A 17854-es számú auschwitzi fogoly, Schwarcz Sándor emlékei

Az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor sajátos és meghökkentő futballéletéről több visszaemlékezésben találni nyomot (így a Josef Mengele boncolóorvosaként alkalmazott fogoly, Nyiszli Miklós memoárjában vagy Tadeusz Borowski lengyel író feljegyzéseiben), a történtekről azonban legrészletesebben Schwarcz Sándor túlélő írt. Pontosabban először nem is ő, hanem a Debrecenből deportált zsidó férfi 1944. július 1. és 1945. január 18. között szerzett auschwitzi tapasztalatait vékony füzetben összefoglaló L. Kelemen Gábor újságíró. Az első kiadásban 1981-ben,      Gól a halál kapujában      címmel közölt munka mesélő stílusban, képzelt párbeszédekkel igyekszik megidézni a náci koncentrációs táborban átélt futballkalandokat. Később Schwarcz saját visszaemlékezései is megjelentek      A halál árnyékának völgyében      címmel, és további fontos forrás Sándor Mihály 1995-ös interjúja, amelynek részletei a sporttörténész      A debreceni futball képes kalauza      című könyvében olvashatók, kezdve az érkezés utáni mustrával.

„Amikor kizavartak bennünket a barakkból, és felsorakoztunk a rettegett Appelplatzon, egy középtermetű SS-tiszt megkérdezte, hogy ki futballozott odahaza. Amint lefordították kérdését, azonnal jelentkeztem. Firtatta, hogy melyik magyar klubban játszottam. Habozás nélkül megneveztem a Bocskait. Ugyan már, én és a Bocskai?! Akkor vettem észre, hogy vele van Steinberger Dezső, a Balmazújváros patrónusa, a Reiner-féle lisztmalom tulajdonosa, akinek odahaza remek kapcsolatai voltak a Bocskaival. Auschwitzban amolyan mindenesként tevékenykedett a cigányokból meg zsidókból összeszedett lágercsapat mellett. Jól beszélte a németet, tolmácsolt is. Elszédültem a felismeréstől. Azt hittem, menten végem, a helyszínen felkoncolnak a keretlegények. Becsületére váljon Steinbergernek, a szeme sem rebbent, holott pontosan tudta, ki vagyok, hogy szóba sem jöhettem a Bocskainál. Egyébként túlélte a borzalmakat, és Desiderio Solti néven egy időben a világhírű Internazionale menedzsere volt.”

A Schwarcz-történet megismerhető Marsó Judit 2006-ban készített, hosszú és részletgazdag interjújából is, amelyre Sz. Nagy Tamás újságíró, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztő-helyettese, a bunteto.com szerzője hívta fel a figyelmünket. A Gerontológiai Kutató Intézet felkérésére rögzített beszélgetés során a debreceni Centrum Áruház egykori igazgatója 94 évesen – halála előtt egy évvel – adott számot megdöbbentő érzékletességgel mindarról, amit a kilences számú barakk lakójaként átélt. A bőrébe égetett azonosító szerint 17854-es számú fogolyként számontartott táborlakó itt fejtette ki találkozását 10475-ös számú sorstársával.

„Steinberger régebbi lakója volt a lágernek, ezért sok mindenről tudott mesélni. Tőle tudtam meg, miért füstölnek a kémények, miért rettegnek az emberek a zuhanyozás szónak a kimondásától is. Ekkor ismertem fel, hogy hányféleképpen lehet, sőt kell is itt meghalni. [...] Megdöbbentett Steinberger szava, amikor azt mondta: »Sanyi! Ne gondold, hogy egy jottányival is különb a többinél a focimániás SS-tiszt. Ő is épp olyan kegyetlen, csak imádja a labdarúgást, ezért állít focicsapatot. [...] Legalább öt csapat van, körmérkőzéseket kell majd játszanotok.«”

Utolsó tanácsként Steinberger debreceni sporttársa lelkére kötötte, hogy játék közben vigyázzon magára, nehogy lesántuljon, mert      „...itt a bicegő futballistát nem a sportkórházba viszik, hanem a gázkamrába”     . Következett a mérkőzés az ismeretlen rabcsapat ellen.

„Túlságosan nagy volt a tét: gól vagy revolvergolyó. Az elismerés: étel, egy kupica pálinka és az élet. Vasárnap kora reggel egy másik barakkba mentünk átöltözni. A csíkos rabruhát felváltotta az ébenfekete hosszú ujjú felső, a rövidnadrág, a lábszárvédő, és a kiváló minőségű bőrből készült futballcipő. Itt találkoztam játékostársaimmal, a német romákkal, és Weignerrel, aki korábban a Kispest profi játékosa volt      (valójában Wégner Jakabnak hívták a Kispestben 1926 és 1929 között szereplő játékost – Cs. P.).      Katonai díszkísérettel vonultunk a futballpályára a cigánylágerből. (...) Túloldalt kettős drótkerítés volt. Túlfelén állt a krematórium, mellette a gázkamrák. A kémények vasárnap is émelygő füstöt árasztottak. (...) Nyelvi nehézségeink ellenére igyekeztünk elosztani, ki milyen poszton játsszon. A porba rajzolva jeleztünk egymásnak, így lettem jobbhátvéd.”

