Korszakhatár? – N. Pál József publicisztikája

„Mit lehet még e két emberről írni? Egyáltalán, érdemes még írni róluk?” – teszi fel Szabados Gábor sportközgazdász a költői kérdést az nso.hu portálon a múlt pénteken megjelent Messi és Ronaldo: a CRM-korszak alkonya című dolgozata elején, aztán persze elmondja a magáét, tanulságosan, fegyelmezetten. Írásával semmi gondom nincs nekem, sőt, érte köszönettel tartozom, hisz sorai nélkül nem ülnék itt, a számítógép képernyője előtt. Igen, a képernyő előtt, ahogy immár negyedszázada teszem – későn értem ebben is, számítógépet írásra 1996, internetet 2003 óta használok –, de ma is fejcsóválva gondolok arra, hogy egyetemista korú tanítványaim számára az a világ, midőn e „csodák” nem voltak még, egyszerűen nem létezik. Beleszülettek e „trendbe” mindannyian, már a harmincévesek is, része életüknek s ami fontosabb: látószögüknek, észjárásuknak, műveltségük (a műveltséghez jutás) szerkezetének és nyelvüknek, beszédmódjuknak is.

S része bizony (uralkodó része) a sport, a labdarúgás észlelésének, az értékválasztásnak s a róla való szócserének. Akarjuk, nem akarjuk, üdvösnek tartjuk vagy sem e fordulatot, a futballról való beszédnek kisebb része az, ami a pályán megesik, igen nagy hányadát e virtuális tér inspirálja, befolyásolja, alakítja ma már, sporttörténeti, sportszemléleti váltást hozva el.

Régóta mondom, leírom újra. A modernebb kori (verseny)sportnak négy nagyobb fordulója volt. Az első a szervezeti keretek (klubok, szövetségek, bajnokságok stb.) kialakulása, rögzülése, a versengés nyomtatott sajtóba törése a XIX-XX. század fordulója körül. A második a rádió s (még) kisebb részben a mozgókép terjedése, a már specializálódott „sztárvilág” megjelenése, ami a nívósabb versengésben az „all-round” sport alkonyát is jelentette egyben. E váltás a húszas (némileg a harmincas) évekre tehető, s meglehet, színesítette az életet, ám nem forgatta föl végletesen még. Nem úgy a harmadik, ami a televízió – majd a műholdas adások – tömegessé válásának következménye lett elsősorban, az ötvenes (az utóbbi inkább a hatvanas) évtized végétől. E fordulat már egy globális folyamat részévé emelte a sportot is visszavonhatatlanul, a sztár- és a sikerképzés alkalmává, ami a látvány érzékelésének, a kötődések kialakulásának formáit is befolyásolta, majd determinálta általában. Még nem mindent felülíró módon, de hogy külhoni alakért, csapatért (is) rajongjon valaki, e folyamat indította el. A negyedik mindaz, amit „informatikai forradalomnak” nevezünk, személyi számítógéppel, világhálóval, okostelefonnal, közösségi „terekkel” s egyebekkel, ezt a tendenciát gyorsította föl s gyorsítja máig, végképp és végletesen az üzleti szemléletre „áttolva” életünket, ahol az „eredményesség” látószöge mindent uralni akar, az érzékelést, a folyamatos összemérési, rangsorolási kényszert, a gondolkodást, a beszédmódot, a nyelvet is. Olyan szavak, mint karrier, trófea, motiváció, topcsapat, topjátékos, a kilencvenes évektől raktak fészket a tudatba menthetetlenül, azokéba is, akik menekülnének e szavaktól talán.

Emlékezzünk: e korszak első évtizedének történései – a hárompontos rendszer bevezetésétől, a BL és a Premier League létrehozásától, az Eb- és a vb-sorozat létszámának megemelésén, a Bosman-per (1995) következményein át a FIFA-ranglista (1993) és a transfermarkt életre hívásáig (2000) – mind a haszonszerzés s a szünet nélküli harc törvénye alá rendeltettek. Egyre több meccs legyen, egyre több helyen (világbajnokság Katarban, rangos találkozók „kihelyezése” oda, ahonnét a piac terjeszkedése várható stb), növelni kell a fogyasztók számát mindenáron, s mennél több lelket, elmét csapdába ejteni, ez lett a cél egyértelműen. No meg a látvány, a bűverő csúcsra járatása, a feszült figyelem fölkorbácsolása napról napra, s az illúzió gerjesztése, hogy te is számítasz, te is a nagy-nagy történet része vagy, élj a világ bármely eldugott helyén. Rajongj vagy gyűlölj, mindegy szinte, de érezz, lobogj, vitázz, légy jelen, szelfizz, posztolj, kattints, kommentelj, s ne lankadjon a készenléted pillanatra sem!

