volt ismert, nem vonzotta a divatos futball-lézengőket. Azoknak a szurkolóknak szolgált nemzedékeken át biztos hajlékául, akiknek a hűségét nem ingatta meg, ha kikapott a csapat. A Boleyn légkörének országszerte híre volt, sőt egy európai kupaellenfél egyenesen szörnyetegnek nevezte a pályát, hozzátéve: »Úgy éreztem magam, mint akit felfalnak. A zaj körülölelt, mintha vihar tombolna, a tömeg meg odapréselne a pályához… Fullasztó volt.«”

Az ikonikus kelet-londoni stadiont lebontották, a helyén lakópark épült, a West Ham gyökerei meglazultak. A drukkertábor átalakult, a kispénzű ­törzsszurkolókat kirostálták az emelkedő jegyárak, a bevételeit 1992-es indulása óta 2800 százalékkal növelő Premier League már a nagyvilágot szórakoztatja, a csapat jó ideje a London Stadionban játssza mérkőzéseit. Modern környezet, steril építészeti megoldások, szolgáltatások széles köre várja a látványosságra vágyó jegyvásárlókat, az univerzális kialakítási módszerek pedig lehetőséget nyújtanak arra, hogy a helyszín más sportágak csúcseseményeinek, nagyszabású koncerteknek, konferenciáknak vagy egyéb rendezvényeknek legyen a házigazdája. A fejlődés szemmel látható, a kényelem maradéktalan, a praktikum mindent ural, csakúgy, mint egyebek mellett a White Hart Lane helyére lépő Tottenham Hotspur Stadion vagy az Arsenal kapcsán már említett Emirates esetében. Hamarosan az Everton is elhagyja Anglia legrégebbi nagy futballstadionját, az 1892-ben épült Goodison Parkot, hogy birtokba vegye Liverpoolban a vadonatúj Everton Stadiumot. A változás önmagában sohasem baj, magában hordozza a megújulás, a jobbítás lehetőségét. Itt másról van szó: ha a fél Nagy-Britanniát stílusos stadionokkal teleépítő Archibald Leitch (1865–1939) mérnöklegenda terepasztalát lesöprik, a csatornán túli futballépítészet remekeit lebontják vagy félretolják, a lokálpatrióta szellemet fojtják el. A Premier League szédítő piaci felértékelődésével járó folyamat kikerülhetetlen, a plázásodás a globalizált futballiparág hagyománytipró egységesítésének velejárója. Ahogyan Harry Thorne hivatkozott cikke rávilágít: ha az új multisportstadionok homlokzatáról leszednék a klubnév feliratát, bárhol lehetnének a világon. A helyi építészeti értékek, a futballcsapatok tradíciói, a kiszolgált közösség ismertetőjegyei alig-alig köszönnek vissza az adott terekben, de lassan már ezeket a szempontokat szóba hozni is merő anakronizmus.

Példákat lehet sorolni a lokális elemek visszaszorulására Anglián kívül is: az angol szerző Stuttgartot, Dzsakartát, Dohát említi, a világ talán leghíresebb stadionja, a riói Maracana 2014-es vb előtti újjáépítése kapcsán pedig a kitűnő futballtörténész, David Goldblatt kőkemény véleményét citálja: „Ami ott történt, építészeti vandalizmus és kulturális megszentségtelenítés. A földkerekség egykor legnagyobb és legszebb stadionjából olyan építményt csináltak, amely paródiája korábbi önmagának. […] A modern stadionok trendje utat nyitott az esztétikai, építészeti és díszítési uniformizmusnak, és ez veszteség.” Eszünkbe juthat egy-két „katalógusgyanús” magyarországi klubstadion is, de létezik pozitív ellenpélda: benyomásaim alapján mondjuk a 2019-ben átadott új Illovszky Rudolf Stadion ötletesen ötvözi a korszerű igényeket a klub történelmére, emblematikus alakjaira utaló kreatív dizájnnal. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a helyi jelleg sorvadását elősegíti a központosított beszerzések modellje, az unalmas egységesítést tapasztalni az amatőr futballvilág színtereinél, erre is próbáltam utalni a rovatban decemberben közölt Rekviem egy ácsolt sorfalért című írásomban.

Kicsit tudálékos kifejezéssel élve a „place” és a „non-place” ellentétéről írt a téma kapcsán Marc Augé francia antropológus, rávilágítva arra, hogy a „helyi” szemlélet vesztésre áll a „helyfüggetlen” felfogással szemben: „Ha a hely történeteket mesél, megőrzi az ahhoz tartozó emberek identitását, a helyfüggetlenség aktívan harcol a sajátosságokkal. A pénzforgalomban, a fogyasztásban és a kommunikációban bárki helyettesíthető és bárkiből lehet vevő.” Saját példánkhoz visszakanyarodva: amíg a Boleyn Ground közegében még számított, ki vagy, honnan jöttél, hová tartozol, az uniformizált szuperstadionoknál már lehetsz akárki. Egyedül a bankkártyád érdekes.

A szív ott lakik, ahol a futballnak is van otthona. A futball azonban szépen lassan elvesztette meleg fényű otthonait, dédapák korából megmaradt ismerős tereit, barátságos és karakteres lakásait – átvándorolt a sportiparági egyenhotelekbe, a multifunkcionális sportarénákba. A kérdés csak ez: hová meneküljön a szív? 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!