„Az én szakmám a labdarúgás” – Halmosi Péter túl a negyvenen is élvezi a futballt

– Nem tudja abbahagyni?
– Nem is akarom! Már ötévesen sem volt nyugtom, állandóan a labdát rúgtam. Hivatalosan hétévesen kezdtem el focizni az iskolai csapatban, onnan kerültem a Haladásba. Nem tegnap volt... A futball hozzátartozik az életemhez, a családom után a legfontosabb nekem. Hamarosan negyvenkettő leszek, ám most még nem tudom elképzelni a napjaimat foci nélkül. Egyszer nyilván eljön annak is az ideje, hogy be kell fejeznem a játékot, de remélem, csak esztendők múltán. Egyelőre nem fontolgatom a búcsút, egyebek mellett azért nem, mert fizikailag sincs gondom. A súlyos sérülések, hála az égnek, elkerültek karrierem során, egészséges vagyok, mint a makk, arról nem szólva, hogy a fiatalok közül igen kevesen tudnak lefutni... Van, aki orvosként, más tanárként, megint más üzletkötőként dolgozik, azt szoktam mondani, az én szakmám a labdarúgás. Ráadásul túl a negyvenen is ugyanúgy imádom, mint ötévesen.

– Az sem zavarja, hogy a negyedik vonalban játszik?
– Ha zavarna, nem játszanék itt. Heti négy edzés van, mindegyiken jelen vagyok. Ha esetleg egyet-egyet ki is hagyok elővigyázatosságból, akkor is a csapat mellett vagyok. A klub futballistaként számít rám, de a profi pályafutásom során szerzett tapasztalataimnak is hasznát tudja venni. Ez a történet már nem arról szól, hogy én sikeres legyek.

– Az előző idényben huszonhárom góllal a góllövőlista harmadik helyén zárt, a mostaniban öt találattal az élen áll. – Motiválja a gólkirályi cím?
– Őszintén? Nem igazán. Nem az hajt, hogy gólkirály legyek, hanem az, hogy a társaimat segítsem. Rendkívül fiatal a csapatunk, az átlagéletkor még úgy is húsz körül van, hogy Schimmer Szabolcs a maga harminchét, Subicz Gábor pedig a harmincnyolc életévével majdnem annyit dob rajta, mint én a negyveneggyel... A legtöbb srác a fiam lehetne, van köztük olyan, aki csupán egy-két évvel idősebb a kislányomnál.

– Tegezhetik a fiatalok?
– Szép lenne, ha magáznának! A tiszteletet tegeződve is meg lehet adni valakinek.

– Apropó, tisztelet! A megyei bajnokság nem arról híres, hogy az ellenfelek respektálják, ha valaki korábban magasabb szinten játszott.
– Részemről nincs ezzel gond. Ha esetleg valakitől nem kapom meg azt a tiszteletet, amit én megadok neki, akkor elérem, hogy megkapjam. Semmi mással, mint a hozzáállásommal. Sok mindent lehet rám mondani, de azt nem, hogy a mentalitásommal, a győzni akarással bármikor is probléma lett volna. A pályafutásom során többször ütköztem nehézségekbe, de az elszántságom újra és újra átsegített rajtuk. Tizennyolc évesen ugyanúgy meg akartam mutatni, mit tudok, mint manapság! Elárulhatom, volt olyan edző, aki az egymás elleni mérkőzésünk után egy üzenetben azt írta nekem, hihetetlen az az alázat, ami jellemez, már érti, hogyan jutottam el oda, ahova.

– Ezek szerint nem levezetni érkezett a Király Sportegyesületbe?
– Ha bohóckodni szeretnék, nem itt lennék. Csak úgy van értelme, ha komolyan veszem. Ez nem buli, ez nem hobbi – ez futball!

– Van, aki beszól önnek?
– Van, de ez sem baj. Már csak azért sem, mert engem sem kell félteni. A meccs hevében benne van, hogy odaszólunk a másiknak, ezen a téren nincs különbség a Premier League, az NB I és a megyei első osztály között. A habitus az habitus... Ezen a ponton visszakanyarodhatok a győzni akarásra. Tűz nélkül nem megy, ez az igazság. Azért is vagyok itt, mert a fiatalokban fel akarom ébreszteni a tüzet! El kell hinniük, hogy a megyei bajnokságból is vezethet út felfelé. Persze azzal sincs gond, ha valaki megelégszik ezzel, de aki arról álmodozik, hogy magasabb szinten is bizonyíthat, tegyen érte! Oké, ez nem az országos, hanem a megyei első osztály, ám innen is lehet feljebb lépni. Az én feladatom az, hogy megmutassam nekik, mi kell ehhez.

– Elfogadják öntől, amit mond?
– Úgy veszem észre, igen. Gyakran kikérik a véleményemet. Mégiscsak pályára léptem négyszázegy NB I-es meccsen, háromszor voltam magyar bajnok, harmincötször a magyar válogatott mezét is magamra ölthettem, és megmérettem a Premier League-ben is. Azért más az, ha valaki csak beszél róla, és megint más, ha meg is tudja mutatni, mit és hogyan kell tenni. Van némi tapasztalat mögöttem, na. Érzékeltetni akarom a srácokkal, hogy ha én lassan negyvenkét esztendősen még mindig bele tudok adni apait-anyait a pályán, akkor ők húsz évvel fiatalabban mi mindenre lehetnek képesek.

