Sír a régi gramofon – szerelmes dalszövegek egy futballedző tollából

Ülünk a zuglói lakásban, néhány saroknyira Tóth Potya István és családja egykori Telepes utcai otthonától, és csaknem százéves lemezeket hallgatunk az unokával a futballedző-nagyapa hordozható, kurblis gramofonján.

„Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével, a tűzzel játszani, jaj, nem szabad! Ne fogjon úgy át a remegő kezével, a szívnek húrja van és elszakad…”  – zengi recsegve, kattogva, sisteregve a szekrény tetejéről évtizedek után leemelt zenegép, miközben Tóth István mesél felmenőjéről, akinek alakját már az ő fejében is csupán a családi anekdoták rajzolták meg. Hét évvel azután született, hogy a náci megszállók 1945. február 6-án kivégezték az ellenállási mozgalom tagjaként üldözötteket rejtegető és a budapesti hidak megmentésén fáradozó sportembert, aki labdarúgóként 19 válogatottságig, az FTC-vel két bajnoki címig és két Magyar Kupa-győzelemig jutott, edzőként pedig a Ferencvárossal három bajnokságot, két Magyar Kupát, egy Közép-európai Kupát, az Újpesttel egy NB I-es aranyérmet nyert meg, de sikerrel dolgozott a Triestinánál, az Internazionalénál és az Elektromosnál is. A második világháború idején a manapság botlatókővel jelölt Telepes utcai házában bújtatta Gobbi Hildát, valamint Latabár Kálmánt és Latabár Árpádot, akikkel baráti kapcsolata a vészkorszak előtti békeidőkre nyúlt vissza: összejárt az ünnepelt színészekkel, a pesti társasági élet tagjaként gyakorta együtt mulattak, zenéltek, énekeltek.

Kevéssé ismert a tény, hogy a két háború közötti magyar futballélet meghatározó edzője kitűnően zongorázott, kiemelkedő zenei műveltségre tett szert, különösen a magyar nóták hozták lázba. Szorgalmasan gyűjtötte, precízen jegyzetelte, vagdosta ki az újságokból a korabeli dalszövegeket, széles repertoárját jelzi a családi archívum írásos és kottaanyagában fennmaradt gazdag kínálat. A közelmúltban betekintést nyerhettünk Tóth Potya István hagyatékának eddig feldolgozatlan részébe, amely a műegyetemi hallgatóként töltött évek lenyomata, az olaszországi időszak levelezése és számos egyéb értékes kordokumentum mellett a házi dalkincsről is érdekes metszetet nyújt.  

„Vannak el nem csókolt csókok és befelé hulló könnyek / Elfelejtett, régi álmok, amik vissza sohse jönnek / Leveleket, üzenetet van úgy, hogy már sohse várunk / Vannak utcák, vannak házak, hova többet sohse járunk / Vannak szemek, amiknek a pillantása sosem éget / Vannak kezek, amiknek a remegését sosem érzed / Vannak büszke, dacos ajkak, amik soha nem beszélnek/ De a könnyes, gyűrött párnák reggel mindent elmesélnek” – kanyarította papírra a tréner Erőss Béla megzenésített versét, de míves kézírásával olvashatjuk sok egyéb mellett a Ne bántsátok a mulatóst…, a Volt egyszer egy leányszoba, a Kis kertemben van egy rózsa című régi slágerek szövegét is. Az egy-egy kulcsmondat után megsokszorozott felkiáltójelek pedig arra engednek következtetni, hogy a másoló érzelmileg is erősen azonosult a szerelmes üzenetekkel. „Azt beszélik, más ablakban nyílik már virágod….. / És én mégis odaadnám érted a világot!!!!” – láthatjuk egy helyütt, máshol pedig: „A bort is csak azért iszom, mert a szívem vérzik, és hogy mi a bor a szívnek, azt kevesen értik!!!!!!”

Hogy kiért lángolt az edző szíve a felkiáltójelek erdejében, csak gyanítani lehet, az unoka úgy tudja, hogy házassága mellett magyarországi időszakában és olaszországi éveiben is folytatott titkos viszonyt. Ami a hivatalos történetet illeti: feleségét, Kovács Vilmát bő öt évvel azután vette el, hogy 1915-ben megszületett egyetlen közös gyermekük, Tóth István. Ismeretségük a Kerepesi úti MÁV tisztviselői telepen, ismertebb nevén a „Nyolcházban” szövődött, itt élt mindkét vasutascsalád. A rangon aluli kapcsolatért azonban egyáltalán nem lelkesedett Tóth Potya István édesapja, Tóth Dezső: ő maga főtanácsosként dolgozott a vasúttársaságnál, míg Vilma édesapja egyszerű kalauz volt.

Ha már belegabalyodtunk a családi szálakba, meg kell említenünk néhány érdekes sporttörténeti összefonódást, amely egyúttal szemlélteti a századelő futballéletének bizonyos belterjességét. Tóth Potya István féltestvérének, Medveczki Arankának férje Steiner Hugó volt, akinek a neve a Magyar Labdarúgók Szövetsége 1901-es alapítójaként, a Magyar Kupa életre hívójaként és az MLSZ nagyra becsült főtitkáraként is ismert. Cikkünk főszereplőjének édestestvére, Tóth Irén pedig Feldmann Gyulához, a válogatott hátvédhez ment feleségül, így utóbb nem ritkán előfordult, hogy az FTC–MTK rangadók estéjén az ellenfelek a Telepes utcai közös házukban vitatták meg egy-két pohár fröccs mellett a futballcsata kritikus mozzanatait.

De vissza a szülőkhöz, akiknek keze írásával a családi iratok között megőrződött egy réges-régi, személyes hangú üzenet! A Tóth István Sándor Rezső néven 1891. július 28-án született, utóbb Potyka, majd Potya megkülönböztető becenévvel illetett fiú nyolcévesen kapott egy virágdíszes emléklapot, a következő szeretetteljes útmutatóval (betűhíven idézve): „Az életben csak ugy boldogulsz, ha tűrsz, dolgozol és tanulsz. A legválságosabb körülmények között is van egy vigasztalás: minden mulandó, csak egy örök: a mulandóság törvénye. Apád és anyád. 1899. december 31.”

Mint nemzedékének számos futballistája, később a felnőttszinten a Nemzeti SC-t és az FTC-t képviselő csatár is tudatosan építette civil életét, műegyetemi gépészmérnöki tanulmányait utóbb mozigépészi képzéssel egészítette ki. A mozgóképes világ technikai oldala érdekelte fiát, mai zuglói vendéglátónk édesapját is, aki futballistaként az Internél tréningezett, ám nem futott be karriert, később a MÁVAUT SC-nél és az ifjúsági válogatottnál edzősködött. Az első világháború idején született Tóth István joghallgatóként Szeged helyett kénytelen volt Pécsen elvégezni az egyetemet, miután nagybátyja, a Tisza-parti város korszakos főépítészeként ismert Tóth Mihály féltette őt a protekció gyanújától. A neves tréner-szülő szellemi öröksége nyomot hagyott saját érdeklődésén is, hozzá hasonlóan ő is gyűjtötte, jegyzetelte a szép verseket, dalszövegeket, bölcs gondolatokat. Nem tudhatta, hogy amikor ceruzával papírra veti Prohászka Ottokár püspök-író tanácsát, öntudatlanul is édesapja 1945-ös tragédiájára készíti fel magát: „Legyetek olyanok, mint a madár, mely alól ha kivágják a fát, nem zuhan le, hanem még magasabbra repül!”