Fifáztak, pofáztak – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem tagadom, neheztelek a France Footballra, noha van egy olyan érzésem, a neves szaklap, függetlenül attól, hogy munkatársainak tudomása van-e az én felhorgadó indulatomtól, vidáman és rendeltetésszerűen működik majd tovább. Neheztelésem oka „természetesen” az Aranylabda, pontosabban idei elmaradása, illetve az elismerést helyettesíteni hivatott, ezen a héten befejezett álomcsapat-választás. Amikor a nyáron bejelentették a franciák, hogy ebben az évben, az 1956-os premier óta először, nem adják ki a díjat, már eleve értetlenkedtem, s ezt a hangulatomat az azóta történtek csak megerősítették. Hivatkozásuk a versenyfeltételek vírusjárvány miatti egyenlőtlenségére épp a labdarúgásban hangzott falsul, ahol gyakorlatilag minden nemzeti és nemzetközi versenysorozatot le tudtak-tudnak játszani, amit akartak. Na ja, elenyésző számú társával együtt épp a francia Ligue 1-et nem akarták, de most őszintén, az eltelt hat és fél évtizedben érdemben mikor számított az itteni teljesítmény az Aranylabda odaítélésekor? Költői kérdés, de azért elárulom a választ: gyakorlatilag soha, a hatvannégy év eddigi győztesei közül csak egy, Jean-Pierre Papin szerepelt 1991-es diadalakor francia klubban, az Olympique Marseille-ben. S ugyan mi szenzációs, „Aranylabda-kompatibilis” történt volna idén a helyi bajnokság utolsó tíz fordulójában (mert végül ennyi maradt el)? Nagy meglepetés helyett bizonyára az, amit végül az áprilisi félbeszakításkor pályán kívülről megállapítottak: a Paris Saint-Germain a legutóbbi nyolc kiírásból hetedszer lett első. Ráadásul a párizsiak augusztusban beverekedték magukat a Bajnokok Ligája döntőjébe, állítom, a portugáliai BL-buborékban nyújtott teljesítmény sokkal többet számított volna a díj odaítélésekor a szóba kerülő játékosoknál, mint a Ligue 1-beli.

Csak hát a France Football felelős vezetői bizonyára úgy voltak vele, mint maguk a franciák a történelem során oly sokszor, hogy még véletlenül sem látták be a tévedésüket – a bajnokságuk sem rántotta maga után a többit Dugovics Tituszhoz hasonlóan a mélybe, hisz majd' mindegyik befejeződött –, s a csöndben meghúzódás, esetleg a rossz döntés visszavonása helyett inkább előremenekültek. Nekik ugyan senki ne mondja meg, mit és hogyan csináljanak, ők a nemzetközi szövetséggel, a FIFA-val is képesek tengelyt akasztani, az ő brandjük értékesebb mindegyiknél (ebben egyébként van valami, zseniális ötlet volt annak idején), éppen ezért kellett valamit kitalálniuk az aranytojást tojó díjuk helyett, ha már nagy büszkeségükben így lábon lőtték magukat. (S egyben gyakorlatilag elvettek egy Aranylabdát Robert Lewandowskitól, aki a méltánytalanság miatt nem fordulhatott a Sportdöntőbírósághoz, a CAS-hoz, hiszen az újság tényleg azt csinálhat, amit akar, legalábbis a saját szavazásával.) Jött tehát a Dream Team ötlete, aminél azért láttunk-hallottunk már eredetibbet, de legalább erről is lehetett szavazni és vitatkozni.

