Költözés – Csillag Péter publicisztikája

„Vigyél, Péter, amit csak szeretnél! Ami itt marad, azt valószínűleg csak félredobnák a költöztetők. Kinek kellenek ma már például ezek a régi sportújságok, kivágott cikkek...” – biztatott polcos szekrénye előtt az országosan ismert és becsült futballista, akit jóval nyolcvan fölött olyan helyzet elé állított az élet, hogy kénytelen felszámolni lakását, gondoskodni az évtizedek során összegyűlt sporthagyatéka sorsáról. Amikor a tíz­emeletes budai panelház kaputelefonján beütöttem a megadott lakásszámot, nem sejtettem, hogy néhány perc múlva odafent, a negyedik emeleten egy gazdag pályafutás, különleges életút varázslatos emlékbirodalmában találom magam. Pedig gyanítanom kellett volna, hogy a „van itt nálam néhány apróság, ami esetleg érdekelhet” üzenet csak a régi vágású sportférfi szerénysége, tolakodást nem ismerő úriemberi gondolkodása miatt hangzik ilyen bizonytalanul. Meg talán azért is, mert valóban általános és létező dilemma, hogy ami az embernek fontos, sőt életének meghatározó része – egy hajdani felejthetetlen győzelem lenyomata, egy családias hangulatú csapatvacsora fényképe, egy rég elfeledett válogatott mérkőzés szívmelengető emléke –, vajon érdekel-e másokat. Van-e objektív értéke az efféle személyes kincseknek, vagy nem is érdemes küszködni a megmentésükért, hadd vigyék a költöztetők, tegyék ki, ahová akarják, az Ecserire, a Vaterára vagy a kukába?
„Vigyél, Péter, amit csak szeretnél! Ami itt marad, azt valószínűleg csak félredobnák a költöztetők. Kinek kellenek ma már például ezek a régi sportújságok, kivágott cikkek...” – biztatott polcos szekrénye előtt az országosan ismert és becsült futballista, akit jóval nyolcvan fölött olyan helyzet elé állított az élet, hogy kénytelen felszámolni lakását, gondoskodni az évtizedek során összegyűlt sporthagyatéka sorsáról. Amikor a tíz­emeletes budai panelház kaputelefonján beütöttem a megadott lakásszámot, nem sejtettem, hogy néhány perc múlva odafent, a negyedik emeleten egy gazdag pályafutás, különleges életút varázslatos emlékbirodalmában találom magam. Pedig gyanítanom kellett volna, hogy a „van itt nálam néhány apróság, ami esetleg érdekelhet” üzenet csak a régi vágású sportférfi szerénysége, tolakodást nem ismerő úriemberi gondolkodása miatt hangzik ilyen bizonytalanul. Meg talán azért is, mert valóban általános és létező dilemma, hogy ami az embernek fontos, sőt életének meghatározó része – egy hajdani felejthetetlen győzelem lenyomata, egy családias hangulatú csapatvacsora fényképe, egy rég elfeledett válogatott mérkőzés szívmelengető emléke –, vajon érdekel-e másokat. Van-e objektív értéke az efféle személyes kincseknek, vagy nem is érdemes küszködni a megmentésükért, hadd vigyék a költöztetők, tegyék ki, ahová akarják, az Ecserire, a Vaterára vagy a kukába?

Álltam a régi futballista nappalijában, a gondosan berendezett polc előtt, és egyszerre éreztem a megtisztelő bizalmat, amellyel vendéglátóm bevezetett életének féltve őrzött kincseskamrájába, valamint a furcsa, mindkettőnkre igaz kiszolgáltatottságot. Az enyémet, amelyet az örömteli, mégis súlyos felelősség jelentett, hogy az enyészet elől mindent, tényleg mindent menteni kell. És az övét, amely abból a férfiasan elfogadott alaphelyzetből fakadt, hogy amit ott, a polcos szekrény előtt töltött percekben nem sikerül megmenteni, az alighanem tényleg mind az enyészeté lesz. Kemény felismerés ez, valószínűleg sokkal keményebb és embert próbálóbb, mintsem hogy egy kívülálló – főleg egy harmincakárhány éves újságíró – át tudja érezni teljes mélységében.

A régi futballistát megnevezni itt nem szükséges, nem adott rá felhatalmazást, nem is kértem, eleve nem a nyilvánosság szándékával hívott be elhagyni készült otthonába. A kivételes gyűjtemény sporttörténeti értékét azonban segít betájolni, hogy az ötvenes-hatvanas évek meghatározó játékosáról van szó, nemzetközi sikerekkel a háta mögött, egykori ifjúsági és B-válogatott hátvédről, aki utóbb karakteres edzőként, sportvezetőként is letette a névjegyét. Nem mellesleg széles látókörű, nagy műveltségű, közismerten becsületes és jellemes emberről, akit istenhívőként és a Biblia alapos ismerőjeként ebben a kegyetlenül nehéz döntési helyzetben talán a krisztusi tanítás is segített: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.”

A régi futballista szíve a helyén volt, ahogy a régi futballistáké általában: kibontakozása idején a sportkarrier elsősorban nem önmagáért való sikerforrást, pénzszerzési módszert, egyéni megdicsőülési formát kínált, hanem közösségi élményt, kötődést, áldozatot, példát. A teljes és sokoldalú élet részét, amelyet adott esetben kiegészített a kulturális, művészeti, zenei, irodalmi érdeklődés. A rendhagyó lakáslátogatás egyik legmeglepőbb tapasztalata volt kézbe venni a hatvanas években kiadott, fűzött cérnával szegélyezett, műanyag MTK-könyvjelzőt, rajta az akkori futballcsapat játékosainak nevével és arcképével. A futballkönyvjelzők világa persze réges-rég letűnt, nagyon olcsó fordulat lenne itt feltenni a kínálkozó kérdést: vajon a kedves olvasók ismernek-e olyat, aki Fradi-, Újpest- vagy mondjuk Mezőkövesd-könyvjelzővel jelöli, hol tart éppen Kós Károly Erdély című kultúrtörténeti művében, a Radnóti-verseskötetben, Dante egyedi Dalí-rajzokkal illusztrált Isteni színjátékában vagy Platón filozófiai munkájában?

