De ki az a Dufuler? – Csinta Samu publicisztikája

A lecsó egy sok évvel ezelőtti hajnalon loccsant be az életembe. Korábban biztos helyet foglalt el az ellenszenves – mi több: pfujjj! – kategóriában. Nem nagy felfedezés, de a gyermek ízlését érdekesen alakítják az évek. A ritka kivételektől eltekintve kezdetben az egyértelmű, áttekinthető ételek a kedvencek, amit mártás, ragu borít, eleve gyanús, nem beszélve a több komponensű étkekről, amelyek áttekinthetetlensége középtávon igen elutasító irányba képes befolyásolni az ízlelőbimbók preferenciáit. Tiszta gyermeki tekintet, a világ dolgainak őszinte megítélése: csirkemellfilé roston. A felnőtté cseperedés megpróbáltatásai, az élet árnyaival való megismerkedés, az egyensúlyozás művészetének nyögvenyelős elsajátítása: lecsó.

Első be nem jelentett kimaradásom végén araszolgattam hazafelé, s azt hiszem, csalódott lettem volna, ha a konyhában nem ég a villany. Gyönyörű nyári pirkadat volt, az éjszaka emlékei kellemesen bizsergettek, de egész másért igényelt hosszú félórát a hátralévő százméteres táv megtétele. Tudtam, hogy édesanyám egyetlen pillanatra sem hunyta le a szemét, gyermeki szorongással fogalmazgattam, mit is mondok majd neki. Kedves-szépet vagy dadogó butaságot, szinte mindegy, csak fájdalmat ne okozzak vele.

Az ablaknál állt, de nem kifelé nézett, arccal az ajtó irányába fordulva várt. Talán a liftajtó nyílására vette fel a pózt, benne volt abban az éjszakai várakozás minden feszültsége, a szemrehányás, de a gyors megbocsátás ígérete is. Egy ideig csak álltunk, néztük egymást, ő az ablakban, én az ajtóban, csend volt, csak az apám horkolása hallatszott. Aztán szinte egyszerre törtünk ki: én röhögni kezdtem, ő sírni. Ekkor már sokkal közelebb voltunk egymáshoz, szinte megfojtottuk, úgy öleltük egymást. Egy idő után megkérdezte: eszel valamit, fiam? Lecsó van. Mi tagadás, kissé megütköztem a kérdésen, a nyelvem hegyén volt a méltatlankodás: de hát én sohasem szerettem a lecsót, hát nem emlékszik?

Rögtön beláttam azonban, otrombaság lenne akkor és ott visszautasítani, a további diplomáciai bonyodalmak megelőzése érdekében nagy levegőt vettem, és azt mondtam: persze, hogy… Az első villányi lecsót még öklendezve tettem a számba, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ízlik. És egyre jobban ízlik, kértem még egy adagot, közben beszélgettünk, szolid szemrehányással ismételgettük, tudja ő, hogy felnőttem, bízik bennem, nem is akar bezárni, csak szóljak, ha később jövök. Én meg: jó, édesanyám, de ez most olyan helyzet volt, amikor nem lehetett sem eljönni, sem szólni, biztosan érti, miről beszélek, na. Hát persze, de mégis, aztán ennyiben maradtunk, mert már szólt is a csergőóra.

Tizenhét éve nem ehetem édesanyám lecsóját, hiányzik, mint minden, ami hozzá kapcsolódik. Például Dufuler. Süllyedőfélben lévő jóapámmal azóta is számtalanszor ismételjük el a kérdést, amellyel egy életen át cukkolta élete párját: na, ki volt a dán futballválogatott kapusa? Dufuler, jött a válasz.

Édesanyámnak ugyanis nem volt más választása, mint „együtt élni” a kisvárosi futballöltöző eme azonosíthatatlan eredetű korabeli bonmot-jával, a dolog elburjánzását megakadályozandó pedig megjegyezte a furcsa nevet. A kérdésre érkezett hát a válasz, onnantól kezdve csak ritkán volt folytatása a dolognak.

Egy idő után mindenféle fórumon megpróbáltam rálelni: valóban élt-e hasonló nevű dán játékos, de nem bukkantam a nyomára. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján persze az ilyesmi még nehezebben volt kideríthető – ha akadt rá egyáltalán igény –, valaki a Népsportból vagy a Képes Sportból, esetleg a rádióból érthette félre, tény, hogy mindenkinek nagyon tetszett a sohasem hallott név, a mi családunkban pedig lassan szinte mindennapos vendég lett.