A bonyolultság és az időhiány nem segítette a projekt befutását, végül száztíz jelöltből kellett tizenegyet felállítani a pályára olyan, a lap által megadott szisztémában, amilyet még sosem látott a futballtörténelem, s nem is fog, arra mérget lehet venni. A voksolásra felkért szakírók nyilván sokfajta értéket és érdeket képviseltek, Vincze András, a Nemzeti Sport labdarúgórovatának vezetője, mint őszintén bevallotta, a szakmaiság mellett a lokálpatriotizmusét (bizonyára nem egyedül). Így nála a négy magyar jelölt, Puskás Ferenc, Kubala László, Kocsis Sándor és Bozsik József a lehetőség szerinti legtöbb pontot kapta a kategóriájában, de ez sem volt elég az álomcsapatba kerülésükhöz. Ettől még egyetértek azokkal a véleményekkel, amelyek inkább örültek annak, hogy honfitársaink egyáltalán szóba kerültek hatvan-hetven évvel pályafutásuk zenitjét követően. Egyetlen aranylabdásunk, Albert Flórián például nem jutott be ebbe az elitbe, s legesélyesebb jelöltünk, Puskás nimbusza sem lett kisebb amiatt, mert néhányan megelőzték őt. Annak idején kibírta, hogy az Aranycsapat és a nagy Honvéd csúcsra járása alatt még nem volt Aranylabda, később pedig azt, hogy noha kulcsszerepet játszott a Real Madrid diadalaiban, részben a politika golyózta ki. Mert mondhatja nekem bárki, hogy nem csak a volt szocialista országok összejátszása fosztotta meg 1960-ban a díjtól, az, hogy hazája szavazója sohasem vette őt figyelembe, minden sporttörténelmi helyzetben skandalum, s ez örökre így marad. Mint a France Football „bűne” Lewandowskival szemben. Utóbbi inkább érthetetlen, előbbinél a voksoló újságíró tettének súlyát maximum az enyhítheti, hogy elképzelhető, a rendszer foglyaként nem tehetett másképpen.

Volt nekünk nem is olyan régen a Nemzeti Sport online felületén egy sorozatunk, hogy Fifázunk és pofázunk. Nagyjából arról szólt, hogy eljött a stúdiónkba egy futballista, akivel az ismert számítógépes focijáték közben beszélgetett a műsorvezetőnk, s közben tréfás nehezítések oldották a hangulatot. Nos, a „pofázást” ezúttal véleményem szerint a francia médium felemás indoklása, majd hajánál fogva előrántott voksolása testesítette meg, bármibe fogadok, ez a Dream Team nem marad úgy meg a kollektív emlékezetünkben, mint mondjuk az NBA-ből verbuvált, 1992-es barcelonai aranyérmes amerikai kosárlabdacsapat. Persze a fifázás sem maradt el, azt maga a „névadó” Nemzetközi Labdarúgó-szövetség képviselte a szokás szerinti Év legjobbjai szavazásával. (Amelyet 2010 és 2015 között együtt rendezett a France Football-lal és az Aranylabdával, de aztán kiderült, hogy közös lónak túros a háta.) A FIFA-nál is történtek már igen nagy huncutságok az alapítása óta eltelt több mint 116 esztendő alatt, de olyan nem, hogy a saját érdekével totálisan szembe menjen. Mint csütörtök este kiderült, Robert Lewandowski a lengyelek és minden más objektív szemlélő örömére megelőzte az utóbbi években magát túlnyerő, legszebb éveiken vélhetőleg már túljutó Cristiano Ronaldót és Lionel Messit egyaránt.

Leginkább a férficsapatok edzői között érhette szó a ház elejét (erről szól jegyzetünk is) azzal, hogy a két német szakember közül nem a Bayern Münchennel mindent besöprő Hansi Flick, hanem a Liverpoollal ennél azért halványabban szereplő Jürgen Klopp lett a befutó. A legszebb gólnak járó FIFA–Puskás-díjat sem Luis Suárez sarkazása, hanem Szon Hung Min szólója érdemelte ki (a Nemzeti Sport Online olvasóinak előbbi jobban tetszett). Ám ez az írás nem arról szól, hogy tilos bármin is vitatkozni, hiszen nincs az a szavazás, amelynek a végeredménye mindenkinek tetszik. A permanensen mindig mindenhol győzni akaró CR7 is sejthette, ezúttal másé lesz az általa korábban ötször megkaparintott FIFA-trófea, mégis csalódott volt az eredményhirdetéskor. A lényeg, hogy ebben az eleve sok szempontból elátkozott 2020-as évben legalább a labdarúgás eseményei lezajlottak úgy, ahogy, részben-egészben fájó módon lemondva a helyszíni nézőkről, mindezt annullálni egy immár bejáratott, fontos és értékes díj esetében igazán övön aluli az érintettekkel szemben. Ezzel ellentétben a FIFA tudta a jól felfogott érdekét és feladatát, csupán a szokásos nagyszabású gála lett ezúttal beáldozva, s a virtuális térre szűkítve, de több is veszett Mohácsnál. Ha ezt a kifejezést egyáltalán ismerik a France Footballnál, Mohács helyett Waterloot, Sedant, Lipcsét vagy egyéb vesztes történelmi csatájuk helyszínét behelyettesítve.