– Halmosi Péter a mentor?
– Nem tartom magam annak. A legfőbb szerepem az, hogy segítsek a fiataloknak, hogy megértessem velük, még nem késtek le semmiről. Az csupán hab a tortán, hogy közben én is jól érzem magam. Ez köszönhető a közegnek és a körülményeknek egyaránt. Amit Király Gábor felépített, szenzációs. A gyerekeknek meg kell becsülniük, hogy ilyen közegben edzhetnek nap mint nap. Ahogyan azt is, hogy abban az egyesületben focizhatnak, amelynek elnöke a magyar válogatottsági rekorder.

– Jut eszembe, ön hogyan került a Király SE-be?
Tavaly nyáron Gabi meglátta bennem a tehetséget... Amúgy régi sztori ez. Sok mindenen mentünk együtt keresztül, vállvetve harcoltunk hosszú éveken át. Egy ideje pedzegette már, hogy futballozhatnék nála, de sosem erőltette. „Ha majd úgy gondolod, eljössz a Királyba” – szokta volt mondogatni. Ha jól emlékszem, kétezertizenkilenc januárjában jelentettem ki, hogy a profik között biztosan nem rúgok többé labdába. A kiskaput ugyanakkor nyitva hagytam azzal, hogy hozzátettem, mivel nem akarok teljesen leállni, amatőr szinten nem zárom ki a folytatást. Miután a nyilatkozat megjelent a Nemzeti Sportban, számos megkeresés érkezett alsóbb osztályú magyar és osztrák kluboktól, a választásom végül a negyedik ligás Markt Allhaura esett. Három edzés, egy meccs – ez volt a heti penzum. Sajnos nem sokáig, mert a koronavírus miatt lefújták a bajnokságot. Ezt követően öt-hat hónap telt el úgy, hogy nem fociztam. Minél hosszabbra nyúlt a kényszerszünet, annál nehezebben viseltem. Az lett a vége, hogy felhívtam Gabit... Nem túlzás, szinte születésünk óta ismerjük egymást, a Hali szeretete is egy életre összeköt minket. Amit ő képvisel, amellett teljes mellszélességgel ki tudok állni.

– Egy év elteltével megállapíthatja, hogy jó döntést hozott?
– Ezt már akkor tudtam, amikor megállapodtam Gabival. Azt vallom, amit ő: ha valamibe belevágunk, csináljuk rendesen, becsülettel. Ugyanazt akarom adni a Király SE-ben, amit korábban a Haladásban, a Debrecenben vagy éppen a Hull Citynél: a legtöbbet, ami tőlem telik. Ha felmegyek a pályára, még mindig az a Halmosi Peti vagyok, aki gyerekként szét akarta szedni az ellenfelét. Mindegy, milyen szinten játszom, a maximumra törekszem, mindent bele akarok tenni – és erre igyekszem „ránevelni” a fiatalokat is. Mert a tehetség egy dolog, de sok minden fejben dől el.

– Az előző idényben épphogy lemaradtak a bajnoki címről. Bántotta?
– Hogyne bántott volna! Nem volt elvárás, mégis szerettünk volna feljutni az NB III-ba. Gabiék szerencsére türelmesek, hosszú távra terveznek, úgy vannak vele, ha tavaly nem sikerült, idén megint megpróbáljuk. Nem tagadom, engem roppant mód hajt, hogy elsők legyünk!

– Őszintén: meddig még?
– Majd az elnök úr eldönti... Szerintem egy-két év még van bennem. Jó állapotban vagyok, adrenalinhiányban sem szenvedek, a céljaimról pedig már beszéltem.

– Arról még nem, hogy edzőként is ténykedne-e?
– Most az mondom, hogy nem. De... Itt vagyok, itt élek, ha a szombathelyi labdarúgásnak szüksége van rám, megtalálnak.

– Kisfia, Medox is a Király SE igazolt játékosa. Gondolta volna valaha, hogy egy klubban focizik majd gyermekével?
– Nem! Amiként azt sem, hogy Király Gabi tizenhét éves fia, Mátyás lesz a csapattársam... Matyi már most remek kapus, az apjára ütött. Az a legszebb, hogy bizonyos szituációkban ő mondja meg nekem, hova álljak, mit tegyek. Mondom én, hogy jó kapus! Ami Medoxot illeti, nem véletlen, hogy már három éve itt futballozik. Nagyon jól érzi magát ő is.

– Olyan, mint az apja?
– Olyan, mint a nagyapja! Alkatra mindenképp. Az alázat megvan benne, nem én biztatom arra, hogy menjen edzésre, megy ő magától. Ötévesen még nemigen érdekelte a foci, ma már a mindene. Tehetség is szorult belé, de ne feledjük, csak nyolc múlt, ha bármire akarja vinni, hosszú utat kell bejárnia.

– A példa adva van előtte, nemde?
– A suliban megismerik, kérdezik tőle, te vagy a kis Halmosi? Olyankor büszkén bólint, hogy igen. Nagyjából már azzal is tisztában van, mit ért el az apja, de az igazság az, hogy van, aki megelőz a képzeletbeli rangsorban. Az ő szemében ugyanis Ronaldo az isten.

– Ez bosszantja?
– Egyáltalán nem. Ronaldo mögött másodiknak lenni nem rossz...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 4-i lapszámában jelent meg.)