A FIFA-gála hanyatlása – Bodnár Zalán publicisztikája

NEM SZERETNÉM kiábrándítani azokat a Real Madrid-szurkolókat, akik a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) dohai díjkiosztója után azt hirdetik, hogy Vinícius Júnior díjazásával most aztán helyreállt a világ rendje, nem kérdés többé, ki a legjobb, de azt azért nekik is érezniük kell, hogy ez most leginkább csak vigaszdíjnak tekinthető Rodri Aranylabdája után. A Real Madrid egyébként tényleg zseniális brazilja most egy olyan díjat kapott meg, amelynek egész története során – egy rövid időszakot leszámítva – sohasem volt nagy presztízse, de most jutott el arra a pontra, hogy a dohai műsor a paródia és a komédia keverékévé vált. Ezt a díjátadót most lényegében az Interkontinentális Kupa miatt amúgy is a helyszínen tartózkodó Real Madridnak szervezte meg a FIFA, a madridiakon kívül másnak lehetősége sem volt személyesen átvenni a díját, még az egyik műsorvezető hölgy is a Real Madrid Tv munkatársa volt, és a groteszk FIFA-est minden „pórusából” az áradt: lám, mi el tudtuk hozni ide a Real Madridot, amely be sem tette a lábát az októberi, párizsi Aranylabda-gálára. (És ezt már csak tényleg zárójelben, mert nem erről akarok most értekezni: a FIFA Év játékosáról tulajdonképpen a szurkolók döntöttek, mert a szövetségi kapitányoknál és a sportújságíróknál Rodri nyert kevéssel, a csapatkapitányoknál Vinícius szerzett valamivel több szavazatot, a szurkolóknál viszont hatszor annyi voksot kapott a brazil, mint a spanyol játékos, ami leginkább azt jelzi: legalább hatszor több Real Madrid-szurkoló van a világon, mint Manchester City-drukker…)

A nemzetközi futballban egyébként is óriási már a káosz a sok díjkiosztó miatt, nehéz követni, hogy melyiket ki szervezi, milyen szabályok szerint, naptári évet vagy futballidényt vesz-e alapul, és így tovább – és a FIFA csak nagyon rövid időre tudta a saját díját méltó módon pozicionálni. És továbbra sem találja a helyét, sőt már az idejét sem, mintha nyűg lenne neki, erre utal az a kapkodás is, hogy az eredetileg januárra meghirdetett gálát váratlanul december 17-én megtartotta, de csak online, és mindezt egy nappal az esemény előtt közölte. Ráadásul kamuzott is a FIFA, mert online díjátadónak hirdette meg, amelyet akkor már nem is nevezett gálának, a Real Madrid képviselői mégis személyesen is részt vehettek rajta, kézbe vehették a díjukat a színpadon, míg a többi díjazottnak csak annyi jutott, hogy videóüzenetet küldhettek, amiben szépen megköszönik, hogy gondoltak rájuk. Az egész átment egy Aranylabda-ellengálába, a Real Madrid házi díjkiosztójába.

Az egyéni futballdíjak ősatyja ugyebár az Aranylabda, amelyet 1956 óta ad át minden évben a France Football szaklap. Máig ennek a díjnak van a legnagyobb presztízse, de sokáig egyeduralkodó is volt. A FIFA 1991-ben hirdette meg először a saját díját (FIFA Év játékosa), amelynek viszont sohasem volt az Aranylabdáéhoz hasonló presztízse és visszhangja. Sokszor nem is az nyerte meg, akinek járt volna. A sportújságírók helyett a szövetségi kapitányok szavaztak róla, sokszor közröhej tárgyává téve magukat, például 1996-ban a laoszi kapitány három laoszira, a guami három guamira voksolt, a kambodzsai pedig az akkor már két éve visszavonult Marco van Bastenre. Az előző FIFA-elnök, Sepp Blatter is kínosnak kezdte érezni ezt, és egy idő után rendkívül sokat tett a díj fejlesztéséért, nimbuszának növeléséért. Ennek legfontosabb aktusa az volt, hogy szerződést kötött a France Football-lal, egyesült a két díj 2010-ben FIFA-Aranylabda néven. Az Aranylabdát korábban nem gálaműsor keretében adták át, hanem „házhoz vitték”, csupán címlapra tették a győztest, kezében a díjjal, és közöltek róla egy nagyobb cikket. Ekkor viszont megszületett a FIFA-Aranylabda-gála, amelyet minden év január második hétfőjén tartottak meg Zürichben, magánrepülőgépekkel érkeztek rá a legnagyobb aktuális és múltbéli sztárok, Pelé vagy Eusébio is rendszeres díszvendég volt, és olyan híres és gyönyörű művésznők léptek fel a zürichi kongresszusi központban, mint például Shakira. Személyes fenntartásaim ugyan bőven vannak a FIFA-Aranylabda szakmaiságával kapcsolatban (az újságírók és a szövetségi kapitányok szavazatait egyesítették), meggyőződésem, hogy 2010-ben és 2012-ben nem Lionel Messinek, 2013-ban és 2014-ben pedig nem Cristiano Ronaldónak járt volna, ekkor már a marketingszempontok jobban érvényesültek az igazságosságnál, de az tény, hogy 2010 és 2015 között maga a FIFA-Aranylabda-gála tényleg nagyszabású, elegáns és rangos esemény volt, amelyet ráadásul a világ csaknem valamennyi országában lehetett nézni, mert a vb-közvetítési csomag részévé tették.

