Szamba a hóban – Moncz Attila publicisztikája

Brazília legmagasabb pontja a 2995 méteren fekvő Pico da Neblina, ami önmagában jelenthetné azt is, hogy az országban pezsgő élet zajlik a sípályákon. De ha hozzáteszem, hogy a legjobb helyi síterep mindössze két és fél csillagos az ötös skálájú nemzetközi értékelésben, mindjárt árnyaltabb a kép. Abban talán a hobbisták tudják örömüket lelni, a profiknak körülbelül semmire sem jó. Ezek fényében különösen furcsa leírni azt az igazságot, hogy a téli olimpiákon egyetlen érmet sem nyerő Brazíliának világklasszis síelője van. Igaz, nem tudatos nevelőmunka eredményeképp, hanem egy úgy hat hónapja érlelődő döntés után, ami 2024. március 7-én lett hivatalos. Ettől még tény: Lucas Pinheiro Braathen akár már 2026-ban, Olaszországban megtörheti a brazilok téli átkát. Merthogy a műlesikló szakági világkupa 2023-as győztese úgy határozott, visszavonja a visszavonulásáról hozott tavaly októberi döntését, és ha nem is az eddig képviselt Norvégia színeiben, de édesanyja hazája, Brazília szerelésében ott lesz a következő világkupaidény rajtján. Öt vk-futamgyőzelmet (három szlalom és két óriás-műlesikló) követően még csak nem is esélytelenként.

„Brazília, itt az idő! Kezdődjön a tánc” – írta az Instagramon csütörtökön, mielőtt az egyik szponzora által szervezett salzburgi sajtótájékoztatón bejelentette volna a váltást. Élőben még hozzátette, álma válik valóra azzal, hogy kétszázmillió brazilt képviselhet a világversenyeken, illetve ahogyan azt már tavaly is jelezte, végre visszanyerte a hat éve elveszített szabadságát, és végre nem érez korlátokat maga körül. Utóbbiban nem kételkedem, hiszen magamról is én tudom a legjobban (papíron…), mikor vagyok szabad, vélhetően Braathen sincs ezzel másképp, amihez minden joga meg is van. Az állítás első fele viszont nálam sokkal inkább a mondjunk valami nagyot kategóriája, kicsit arra hasonlít, mint amikor a harmadik, negyedik, sokadik klubjukhoz igazoló labdarúgók a bemutatkozó sajtótájékoztatójukon közlik, kiskoruk óta a Manchester Unitedben, a Barcelonában, a Juventusban, esetleg a Taktaszadában akartak futballozni. Oké, Braathennek legalább akad személyes kötődése, de azért Brazília nem tegnap vagy tegnapelőtt jött létre, ahogyan az édesanyja származására sem a múlt héten derült fény.

Amint a héten már Malonyai Péter kollégám is jelezte, az ilyen panelek (persze kell valami, amiért az új helyen megőrülnek érted) tudják tönkretenni a kommunikációt és a hitet. Miért nem lehetett kimondani, hogy itt azért kőkemény gazdasági döntés (is?) született? Braathen nem a Copacabana homokján tette meg a bejelentést, hanem „szárnyakat adó” támogatója osztrák központjában. Ami csak keretbe foglalta az egész ügyet, hiszen az egyébként zseniális és különc norvég azért hagyott fel a profi síeléssel, mert a norvég szövetséggel nem tudott dűlőre jutni a szponzorkérdésben (Braathent többek között más ruhagyártó támogatta, mint a válogatottat, és ő nem tágított), az imázsjogok hasznosítása, valamint a közösségi médiás szereplés kapcsán.

Igen, vélhetően legalább részben „rabszolgaszerződés” került elé (meg a többi kerettag elé), és igen, nagyjából eddig tartott kidolgozni és egyeztetni a mostani megállapodás részleteit, de nem egyszerűbb transzparensen ezt közölni is? Hogy a cégeknek szükségük van az egyik legjobb és legkülöncebb (a szoknyától a festett körömig minden szerepelt már a repertoárjában) fiatal arcra, aki ráadásul eredményes, sőt, még kommunikálni is képes? Hiszen a brazil szövetség nem fizet „kivásárlási árat” a norvégnak Braathenért (utóbbinak csak bele kellett egyeznie a váltásba, felgyorsítandó a folyamatokat), a hivatalos kommunikációt a Red Bull stábja intézte.

