Bab és hús – Malonyai Péter publicisztikája

Mintha. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, szombaton újraindult a honi futballélet az elitben. Zárt kapuk mellett, ami persze nem az igazi, olyan, mint az alkoholmentes sör vagy esőkabátban zuhanyozni, de mégis.

Azt, hogy van remény, eddig is tudtuk, ám ami engem illet, meggyőződésem, hogy most kell igazán észnél lennie mindenkinek – a sportban is. Kiindulva abból, hogy a járványnál talán még nagyobb figyelmet érdemel a járvány veszélye, mert a fenyegetésnél nem is sejthetjük, honnan csap le ránk a baj.

A sportban különösen, a futballban főként. Hivatalosan hangzott el, hogy „a szociális távolságtartás még a homokozókban sem reális”, ehhez képest a futballban egyenesen lehetetlen. Még a nálunk honos, itt-ott meglehetősen laza emberfogás sem veszélytelen, hiszen ott már azért tartanak a mi kis profijaink, hogy másfél méteren belül ügyeljenek a rájuk bízott ellenfélre. Meg aztán egy-egy ütközésnél elkerülhetetlen a lihegés, a lehelet, nem kell feltétlenül köpködni ahhoz, hogy a csepp fertőzzön.

Arról nem beszélve, hogy gyarló az ember, szereti azt hallani, amit meg akar hallani, például most, hogy lazulnak a tilalmak. Ami jó jel, bizonyság a védekezés erejére, ám egy pillanatig sem felejthető el, hogy akár járvány, akár veszély – nem mi irányítjuk az eseményeket. Védekezésben vagyunk – és maradunk is még jó ideig. Még akkor is, ha a normális életkörülményekhez közelítve egyre többet hallani, hogy én úgysem kapom el... Engem ez leginkább azokra az ifjakra emlékeztet, akik a tököli börtönben raboskodva nem titkolták, hogy ha kikerülnek, ott folytatják, ahol abbahagyták. Naiv, gyakorlaton lévő egyetemistaként körbemutattam, hogy ezt akarják-e újra, de csak legyintettek: nem lesznek még egyszer olyan hülyék, hogy lebukjanak.

Mondhatják, hogy ez egy hipochondriára hajlamos polgár óvatoskodása, ám – miközben bevallom, nem vagyok vagány a kórt illetően – tessenek csak figyelni a hozzáértőkre.

Jakab Ferenc virológus például felhívja a figyelmet arra, hogy nem érdemes pezsgőt bontani, mert az esetszám most sem nulla, a vírus közöttünk cirkulál, a higiéniás szabályok követése, a távolságtartás hatványozottan fontos, tehát ünneplés helyett illendő arra ügyelni, nehogy gond legyen. Mármint nagyobb.

Ami pedig ezen belül a sportot illeti, dr. Lacza Zsombor, a Testnevelési Egyetem tudományos rektorhelyettese, a vérplazma-terápia kifejlesztésén dolgozó magyar kutatócsoport vezetője arról beszélt az InfoRádióban, hogy az élsportolók az átlagosnál sokkal jobban ki vannak téve a koronavírus-fertőzésnek. Egy felmérés szerint náluk rendkívül nagy az átfertőződöttség. Százszor nagyobb az esélye, hogy átestek a betegségen, mint egy átlagpolgár, ráadásul úgy, hogy semmiféle védettséget sem szereztek. Lacza doktor szerint ha visszatérnek az úgymond természetes közegükbe (edzések, edzőtáborok, tornák, versenyek), ahol kis helyen sokan vannak, az forrása lehet a kór térnyerésének. Ráadásul a vírus folyamatosan mutálódik (az elmúlt heti adatok szerint már 33 törzsét ismerjük), ezzel pedig változnak a betegség jellegzetességei is.

A lényeg tehát, ne higgyük, hogy a bab is hús (copyright by tanult kollégám, Buzgó József), magyarán minden eddiginél több törődést érdemelnek a lassan-lassan újra edzésbe álló, versenyző, mérkőző sportolók, mint korábban bármikor. Több figyelmet kell(ene) kapniuk, mint az üzleti szempontoknak, mert mondhat akárki akármit, mégiscsak a pénz, pontosabban a bevételkiesés áll amögött, hogy a sport felkent hatalmasai jobban várják, hogy újra teljesen beinduljon a verkli, mint hogy lecsengjen a járvány. Maradjunk annyiban, akárhány gól esik, rekord dől meg, serleg talál gazdára az elkövetkező hónapokban, a rangsor még jó ideig úgy kezdődik, hogy: 1. COVID–19.