Aztán 2015-ben Blatter megbukott, az utódja, Gianni Infantino pedig azóta is görcsösen igyekszik bizonygatni, hogy ő egy „anti-Blatter”, mindent másként (jobban) csinál, és ez érzékelhető a FIFA-díj kapcsán is. Első lépésként nem hosszabbította meg a szerződést a France Football-lal, így öt év után újra lett külön Aranylabda és külön FIFA Év játékosa-díj, amelyet 2017-től a FIFA The Best brand keretében tálalnak. A helyszínt és az időpontot is megváltoztatta Infantino, nem hosszabbította meg a zürichi helyszínnel sem a szerződést, azóta is keresi az optimális helyét az esemény, de csak rosszabbnál rosszabb megoldásokat látunk. Volt azóta már egy kis londoni színházban, amelyben alig lehetett elférni, a milánói Scala pedig ugyan impozáns terep volt, de a lounge-ot csak egy másik, közeli helyszínre lehetett megszervezni, a tavalyi gála már egy meglehetősen igénytelen londoni helyszínen volt, az Apollo Színházban, a műsor pedig tele vállalhatatlan hibával. A győztes Messi ott sem volt, még videóüzenetet sem küldött, de például bejelentették az év női góljáért járó Marta-díj életre hívását, és amikor közölték, hány gólja van a névadónak, Marta javította ki a műsorvezetőt, hogy nem annyi, hanem sokkal több. Tort ült a woke-őrület, Infantino kitalálta, hogy csak nők adhatnak át díjakat, még ő, mint FIFA-elnök sem ment fel a pódiumra. Idén pedig már el is vitte a díjátadót Európából kedvenc köze­gébe, a Közel-Keletre (néhány nappal korábban adta a FIFA Szaúd-Arábiának a 2034-es vb-t), ahol a helyszín eleganciája és büdzséje sokszorosan múlta felül a londonit, ellenben Katarban nem volt woke-ökörködés.

A díjak káoszát növeli, hogy a Blatter-féle gála sikerén felbuzdulva az UEFA akkori elnöke, Michel Platini megálmodta az európai szövetség monacói gáláját, ahol először a nemzetközi kupaidény legjobbjait díjazták, aztán ott is folyton variáltak mindennel, míg – jeleként annak, hogy saját jogán a FIFA és az UEFA sem volt képes tető alá hozni egy rangos gálát – most már az UEFA kooperál a
France Football-lal, immár a szaklap és az európai szövetség közös díjaként vehette át az Aranylabdát Rodri. Szép megnyilvánulása a díjak háborújának, hogy a párizsi Aranylabda-gála helyett a FIFA elnöke az Ázsiai Labdarúgó-szövetség díjkiosztóján vett részt Szöulban.

A Puskás-díj szempontjából is rossz hír a FIFA-gála látványos leértékelődése. A kezdeti törekvés az volt, hogy a világ legnagyobb presztízsű sportgálájába integrálódjon be a magyar kezdeményezésű díj, ez sokáig meg is valósult, de a hanyatlásnak olyan egyértelmű jelei vannak, mint az, hogy a 2020-as győztes dél-koreai Szon Hung Min két évig meg sem kapta a díját, mint ahogy idén sem foghatta kézbe a győztes Dohában, még csak fel sem vitték a trófeát a színpadra. Míg korábban Neymaréknak megadatott, hogy elegáns környezetben, sztároktól vegyék át a díjat, Garnachót megfosztották most ettől az élménytől. Sőt, Infantino évekkel ezelőtt le is akarta már venni a műsorról a Blatter által integrált Puskás-díjat, amelynek állandóan változtatták a szabályait is az utóbbi években, nagy magyar sportdiplomáciai siker már az is, hogy egyáltalán maradhatott, és Infantino most már úgy nyilatkozik: gyökeret eresztett a futballnyelvben, hogy ha születik egy hatalmas gól, rögtön azt mondják rá: Puskás-díjat neki!

De azért Vinícius Júnior díjazásánál sem lehet az UEFA-nak szánt fricskát nem észrevenni: a Puskás-díj jelöltjei közé valahogy egyetlen gól sem került be a Bajnokok Ligájából és az Európa-bajnokságról…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!