A fagyi visszanyal – Malonyai Péter publicisztikája

Meglehetősen rövid idő alatt hamvába holt az európai Szuperliga ötlete, de ne túlozzunk. Maradva a képnél, az elmúlt napok történései is bizonyítják, hogy a hamu alatt izzik a parázs. A pénz sohasem hátrál meg, legfeljebb visszavonul.

Meglátjuk, mi lesz, ám a történteknek érdekes vetülete, hogy a drukkerek, főként Angliában, egyik pillanatról a másikra utcára vonultak, tüntettek a Szuperliga ellen. Bizonyítva ezzel, hogy a futball nagyhatalom, elvégre egy-egy kormányzati döntés, nem kívánt politikus elleni megmozdulás hosszas szervezést, egyeztetést igényel, esetünkben viszont villámgyors volt az indulatos, ellentmondást nem tűrő reakció. És spontán.

A klubok (látszólag) ijedt meghátrálásához persze kellett az európai és a nemzeti szövetség határozott kiállása, fenyegetőzése, ám itt azért legyünk óvatosak. Ha a pénzt favorizáló társaságok győznek, szerepük jócskán jelentéktelenebb lett volna, elvégre az elitklubok nélküli bajnokságok, a világsztárok híján futballozó válogatottak esetén a fajsúlyuk alaposan csökken, a támogatók számáról nem is beszélve.

Én azt mondom, hogy az UEFA ezúttal szurkolói srófra járt, de ne legyenek illúzióink, kivételről van szó. Elég megnézni a nyilván a minőségre építő televíziós és reklámpénzeket, de, hogy hétköznapibb legyek, a játék hivatalos, FIFA által hitelesített szabályait. A paragrafusok között ott van, hogy kell elhelyezni a játéktér mellett a reklámtáblákat, ám hiányzik a lényeg, amivel kezdődnie illene a szabályozásnak: „A játék célja a gól.” Emlékeim szerint benne volt, amikor még gyerekfejjel ismerkedtem a kódexszel, ezzel együtt kimondhatjuk, ma a játék célja: a pénz. A sport felől nézve: a siker.

Több évtizedes ellentmondása az elitfutballnak, hogy a drukkerek érzelmileg, a vezérek pedig gazdaságilag közelítenek a játékhoz. Elismerem, sarkos megfogalmazás, s azt is tudom, hogy létezik átmenet. Persze nem amiatt, hogy a nyilatkozatok csak úgy hemzsegnek a szurkolók emlegetésétől, alighogy lefújták a meccset, edző, játékos már ontja is a köszönetet a drukkereknek. Miközben nem kevés pénzt áldoznak arra, hogy őrző-védő-támadókkal akadályozzák meg a találkozást közöttük, az edzésekről pedig épphogy a játékosok (túlzok) nincsenek kitiltva, az elkülönítés mindennél fontosabb.

Az ok egyszerű, nálam mindenképpen. Félnek a drukkerektől. Tartanak tőlük, mert őket egyértelműen az érzelmeik irányítják, nekik szenvedélyük a klub, nem csupán munkaadójuk, befektetésük. A szív pedig nem mindig terel jó irányba, indulatokban is kicsúcsosodhat a szenvedély – ezt igyekeznek megelőzni a szeparálással. Ám a duma maradt, egészen addig, amíg most a fagyi visszanyalt.

A helyzet új, még a szurkolói indulatok történetében is. Korábban ugyanis az eredmények, pontosabban a hiányuk vitte utcára a népet, most egy üzleti terv – ebből is látszik, mennyire átitatta a játékot a pénz, a rajongó már abba is bele kíván szólni, hogy ki adja és mire. (Lásd a Manchester United-hívek harcát a tulajdonos Glazer család ellen.) Azért most is a csapat, a játékosok, a produkció a lényeg, tagadható, hogy a drukker beleszerethet egy bravúros üzleti megoldásba, egy-egy jó fel- vagy bepasszba. A duma kacifántosabb lett, de a játék és a drukker őszinte maradt.

Mindig is az volt. Amikor az 1924-es párizsi olimpián a futballválogatott 3:0-ra kikapott Egyiptomtól, kitört nálunk a gyalázat. A tudósítás szerint „Egyiptom két klasszissal volt alattunk, de oroszlán módjára küzdött”, miközben nálunk a korszak nagyjai játszottak, köztük Fogl II Károly, Mándi Gyula, Orth György, Braun József, Opata Zoltán, Hirzer Ferenc, Jeny Rudolf.