Schwarcz Sándor részletesen beszámolt a zöld mezesekkel vívott mérkőzés fordulatairól és arról, hogy a játékosokra a csapatmenedzser SS-tiszt puszta jelenléte is fenyegetőleg hatott. A debreceni rab szabadrúgásgóljával vezetett már 2:1-re a cigányláger csapata, a másik fél azonban egyenlített.      „Egyszerre csak azt láttam, hogy az SS-tiszt elővette a revolverét és mutatta, hogy lelő bennünket, ha nem győzünk. Nem voltam vallásos ember, de hiszem az Istent, akinek szívem mélyéből mondtam egy fohászt. Meghallgatott. Azóta tudom, hogy a szívből való imádságot mindig meghallgatja. Minden erőmet, játéktudásomat beleadtam, kicseleztem két játékost, és berúgtam a győztes gólt. Így menekültünk meg! Visszatérve a barakkba nagy darab kenyeret, húst és egy lábos krumplilevest kaptunk.”

A leírás alapján az auschwitzi futball elsősorban a saját csapataikra fogadásokat tevő őrök szórakoztatását szolgálta. Nem mellesleg viszont az alkalmi együttesekbe választott játékosok számára rendkívüli kiváltságokkal járt.

„Nem vittek munkára, mert minden nap tréning volt, védett ember voltam. A fekete trikó védelmet jelentett. A szörnyű az volt, hogy láttam az újabb csoportokat, akiket az edzőtábor mellett tereltek a gázkamrákba. Mire az edzésünknek vége lett, belőlük füst szállt a magasba. Fojtó szaga volt az emberi maradványoknak, csípte a szemünket és főleg a lelkünket. Második mérkőzésünket a következő csütörtök délutánján játszottuk. Most se tudtuk, ki az ellenfelünk. Abban a csapatban sem volt magyar, szintén foglyok voltak. Ők régebben érkezhettek, mert sokkal soványabbak voltak, mint mi. Amikor négy nullra vezettünk, kitört a botrány. Az ellenféllel érkező három német tiszt, akik erősen ittas állapotban voltak, ők lehettek a csapat résztulajdonosai, egymást támogatva harsogtak és nevettek. Majd amikor az ellenfél kapuja előtt szabálytalankodott egy védő, a bíró egyből fújt, és a tizenegyespontra mutatott. A büntetőrúgás újabb gólt eredményezett. Ekkor az egyik részeg SS-katona üvöltve szaladt be a pályára – mindannyiunkat sokkolva – ütötte-verte a bírót, ahol csak érte. Majd kollégái csatlakoztak hozzá, és már hárman rugdosták, [...] azután, amikor már folyt a vére, lezavarták a pályáról. Borzalmas volt a látvány, egy darabig tehetetlenül álltunk. Nem tehettünk érte semmit, mert öngyilkosság lett volna. A meccset egy partjelző vezette tovább. Láttam, hogy remegve lépett a pályára, folyamatosan figyelte a németeket, hogy elfogadják-e a döntéseit, vagy maga is az előző bíró sorsára jut. Végül azon a napon öt egyre győztünk.”

A kinti futballvilág másolásának köszönhetően még gyúrót is rendeltek a Schwarcz-féle csapat mellé („Ő az az ember volt, aki nemcsak a kezével, hanem a szívével is képes volt masszírozni”). A vendégjátékosokkal kiegészült cigánycsapat megnyerte a harmadik, majd a negyedik mérkőzését is.

„A hat nullás győzelemnek csak a német tiszt tudott örülni. Aztán a következő nap kora reggel fordult a kulcs a zárban, megszűnt a ki-be járás. A barakkzárlat tömeges mészárlást jelentett. Ilyenkor egész tömbök lakóit vitték legyilkolni. Remegett minden porcikánk. Dühödt ugatás és pattogó vezényszavak hallatszottak. Kutyák és gazdáik dolgoztak együtt, de zajuk sem tudta elnyomni a véggel szembesülő emberek jajkiáltását. Gyerekek, anyáik, apáik, a német cigányok. Egész nap tartott. Elmémben hallottam a könyörgést és az elutasítást, ahogy ezrekre lesújtott a fajgyűlölő szigor. Borzalmas volt a hangzavar egészen másnap reggelig. Aztán amikor megszűnt, annyira fájdalmas volt a csend. Az összes környékbeli barakk üresen állt. Mindenkit elvittek. Csapattársaim mind elpusztultak. Az ismeretlen nyelv miatt nem tudtam beszélni velük, mégis barátaimnak tekintettem őket. Együtt harcoltunk, együtt küzdöttünk az életért. Vége a futballista karrieremnek. A szlovák barakkvezér levetette rólam a futballmezt, rabruhát adott, és kidobott.”

Néhány hónappal később még egyszer pályára küldték a debreceni játékost, egy nemzetközi fogolycsapat tagjaként.

„Akkor azonban már húsz kilóval könnyebb voltam, mert az étel kevés kalóriát tartalmazott. Ellenfelünk a lágerben tisztséget viselők, jól táplált németek válogatott csapata volt. (...) Középcsatár lettem, de nem bírtam szaladni, csak lézengtem a pályán. Tudtam, nem szabad győznünk, ezért a legbiztosabb gólhelyzetben is mellé rúgtam a labdát, nehogy belém kössön a német őrmester, aki a kapu mellett állt. Valahányszor nehéz helyzetbe kerültek, toporzékolni kezdett dühében. Ezen a mérkőzésen többet feküdtem a földön, mint álltam. Nyolc nullára kaptunk ki. Az ellenfél ünnepelte győzelmét, ez engem a legkevésbé sem izgatott. A lágerben ez volt az utolsó mérkőzésem.”