A szóba hozott könyveket nem véletlenül említettem, mind ott sorakoztak a régi futballista polcán (hátvéd létére Platónt olvas... – csodálkozhatnak most a posztelőítéletek művelt barbárjai), ahogyan a magyar és egyetemes irodalom számos kiváló alkotása vagy éppen a hazai és nemzetközi filmművészet klasszikusait kínáló bőséges DVD-kollekció is a házi könyvtárat gazdagította. Rongyosra forgatott edzői szakkönyvek, futballista-életrajzok, a Hidegkuti-, a Grosics-, a Sándor Csikar-történet, Csanádi Árpád alapműve, megsárgult Népsport-számok, régi Képes Sportok bújtak elő sorra a szekrényekből, dobozokból, lecsatolt aktatáskákból. Egy piszkosszürke, kopottas, kis alakú könyvet különös gonddal és szeretettel vett kezébe a kedves olvasmányaitól is búcsúzó futballista: a Pesti Napló 1936-ban kiadott, A sport című tematikus kötetét. „Kisfiúként folyton ezt a könyvet bújtam, meg sem tudnám mondani, hányszor olvastam el...” – lapozott bele a foltos-barnult kiadványba az ősz hajú házigazda, érdekességként megmutatva egykori klubvonzalmának kifejezését, a zöld ceruzával aláhúzott és „FTC” felirattal megjelölt játékosneveket, Blum Zoltánét, Bukovi Mártonét, Háda Józsefét, Kohut Vilmosét, a gyermekkori képzeletvilág mesés alakjaiét.

Fakó zacskóból kortörténeti dokumentumnak számító csapatzászlócskák is előkerültek, a múlt ködébe veszett összecsapások mementói, amelyek segítségével felrémlik egy-egy drámai meccspillanat – gólvonalról kifejelt labda, elegáns szerelés vagy jó ütemű felszabadítás –, miközben a pontos dátumra, körülményekre tán már a résztvevők sem mindig emlékeznek. Kézzel hímzett Baník Ostrava-, FK Vojvodina- vagy Real Oviedo-zászlócskától kezdve a budapesti Chinoin SC jelvényével bezárólag számos ellenféltől kapott színes darab jelzi a régi futballista útjának állomásait. Az pedig mai fejjel szinte érthetetlen nagyvonalúságra vall, hogy a korabeli sportszellem jegyében egy 1962-es B-válogatott mérkőzés alkalmából a szervezők valamennyi játékost külön-külön megajándékoztak egy-egy kis ezüstkupával.

Jó, hogy megmaradt – mondhatja korunk racionális embere –, beolvasztja bármely budapesti ékszerész, biztosan lehet az anyagot még valamire hasznosítani, nyakláncnak, fülbevalónak, tálcának... Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hogy a Hongrie B–France B feliratú miniserleg egy régi futballista becses kincse, a színes ceruzás Blum-bejegyzés egy futballszenvedéllyel fűtött gyermekkor kitörölhetetlen emléke, a kézzel hímzett Ostrava-zászlócska egy fényes rangadó örök lobogója. Nincs műszer, amellyel mindez jól megmutatható, pedig nem csak a budai panelház negyedik emeleti nappalijában várják a sorsukat emberileg felbecsülhetetlen emlékek; régi futballisták életének nagyra tartott magánkincsei sok helyen lapulnak pincékben, padlásokon, szekrények mélyén, várva a következő nemzedék mentő ítéletét vagy fájdalmas közönyét. Tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton: emlékszem a Hátsó füves országjáró sorozat felemelő, ugyanakkor a fent részletezett tehetetlenséggel terhes pillanataira. Az alsószölnöki nyugalmazott határőrre, aki könnyek között húzta ki fiókjából és mutatta be a harminc éve érintetlenül heverő futballfotókat. Hol lehetnek most azok a fényképek? A valamikori püspökhatvani edzőre, aki a helyi Szabadság utca félreeső házában őrzött, gondosan vezetett meccsnaplóit fektette ki kissé szégyenlős büszkeséggel a konyhaasztalra. Megvannak-e még azok a meccsnaplók? Vagy az erdélyi magyartanárra, a Kolozsvártól nem messze eső Ketesd korábbi csapat­alapítójára, aki kézzel írott helyi futballtörténetét osztotta meg velünk faluszéli házában, majd az évtizedek óta elhagyatott pálya vaskapujánál, kezében a kézzel varrott zászlóval elénekelte a talán már csak az ő fejében élő csapatindulót. Mi lett vajon a falusi futballzászlóval?
A régi futballista budai otthonában ritka könyv­gyűjteményéből is megajándékozott egy-két példánnyal, többek között Márai Sándor cédulákkal teletűzdelt Füves könyvével. Otthon megnéztem, az egyik papírdarab ennél a résznél volt betoldva: „Utazz, de kis poggyásszal. Utazz, de minden pillanatban tudjad, hogy nincs igazi maradása sehol az utasnak.”

A nagy csomagok sorsáról Márai sem mert említést tenni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!