Százéves kalandregény – Csillag Péter publicisztikája

A WIKIPEDIA AKTUÁLIS VERZIÓJA szerint ma lenne százéves Nyers István, a magyar futball világcsavargójával kapcsolatban azonban megszokhattuk, hogy életének minden kanyarját rejtélyek, kérdőjelek kísérik. Nincs ez másként a születési adatával sem, a Nemzeti Sportban publikált ötrészes portrésorozatunkban iskolai értesítőire és párizsi szerződésére hivatkozva rámutattunk, a köztudatban élő változat hibás, az Internazionale ünnepelt klasszisa nem május 25-én, hanem március 25-én látta meg a napvilágot. Mégpedig a franciaországi Freyming-Merlebachban, élete ugyanis nemcsak az Európa-szerte cikázó futballcsillagok fordulatos pályafutásának tipikus példája, de jellemző magyar sors is. Szülei az első világháború és a Trianon utáni itthoni létbizonytalanságból számos munkáshoz, így a korabeli Renault-gyári alkalmazotthoz, későbbi szövetségi kapitányhoz, Sebes Gusztávhoz hasonlóan francia földön kerestek kiutat. Az Ózd környékéről származó bányász, idősb Nyers István és Pesten dajkaként megismert felesége, az Őcsényről való Márkus Rozália a lotaringiai bányák vidékén remélt kiszámíthatóbb holnapot, számításaikat azonban csak ideig-óráig találták meg: az 1930-as évek elején már Budapesten éltek. Nem mellesleg négy gyermekkel, hiszen a két lány, Katalin és Rozália, valamint az 1924-es István után 1927-ben megszületett Ferenc is, a Strasbourg, a Lazio, a kolumbiai Junior Barranquilla és a Saint-Étienne szintén méltatlanul elfeledett csatára.

A futballt a III. Kerületi TVE színeiben kezdő báty hányatott gyermek- és ifjúkori éveiről mindent elárul öt különböző intézményből fennmaradt értesítőgyűjteménye, iskoláról iskolára vergődve jutott el az iparostanonc-képzésig, amelyben azonban mindössze néhány hónapig maradt meg. Még szinte a lámpa felkapcsolásáig sem jutott el villanyszerelő-órák során, már elvetette az élet az éppen ismét Magyarországhoz tartozó vajdasági városba, Szabadkára. Akkor, 1941 nyarán dőlt el végképp, hogy a magyar villanyszerelő-szakma veszít egy ambiciózus tehetséget, a magyar labdarúgás viszont nyer egy valóságos csodacsatárt. Illetve ez sem igaz teljesen, Nyers István fényesen induló, 1944 őszétől a Ganzban, majd 1945 tavaszától az Újpestben kibontakoztatott, két válogatott mérkőzéssel szegélyezett hazai pályafutása ugyanis 1946 júniusában elvágólag és örökre véget ért. A történet roppant súlyos és több mint puszta anekdota: bár a sportember időskori interjúiban valamiféle homályos rendszerkritikával indokolta váratlan távozását, valójában beigazolódott, hogy az öltözőben meglopta csapattársait, ezért nem volt maradása. Zsengellér Gyula és néhány hangadó gyanút fogott Újpesten a pénzek eltünedezését észlelve, ezért cselt eszelt ki, a bankjegyek sorszámát felírva várta a gyanútlan tolvajt. Aztán amikor előkerültek az ominózus pénzek a balszélső kabátzsebéből, többé nem volt miről beszélni.

Egy nyári hajnalon begördült pesti lakása elé egy autó, Pozsony felé vette útját, és miután a határon prémbundával lefizetett őr félrenézett, a 22 éves játékost sikerrel el is juttatta Csehszlovákiába. Prágában vetette meg lábát a „futballszökevény”, a Viktoria Zizkov csapatában játszott néhány hétig, majd nagy ugrással elrepült Párizsba, a Stade Francais együtteséhez – egy későbbi fénykép személyes hangú kísérőszövege alapján talán Berkessy Elemér ajánlására. Az utóbb az Internazionaléval kétszer is BEK-et nyerő Helenio Herrera edzette az akkoriban a francia futball meghatározó szereplőjének számító gárdát, amelyben Nyers már igazi szupersztár volt: a fennmaradt fényképek tanúsága szerint luxuskörülmények között, elegáns körökben forgolódva töltötte mindennapjait. A fotókon rendre feleségével, a még Szabadkán megismert Zvekanovics Annával bukkant fel, a látszólagos harmónia azonban féltékenységi csatározásokat takart, és a kortársak tanúsága szerint a nők körében felettébb népszerű fiatalember nem is vetette meg más hölgyek intim társaságát, ilyen összefüggésben újságírók előtt még a világszép dívára, Sophia Lorenre is tett egy sejtelmes utalást. „A feleségével együtt most úgy élnek Párizsban, mint kiskirályok. Előttük valami indiai nábob lakott a szállodájukban, szinte a tenyerükön hordják a franciák” – jellemezte ellenfele kinti életét Tóth Lajos Vasas-hátvéd a Párizs–Budapest városközi rangadó után. A mérkőzés Képes Sportlapban megjelent tudósítását édesapja küldte el Párizsba Nyers Istvánnak, némi szülői kommentár kíséretében: „Az újságnak, amit kültem minden betüje hazússág 70 % ma utálja a magyar sport lapokat a hazússágáért…”