Mondják, jobb félni, mint megijedni, ám nem osztom a közhelyet. A félelemnél nincs rosszabb, szorongva jönni-menni, főként hosszú ideig, kilátástalanságot sugall, a rettegés képtelenné teszi, hogy a legjobb formánkat fussuk. Modern világunkban nem divat, sőt egyenesen lekicsinylést kiváltó, ha valaki nem sugároz erőt, nem igyekszik éreztetni, hogy legyőzhetetlen. Éppen ezért becsülöm azokat, akik bevallják, vállalják, van fontosabb is annál, hogy a labda a hálóba kerüljön.

Az elmúlt héten akadt rá példa. A sort a Watford centere, a 31 esztendős Troy Deeney kezdte, aki a Premier League rajtja kapcsán tagadta meg az edzéseket, arra hivatkozva, hogy a kisfia öt hónapos, légzési nehézségei vannak, elég, ha csak egyvalaki megfertőződik a keretből, máris esély van rá, hogy hazaviszi vírust. Mintha a jövőbe látott volna, hiszen nem sokkal később egy játékos és két stábtag tesztje lett pozitív a Watfordnál. A Chelsea világbajnok francia futballistája, N'Golo Kanté is csak egy napig edzett a többiekkel, a félelem úrrá lett rajta, és elhagyta az edzőtábort.

Tisztelem őket, mert az érzéseikre hallgattak, nem alaptalanul, hiszen a Premier League orvosi tanácsadója, dr. Mark Gillett az országos adatokra hivatkozva figyelmeztetett, hogy a közegészségügyi helyzet nem változik döntően az elkövetkező hat-tizenkét hónap során.

Hiába a tanács(adó), a liga eltökélt az újranyitásban, némi szigorral: ellenőröket küldenek az edzésekre, hogy kiderüljön, az előírásoknak megfelelőek-e a gyakorlás körülményei. Mint nálunk a hetvenes években, a követelményrendszer idején, amikor az MLSZ-alkalmazottak elbújva lesték, hogy tényleg tízszer harminc-e a 10x30 méter.

Ami minket illet, elképzelni sem tudom, miként lehet felkészülni a szabályok betartásával arra, hogy az első osztály csapatai öt hét alatt jó erőben, felkészülten zavarjanak le nyolc fordulót, főként, hogy az erővel egyébként is akad gond az elitben.

Mindenesetre volt már példa erőltetett tempóra, nem mellesleg szintén az újrakezdés kapcsán. A II. világháború után az 1945. évi tavaszi bajnokságban 11 hét alatt 22 fordulót játszottak le a csapatok, miközben a játékosok – egy háború után érthetően – nem voltak a legjobb erőben. Jellemző, hogy az edzések elindulásakor a 32 esztendősen is zseniális Sárosi „Gyurka” hét kilóval volt kevesebb a versenysúlyánál.

Noha mindenki egyetértett az MLSZ indoklásával, hogy „a mérkőzések aránylagos halmozása nehéz feladatot ró a játékosokra, de a cél érdekében ennyi áldozatot vállalniok kell”, az emberi teljesítőképességnek vannak határai. Nem véletlenül írta a Népsportban a szerkesztő és ráadásul szövetségi kapitány Gallowich Tibor: „Nem gondoltunk arra, hogy a közel hatéves világháború, a főváros ostroma, a bujdosások stb. amúgy is annyira legyengítették a lakosság és így a sportoló ifjúság fizikumát és idegrendszerét”. Ezek után érthető, ha a Vasasnál azzal (is) magyarázták a csapat kispesti vereségét (2:4), hogy „a fiúk nagyobb része csak gyalogszerrel tudott kimenni Kispestre”. Kérvényezték is az egyesületek, hogy lazítsanak a rendszeren, ám az akkori MLSZ hajthatatlan volt. Most is fix a program, noha Csányi Sándor elnök leszögezte: „a járványhelyzet ellen nincs orvosság, nem lehet mit tenni. A hatósági intézkedések teljesen jogosan mindenféle sportszempontot fölülírnak.”

Úgy legyen.

A futball még jól jár, hiszen játszhatnak a fiúk. A zene iparosai kevésbé, ezért dicséretes, hogy az egyik adó e nehéz hetekben több hazai előadót vezet elénk, mint egyébként (jogdíj). Jobb lett volna, ha gyűjtést rendeznek, mert a magyar számok igencsak lerombolják az egyébként magas nívót, ám hálás vagyok nekik, mert egy kedves női hangtól refrénként megtudhattam a frankót: „A madaraknak nincs vasárnap.” Még szerencse, hogy ott a hét többi napja.

Másként: több nap, mint kolbász.

Ennyit az újrakezdésről.