Mindehhez nem hús-vér emberekre, hanem „brandekre” van szükség már. Az első „tökéletesre” gyártott futballistaminta – ilyen értelemben – David Beckham volt alighanem. Nem (csak) a labdarúgótudás, de (még) nem is az eredményesség volt az ő jelenségének lényege elsősorban, hanem az, hogy a terjeszkedésben a figura mennyit ér, hogy mennyi hasznot lehet behajtani általa. Amikor néztük, nem őt, a játékost láttuk, hanem egy „terméket” inkább, amit „követni” kell, amitől szabadulni nem lehet. Nos, Cristiano Ronaldónak 250 millió követője van immár, ha jól tudom.

A különbség, hogy CR7 Beckham jobb, hatékonyabb, újabb „kiadása”, az eredményességről nem is beszélve már. Igaz, a „ki a jobb”, illetve a „ki az eredményesebb” kérdése a futball kapcsán az én tudatomban nem fedi egymást mindenáron. Pelét, az általam látott „legjobbat” nem azért gondolom annak, mert három vb-diadalnak is részese volt, hisz' Cruyff, a másik „legjobbam” (a négy közül) meg sem világbajnokká, sem Európa-bajnokká nem lett, mint tudható. Számomra a legjobb (több van belőle) valamiféle atavisztikus „beavatottságot” jelent, amihez a látvány emlékezete, a mozdulatok eleganciájának tökélye, a zsenialitás eredetisége tartozik. Meg az, hogy olyant adott (elsőként, mint Puskás hátrahúzós csele, gólja a Wembleyben) a játékhoz, ami a nagy egészbe épülve öröklődött tovább – még az is lehet, mutatósabb módon végrehajtva később.

Nos, állítom – bár tudom, CR7 rajongói megátkoznak –, hogy a gigasztár portugált még csak született futballzseninek sem gondolom, ám tündökletes eredményességét hódolva elismerem. Amolyan „tanult zseninek” inkább, aki nagyszerű alapképességekkel a világra jőve példátlan szorgalommal mindent a tökélyig tanult, ami megtanulható. Roland Emmerich a Tökéletes katona című filmjének alakjához hasonlítottam egyszer őt, aki kegyetlenül pontosan működik, mégis van a jelenségben valami kiszámíthatóan gépies, ha két és fél méter magasból ollózva szerzi a gólt, akkor is. A zseni meg attól zseni, hogy nem kiszámítható – még önmaga számára sem mindig! –, hogy ösztönei „előbbre járnak”, mint ahogy az agy a lábnak, fejnek, mozdulatoknak parancsot adni képes. CR7 nem ilyen a tengersok gólja, trófeája ellenére sem. Eredményességben (hatásfokban) szinte verhetetlen ugyan, ám igazán csodálni csak rajongói, s – korunk parancsának megfelelve – az eredményesség bűvöletében élők tudják. A sportág történetének azon jelensége ő, aki az 1990 táján meglódult módi vágyait, parancsait a legtökéletesebben példázza, alakjával, gesztusaival, mozdulataival s létformája sugallatával is. Légy sikeres, akarj többet, akarj a legjobb lenni, lénye ennek az üzenetnek páratlanul megfelel, nála mutatósabbat e célra gyártani sem lehetne tán.

Lionel Messit ellenben zseninek látom, ha esendőbb versenyzőnek tetszik CR7-nél néhanap, akkor is. A megszállott számolgatás (melyikük mennyi ilyen-olyan mutatóval dicsekedhet) tévút, vélem, aki így gondolkodik, az utóbbi évtizedek szemléleti, nyelvi foglya kivédhetetlenül, esze úgy jár, ahogy korunk elvárja tőle azt. Egy jó évtizede kialakult, kialakított, virtuális térben (is) dúló küzdelem engedelmes katonája az ilyen rajongó, aki e csata lelkes követőjeként gerjeszt érzelmeket, s mások bankszámláját hizlalja öntudatlanul.

Vallom: állást foglalni a CR7–Messi párbajban (a rajongás természetén, elfogultságán túl) világnézettől meghatározott, illetve attól is talán. Életünket a pőre és látványos sikerekre törés vagy az öröm, a szeretet teremtésének, gondozásának Istentől való alkalmaként fogjuk-e föl, a vetélkedés – valójában – erről szól nekem. Mennyire gerjesztett e történet, nem tudhatom (vannak gyanúim), de hogy e gigászok egy időben létezése korszakként értelmezhető, elfogadom. Ennek alkonyához értünk-e, megint csak nem tudom, de hogy e csata dúlja még a lelkeket (s termeli a pénzt), abban biztos vagyok, miként abban is, hogy a „végeredmény” (ami megnyugvást hozó módon nem lesz persze!) embervoltunk minőségének alakulásáról üzen majd nekünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!