Ami azt illeti, valóban írtak a magyar lapok cifrákat a francia földön szédelgő Nyersről ez idő tájt, főleg miután szóba került, hogy esetleg francia válogatott lesz. Végül nem lett, helyette Egri-Erbstein Ernő, az 1949-ben a Torino repülőgép-balesetében elhunyt nagyszerű edző javaslata nyomán 1948 nyarán szerződtette az Internazionale. Magyar labdarúgót sohasem övezett addig olyan őrült rajongás, mint a milánói csapat megállíthatatlan balszélsőjét, aki a fekete-kékeknél töltött hat éve alatt nem kevesebb mint 133 gólt szerzett az olasz élvonalban, az 1948–1949-es idényben gólkirály, 1953-ban és 1954-ben pedig olasz bajnok lett. Többször is az ősi rivális Milan ellen nyújtott pazar teljesítményt, az 1953. november 1-jén elért klasszikus mesterhármasa (az ő három góljával nyert a San Siróban 3:0-ra az Inter) klubtörténeti jelentőségű mozzanatként rögzült az emlékezetben, főleg, miután az őt fizetési vitájuk miatt hónapok óta parkoltató Carlo Masseroni klubelnök ellenállásával dacolva lett a nap hőse.

Nagykanállal falta az életet, a korabeli fényképeken dokumentált csillogás, a luxusautók, ledér nők, zajos vacsorák, cigarettafüstös esték világa azonban egyre kevésbé állt összhangban a magas szintű sporttal, teljesítménye fokról fokra esett vissza. Korábbi átigazolásai is nagy visszhangot keltettek, sőt a Viktoria Zizkov, a Stade Francais és az Újpest nemzetközi vitájában még Jules Rimet FIFA-elnök is véleményt formált, 1954-es klubváltását a korabeli cikkek alapján nem túlzás olaszországi szenzációnak nevezni: az Inter ellentmondásos támadóklasszisát hatalmas csinnadrattával szerződtette az AS Roma. Nemigen váltotta be azonban a hozzá fűzött reményeket, játéka egyre inkább megkopott, és miután 1956-ban a Juventus az olasz futballszövetség tilalma miatt nem tudta megszerezni, elfogyott körülötte a levegő. És egy kicsit a tüdejében is: hiába próbálta aztán Kubala László beprotezsálni volt ganzos csapattársaként a Barcelonához, nem ütötte meg a mércét, elküldték. Ahhoz képest, hogy két-három évvel korábban még az olasz állampolgárság megszerzése és az olasz válogatottság terve volt a téma, illetve a svájci világbajnokság előtt az esetleges visszatérése a magyar válogatottba is szóba került, méltatlanul elszürkült, pályafutása utolsó éveit már Serie B-s kisebb csapatoknál töltötte.

Legmisztikusabb időszaka csak eztán következett: noha korábban Milánóban méteráruüzletet nyitott, Rómában állítólag autókkal is kereskedett, valamiért Bolognában telepedett le feleségével, itt élt a gyermektelen házaspár az 1990-es évek közepéig. Lóversenyt, kártyapartikat, dús lakomákat emlegettek a Nyers bolognai életére rálátók, és kicsapongó életmódra engedett következtetni az exfutballista önvallomása is: „Rengeteget ettem, szünet nélkül dohányoztam, legalább negyven szálat szívtam naponta. És mellé ittam napi tizenöt kávét.” Szívinfarktus szorította visszafogottabb életre, nyughatatlan jellemével azonban később sem bírt, Szabadkán töltött utolsó évei sem nélkülözték a merész fordulatokat. Neje halála után feleségül vette addigi bejárónőjét, olaszországi utazásairól sem mondott le, lehetőségeiről pedig sokat elmond, hogy állítólag taxival járt a vajdasági településről Ferihegyre. Apropó, Ferihegy: az unokatestvére, Ádámné Márkus Irén által megosztott családi emlék szerint a szocializmus idején olyannyira gyötörte a honvágy, hogy bár disszidensként nem mert az országba belépni, Olaszországból gyakran elrepült a budapesti repülőtérre, beleszippantott néhányat a magyar levegőbe, majd anélkül, hogy elhagyta volna a nemzetközi zónát, a következő járattal visszarepült olasz földre. Ha igaz, ha nem, a történet mindenképpen érdemes arra, hogy a hazaszeretet példabeszédeként adják át mintául a délvidéki Tóthfaluban működő Nyers István Akadémia növendékeinek. Csak ne felejtsék el hozzátenni a regényes életű, 2005-ben elhunyt névadó mesés kalandjaihoz: „Aki nem hiszi, járjon utána!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!