De nemcsak ezáltal volt édesanyám az ideális­hoz közelítő futballistafeleség. A falura való menetrendszerű hétvégi hazalátogatások – mindketten első generációs városiak voltak – mindig kihagyhatatlan alkalmat kínáltak egy-egy megyei bajnoki meccs megtekintésére. A visszaindulások időpontját úgy időzítette apám, hogy épp odaérjen a mérkőzés kezdetére. Élek a gyanúperrel, hogy a játék iránti múlhatatlan vonzódásán túl az emberi gyarlóság is vezérelte ezeket az eltervezett stopokat.

Mindenki ismerte a környék „nagy” szülöttjét, aki az állandóan az országos harmad- és másodosztály közötti mezsgyén billegő városi csapat – a mai, Kárpát-medence-szerte közismert Sepsi OSK elődje – üdvöskéjévé, gólvágójává emelkedett. Megjött Samuka, üdvözölték a régiek, aztán következett a véget nem érő emlék­idézés, csak akkor kapták fel a fejüket, amikor a túloldali kerítésre támaszkodó nézők vaskos sértéseket kezdtek a bíró fejéhez vágni. Na látjátok, ezért hagytam abba a játékvezetést, mondta ilyenkor apám, aki csak azért nem ázott el röpke tíz perc alatt az ipari mennyiségben kínált pálinkától és egyebektől, mert nem lett volna, aki hazavezesse a kék Daciát. Benne édesanyámmal, aki angyali türelemmel kötögetett, horgolt, olvasott a mérkőzés másfél óráján át, és legtöbbször a végeredményre sem kérdezett rá. Ilyenkor apám hosszan értetlenkedett, s bosszúságát levezetendő slusszpoénként megkérdezte: na, ki volt Dufuler? Ekkor édesanyám felpillantott a kötőtűi mögül, és csendesen szólt: ne feszítsd a húrt, Csinta Samu!

Mostanában egyre inkább foglalkoztat a talány, melyikük gyakorolta életemre a nagyobb hatást. Az apám befolyása tagadhatatlan, a sporthoz való kötődésem az ő „bűne”, az általa járatott Népsport – amíg beengedték Romániába – minden betűje napi kötelező olvasmánynak számított. Egészen a Nádudvari Vörös Csillag Mgtsz SK serdülő csapatának összeállításáig, amelyet szinte ugyanúgy fújtam, mint a Szombathelyi Haladás felnőtt kezdő tizenegyének listáját. A hetvenes évekbeli serdülőkből lettek aztán azok a felnőtt futballisták, akiknek neve mellé újságírói pályafutásom hajnalán már csak az arcot kellett beszereznem. Hogy aztán másképp kezdtem gondolkodni sportról, világról, sportvilágról, mint az apám, írjuk a generációs lázadások rovására. Az is biztos azonban, hogy „olvasékonyságom” édesanyám mintájára alakult ki, aki maga helyett is valamilyen értelmiségfélét szeretett volna faragni a fiából. Aztán lett belőlem is valami, olyan kóros következményekkel is, mint a Pallas Lexikon teljes kollekciójának érthetetlen motivációjú beszerzése. Életem első havi keresete mind egy szálig ráment.

Ma már magamra hagyottan vagyok kénytelen felfejteni ezeket a titkokat, édesanyám már tizenhét éve nem tud segíteni, édesapám pedig egyre inkább Puskásék világában süllyed el. Nem rossz társaság, persze, a maiak közül már csak Szoboszlai éri el valamennyire az ingerküszöbét. Beszéltük a minap, hogy jövőre olimpia és futball Európa-bajnokság, mire azt mondta, minek, fiam ez a nagy tolongás, ennyi mindent nem lehet megnézni ilyen rövid időn belül. Van benne valami, talán ebben is lassítani kellene, hiszen immár a múlt heti meccsek legfontosabb momentumainak felidézése sem megy egykönnyen.

Persze ettől még tekintsünk csak bizakodóan 2024 elé, olyan sokat remélünk tőle. Az én bakancslistámon viszont szerepel még egy vastag tétel: kideríteni, létezett-e egyáltalán ez a Dufuler nevű ember. Úgy érzem, tartozom ezzel nemcsak szüleimnek, de magamnak is, ellenkező esetben arra leszek kárhoztatva, mint rég megboldogult nagyapám esetében. Az öreg számtalan fogolytáboros meséjéből csak az maradt meg nyomokban, amikor az éhhalál ellen kidolgozták a verebek pinceajtóval való levadászásának módszerét. Akkoriban persze halálra untam az örökösen visszatérő háborús történeteket, és a mulasztás ma már pótolhatatlan.

Boldog új esztendőt, erőt, egészséget hát mindenkinek, de főleg azoknak, akik készek segíteni nekem Dufuler megtalálásában!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!