A botrány azért tört ki, mert miközben a Nemzeti Sport kirakatában, a kor szokásainak megfelelően, ott állt a valós eredmény, néhányan megesküdtek rá, hogy az MLSZ hirdetőtáblája a mi 5:2-es győzelmünket adja hírül. A tömeg erre fel leszaggatta a vereséget rögzítő táblákat, majd rádöbbenve a valóságra, „bizonyos, hogy ha Kiss Gyula ezekben az órákban Budapest utcáin termett volna, a magával nem bíró tömeg elkeseredését nemcsak szitkokban érezte volna” – írta a Nemzeti Sport. A szövetségi kapitány szerencséjére nem volt jelen. Aki a döbbenetet kívánja érzékelni, javaslom, nézze újra Sándor Pál örökzöldjét, a Régi idők fociját, a film utolsó jelenete, amelyben a Párizsból hazatérő csapatot várja a tömeg, több mint kifejező. Örök érvényű.

Az 1938-as világbajnokság (a döntőben: Olaszország 2:4) után Franciaországból hazatérőket rendőri készültség és kétezer ember várta a Keletiben. Hamar kialakult a forgatókönyv. A drukkerek a játékosokat éltették, Dietz Károly szövetségi kapitányt pedig pocskondiázták. Az MLSZ által szervezett ünnepség (azért egy vb-ezüst nem kutya) félbeszakadt, ám az indulatok nem csitultak. „A Baross-téren még fél 10-kor is feketéllik a tömeg. Az egyik oldalon távozó játékosokat éljeneznek, a másik oldalon pfújolják a kapitányt. A rendőrség igyekszik szétoszlatni a tömeget, de az nekiszilajodott és ellenszegül. Már a rendőrséget pfújolják. Vezényszavak. Egy rendőrtiszti kard villog a lámpafényben. Izgalom, kiabálás. A rendőrkordon egyre erélyesebben szorítja kifelé az embereket a térről” – írja a Sporthírlap, a rezümé pedig: „A kapitány ellen tüntetnek...”

A történtek mélyen beleivódtak a főszereplőkbe, olyannyira, hogy a későbbiekben egy-egy méretesebb kudarc után előfordult, hogy a játékosok, vezetők többsége nem ment el a Keletiig, már Kelenföldön kiszállt a vonatból, inkább hazabumlizott, minthogy szembesüljön a drukkerek indulataival.

Másik világbajnoki ezüstünk (1954, Németország: 2:3) egyértelműen a legnagyobb futballcsalódásunk. A világ legjobb (arany)csapata voltunk, kár, hogy az eredmény nem bizonyította. Jellemző, hogy Farkas Mihály, immáron pártvezérként, a döntő előtti nap az ünnepélyes fogadtatás menetrendjét készítette elő. Érdemes idézni Kutas István sporthivatali elnökhelyettes visszaemlékezéséből: „A csapat kikapott, s hétfőn át kellett írni az egész tervet. Akkor dőlt el, hogy nem Budapestre, hanem Tatára mennek a játékosok először – személykocsikkal, egyenként, az út végig biztosítva volt egészen Hegyeshalomtól – s a prémium az ígért 60 000 helyett már csak 10 000. Tatán Rákosi beszélt, ő mondta, hogy az imperializmus mesterkedésének köszönhető, hogy előbb a brazilokkal, majd az uruguayiakkal kellett játszanunk. A politikai vezetés – ahogy mondják – nagy izgalomban volt. Egyrészt tartottak attól, hogy a játékosok disszidálnak, másrészt pedig már tudtak róla, hogy az elvesztett döntő után tömegmegmozdulás volt Budapesten – sokak szerint 1956 főpróbája. Több mint tízezer ember ment ki az utcára, ami azért ijesztő szám.”

Hogy egy forradalomnak lehet-e főpróbája, kétséges, de tény, hogy a politikai, rendszer elleni indulatok is szerepet játszottak a megmozdulásokban. A kedélyek pedig nem nyugodtak meg, érdemes idézni Feleki Lászlót, a Népsport vb után leváltott főszerkesztőjét: „Mai ésszel talán nem is lehet felfogni azt a csalódást, ami elfogta az országot a világbajnoki döntő után. A közhangulatról legyen elég annyi, hogy egyes üzemekben »Sebes-műszakot« tartottak a munkások, ami abból állt, hogy leültek és – nem dolgoztak...”

A pártvezetőség Felekit és a rádióriporter Szepesi Györgyöt tartotta felelősnek a történtekért, mondván, rosszul készítették elő a közvéleményt. A leváltott főszerkesztő mellett Szepesi megúszta szilenciummal, az erről szóló döntés kommentálása sokat elárul: „Remélem, az elvtársak helyesnek találják, hogy ennek a határozatnak a meghozatalához nem engedtük be az utca hangját.”

Nos, azóta „az utca hangját” képtelenség kizárni, a közösségi média – nomen est omen – közösségformáló erő. Most éppen az igazi futball mellett, a nagytőke törekvései ellen, ám jó, ha észnél vagyunk.

A pénznek szaga nincs, de – gátlástalan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!