Ráadásul a síelésben azért nem ritka az országváltás (ezt mi, magyarok is tapasztalhattuk, elég csak Miklós Edit példájára gondolni, aki Romániában született, de 2015-ben a St. Moritz-i harmadik helyével már a magyar alpesi sísport első vk-dobogóját ünnepelhette), még ha nem is annyira gyakori, mint a kínai invázió sújtotta asztaliteniszben vagy a „szovjetek” által meghódított (szabadfogású) birkózásban. Az indokok között pedig gyakran ott találjuk az „anyaszövetséggel” való személyes konfliktust. Így volt ez a sportág történetének máig legnagyobb horderejű váltásában is, midőn az osztrák születésű Marc Girardelli 12 éves korától Luxemburgot erősítette, csak mert édesapja nem volt elégedett az egyébként nagyjából világelső Osztrák Síszövetség (ÖSV) nyújtotta támogatással. Az, hogy Girardelli a nyolcvanas-kilencvenes években feltette a sítérképre új hazáját, nagyon visszafogott megfogalmazás. Ötször nyerte meg az összetett világkupát, 11 érmet (benne négy aranyat) szerzett világbajnokságokon, az olimpiákról pedig két ezüstöt vitt haza. Utóbbi kettő máig Luxemburg történetének első és második medáliája a téli ötkarikás játékokról.

Az osztrákok eleve „jók” voltak tehetségek, illetve jó sportolók elveszítésében (a másik oldalról nézve: sokáig olyan mély volt a merítési lehetőségük, hogy egy-két lelépés meg sem kottyant nekik), hiszen egy évvel Girardelli 1997-es visszavonulása után jött az újabb ügyük, ami talán mind közül a leginkább megmosolyogtató. Elfi Eder, olimpiai ezüst- és világbajnoki bronzérmes műlesikló edzőkérdésben különbözött össze a potentátokkal, és bejelentette, grenadai színekben kívánja folytatni a pályafutását. Egy karibi sziget képviseletében, amelyben abban a pillanatban még szövetsége sem volt, ami pedig alapfeltétele a nemzetközi versenyeken való indulásnak. Így alighanem Eder volt az első, aki miatt egy ország létrehozott egy szövetséget, csak hogy a kérelmező – aztán már minden különösebb eredmény nélkül – indulhasson világkupafutamokon.

Katharina Gutensohn és Romed Baumann esetében a párválasztás játszott szerepet az osztrák-német cserében, ráadásul mindketten már világbajnoki érmesként váltottak hazát. Amíg Baumann-nak ezt azzal sikerült különlegessé tennie, hogy 2021-ben vb-ezüstérmet nyert és ő lehetett az első síelő, aki a második világháború után két nemzet színeiben is világbajnoki dobogóra állhatott, addig Gutensohn más téren rakott csavart a történetbe. Osztrákként négy világkupafutamot nyert meg, majd németként is, 1992-ben, 1994-ben és 1998-ban új országát képviselte az olimpián, tizenkét évvel később viszont már Ausztriát. Csak nem alpesi síelőként, hanem síkrosszosként, hogy teljes legyen a zűrzavar.

Kilian Albrecht és Josef Strobl (amikor berobbant, 61-es rajtszámmal nyert lesiklásban vk-futamot Val d’Isére-ben) inkább csak levezetni ment Ausztriából Bulgáriába, illetve Szlovéniába, az apja révén osztrákból dánná lett Christian Borgnaesnek máig nem sikerült az áttörés (még akkor sem, ha 2022-ben egyszer óriás-műlesiklásban 14. lett, ami a valaha volt legjobb dán vk-eredmény alpesi síben), ahogyan egyelőre Lara Colturi esetében is várat magára. Az olaszok szupertehetsége a 2002-ben szuper-G-ben olimpiai bajnok Daniela Ceccarelli lányaként akár kikövezett úton is eljuthatott volna szülőhazája válogatottjába, de két éve inkább albánra váltott (a mama a helyi szövetség technikai igazgatója volt), és már új hazája színeiben lett junior-világbajnok tavaly. Ő is gazdag szövetségtől igazolt szűk eklézsiájúhoz, és az ő esetében is megjósolhatatlan a hosszabb távú eredményesség.

Csak az tűnik biztosnak, hogy Braathen anyagilag nála biztosan jobban járt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!