Tessék választani – sikerkönyv a magyar futball felejthetetlen 90 perceiről

Nincs olyan futballdrukker, aki ne őrizne az emlékezetében maradandó meccsélményeket, hogy aztán az idő múlásával még egy rossz beadás, lecsúszott lövés is legendássá váljék. Ám lehet-e mondani több száz mérkőzésre, hogy felejthetetlen? Aligha, így aztán Rejtő László, Lukács László és Szepesi György könyve, a Felejthetetlen 90 percek nem számíthatott arra, hogy minden egyes felidézett válogatott találkozót őrzi a szurkolói emlékezet.

Nincs olyan futballdrukker, aki ne őrizne az emlékezetében maradandó meccsélményeket, hogy aztán az idő múlásával még egy rossz beadás, lecsúszott lövés is legendássá váljék. Ám lehet-e mondani több száz mérkőzésre, hogy felejthetetlen? Aligha, így aztán Rejtő László, Lukács László és Szepesi György könyve, a Felejthetetlen 90 percek nem számíthatott arra, hogy minden egyes felidézett válogatott találkozót őrzi a szurkolói emlékezet.

Nem is kellett, már csak azért sem, mert a könyv három kiadást számlál. Az elsőben (1964) a magyar futballválogatott 400. hivatalos meccse szerepel határként, másodszorra (1974) 475-nél állt meg a számláló, harmadszorra (1977) 509-nél. Persze az akkori összesítés szerint, mert – szövetségi hatáskörben felülírva a múltat – ebben a pillanatban már 974 a szám.

Életkoránál fogva mindhárom szerző már drukkolhatott például a magyar válogatott elveszített 1938-as vb-döntőjén (Olaszország 2:4) a rádiókészülékek előtt, a második, mindmáig fájdalmas elveszített fináléról (1954: NSZK 2:3) pedig Lukács (Szabad Ifjúság) és Szepesi (Magyar Rádió) a helyszínről számolhatott be, Rejtő pedig a Népszava rovatvezetőjeként dolgozott. Az pedig a három kiadásban közös, hogy mindannyiszor az Aranycsapat klasszisa, az akkor 100-szoros (azóta már 101-szeres) Bozsik József írt előszót, saját pályafutásából kiindulva: „Jobb, megfelelőbb körülmények között készülhettünk a mérkőzésekre, s korántsem voltak olyan gondjaink, mint azoknak a játékosoknak, akik a felszabadulás előtt képviselték hazánk színeit. Ezért én ugyanolyan nagyra értékelem a régi magyar válogatott eredményeit, mint az 1945 utániakat. És még valami: az egykori nagy játékosok készítették elő a mi sikereinket, hiszen az ő eredményeik, az ő példájuk vonzott bennünket is a grundokra, később a pályákra, a kemény edzésekre, hogy azután a válogatottak mezét is magunkra ölthessük.”

 

Némi politikai áthallás érezhető az 1964-ből idézett sorokból, amelyeket a következő két kiadás csak kevéssé módosított. Ami viszont máig ható: „Gondolkozzunk el tehát sikereinken, kudarcainkon, vonjuk le a tanulságokat s merítsünk új erőt a szép gólokból, a felejthetetlen győzelmekből!”

Az egyes mérkőzésekhez némi kommentárt fűznek a szerzők, a nekem talán legkedvesebb meccshez, az 1966-os világbajnokság magyar–braziljához (3:1) például ezt írták a magyar válogatottról: „Sem azelőtt, sem azóta nem látott szuperprodukcióval teljesen szétzilálta a brazilokat, és az újságírók már ekkor – tulajdonképpen a vb kezdetén – ennek a találkozónak ítélték a legjobb mérkőzés címet. A liverpooli álomdélután hőse Albert Flórián volt, aki élete legjobb játékával vezette győzelemre a csapatot.” 

Egyetértek, még úgy is, hogy a liverpooli Goodison Parkban este fél nyolckor kezdődött a meccs.

Most, hogy az olaszok ellen játszott legutóbb a válogatott, érdemes idézni a sportújságíróként és humoristaként is remek Tabi László szösszenetét 1938-ból:
„– Mondja, fogok én még magyar győzelmet látni tétért az olaszok ellen?
– Hány éves ön?
– Harmincöt.
– Egészséges?
– Mint a makk.
– Akkor remélhet…”

Olyannyira, hogy tétmeccsen 1952-ben az olimpián és 1953-ban Rómában 3:0-ra nyertünk. Aki akkor született, most 69 éves.

Remélhet?

(Rejtő László, Lukács László, Szepesi György: Felejthetetlen 90 percek, Sport Lap- és Könyvkiadó, 1964)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 8-i lapszámában jelent meg)