Földbe rúgva – Vincze András publicisztikája

Az a baj, hogy képtelenek vagyunk elszakadni kárörvendő énünktől. Nem is lehet véletlen, hogy a „pletyka” szónak más nyelvben nincs is olyan mély jelentéstartalma, mint a magyarban. Van helyette suttogás, susmogás, szóbeszéd, de lássuk be, ezek a minősítések a testes, zord, szinte feketéllő pletykához képest simogatók, nádszálvékonyak.

Nem is kellett túl sok ahhoz, hogy a Manchester City–Sahtar Doneck Bajnokok Ligája-csoportmeccsen nagyot hibázó Kassai Viktor sztorija átlendüljön az amúgy is vékony küszöbön: Európában, itt, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren a leghangosabb a csámcsogás amiatt, hogy a világhírű játékvezető Raheem Sterling földbe rúgását tizenegyesnek ítélte meg, s mondják (pletykálják), ezzel kifújta magát a topfutballból. Ugyan már! Néhány nappal a történtek után hallva, olvasva a reakciókat már pironkodom a „hiba felett érzett kéjeken”, s magam is, mint a kritikus közeg egyik szereplője leírom, most látszik csak igazán, ahogyan a siker-, a kudarctűrő képességünk sincs jól behangolva.
Nem akarok persze álszent védőbeszédet tartani egy olyan tévedés kapcsán, amely – számomra legalábbis – megerősíti, hogy végzetes hiba ennyit foglalkozni a játékvezetéssel. A bírók ugyanis nem olyan fontosak ebben a játékban, mint amennyire mondják (írjuk). Néha az az érzésem, nagyobb egyetértés és békesség lenne a meccsen, ha bele sem fújnának a sípjukba, ha elfelejtenének elmenni a mérkőzésre. Amire amúgy volt már példa a történelemben: rossz pályára küldték a bírói hármast, a csapatok pedig úgy döntöttek, akkor majd bemondásos alapon játszanak egy jót, az őszintén jelzett lesek, szabálytalanságok meccse pedig ragyogó futballt hozott. Mint ahogyan írtam már arról is (többször), hogy játékvezető hiányában egy biatorbágyi foci alkalmával a nézőtérről ugrott be az alkalmi spori, előre szabadkozva, neki sípja nincs, de a kerékpárját maga mellett tolva csengetéssel jelzi majd, ha szabálytalanságot lát – mondani sem kell, nagyszerű kilencven perc kerekedett belőle.

A bíró a pálya tartozéka – szól a régi futballigazság, és Kassai Viktor esetében (is) ez a tétel lenne a helyénvaló. Olyan aspektusból főleg, hogy – szintén szerintem – ő addig kiváló futballbíró, amíg hagyják, hogy egymaga ítéljen, hogy kihasználja periférikus látását, s ne álljon az alapvonal mögött „segíteni” neki se Vad II István, se Bognár Tamás, mert nélkülük élesebben működnek a futballösztönei. A játékvezetésnek ugyanis – minden túlhájpolt hülyeség ellenére – nem az a lényege, hogy betéve kell tudni a szabálykönyvet, amelyben ma már bonyolultabban megfogalmazott paragrafusok szerepelnek, mint egy jogi kisokosban; a bíró az esetek kilencvennyolc százalékában zsigerből, érzésből dönt, a maradék két százalékot pedig az egyszerű rutinítéletek teszik ki. A tudományos megközelítés, az, hogy például a lesállás során a labdarúgó homloka (tehát az a testrésze, amellyel gólt szerezhet) előrébb van, mint a védővonalban helyezkedő játékosok, ez a bemagolt mantra idegen a játékvezetéstől – a les, az les, azt úgyis érzi az, akinek van „spúrja”, akinek meg nincs, az egyenletben is kiszámolhatja, hogy mi volt előbb, a labda vagy a baba, úgysem jut el olyan magasságokig, mint Puhl Sándor (vb-döntő) vagy Kassai Viktor (BL-döntő). Pestiesen szólva: a futballbírónak a meccs nagy részében „brahiból” kell döntenie.

Ilyen nézőpontból a világ futballjának legidegesítőbb találmánya a videobíró, mert ezzel a képernyő-nézegetéssel megalázó helyzetbe sodródnak a sporik. Vagy az amúgy helyes döntésükben bizonytalanítja el őket ez az alapvonalon túli vigyázzban állás a monitor előtt, vagy a világ szeme előtt derül ki, hogy azt sem tudják, milyen rendezvényen vannak. No de jó, rendben, dolgozzon ez a mindent felfedező szem, a VAR (megjegyezném, az eddigi kritikus esetek ötven százalékában azt láthattuk, hogy azokban az ablaktalan szobákban összezárt arcok a tizenöt lassítás és ugyanannyi ismétlés után éppolyan szamárságokat láttak bele egy-egy szituációba, mint a való világban a gyepen lévő fekete mezes emberük, hiszen a munkájukból az hiányzik a legjobban, ami a futball megérzésekre épülő része), de a gólvonaltechnikánál is nagyobb tévedés az alapvonali segítők alkalmazása. Ez a poszt minden eresztékében gyenge. Miért nem a partjelzővel átellenes oldalon állnak ezek a pluszemberek? Miért nem jelezhetnek a kezükkel, ha netán észrevesznek valami furcsát (állítólag azért, mert akkor rombolják a vezetőbíró tekintélyét – na de akkor minek állítják őket oda?!), de ami totálisan idegen ebben a szerepben, hogy mint a kapusok, szemből nézik a futballt! Ez a helyzet olyan, mintha valaki tükörből próbálná meg másfél órán keresztül koordinálni mindazt, ami a valóságban fordítva zajlik. Az érzés ahhoz hasonlítható, mint amikor a jobb- vagy balkezes embert arra kényszerítik, hogy kilencven, sőt néha százhúsz percen át mindent a sutábbikkal csináljon: azzal írjon, azzal emelje a szájához a kanalat, azzal próbálja messze dobni a labdát – egyszer-kétszer sikerül, századszorra már nem, márpedig a futballban a kapu előtt néhány másodperc leforgása alatt több inger éri egyszerre ezt a „kifordított embert”, ráadásul a perspektívája, a rálátása a pályára sokkal, de sokkal rosszabb, mint azoké, akik oldalról szemlélik az eseményeket. Nem véletlen, hogy a focirajongó, aki nem fergetegesen szurkolni, hanem inkább látni szeretne valamit a meccsekből, a felezővonal körüli szektorokba, s ott is leginkább a lelátórész centrumába, nem pedig a kapu háta mögé, és rögvest az első sorba vásárolja a jegyét.

Szóval nagy átka ez a flancos játékvezetői reform a világ labdarúgásának. S miután a legcsodálatosabb műszerekben is a semmi kis apróságok hibája, romlása okozza a legnagyobb gondot, arra hajlok, hogy ezzel a fene nagy digitalizálással, pályaszéli elemzéssel, bírósorfallal körbevett pályáknak a végzete is az lesz, hogy a túlszabályozás miatt az unalom gödrébe taszajtják a játékot.

Engem, kérem szépen, nem érdekel a játékvezető a futballmeccsen.

Fújjon, jelezzen jól vagy rosszul, de felesleges idő- és energiapocsékolásnak érzem a túlszerepeltetésüket, s borsódzik a hátam, amikor azt hallom, hogy az ítéleteik, a döntéseik helyességétől egzisztenciák, pénzek, klubjövőképek sorsa múlik. Ugyan már! Ezzel a szöveggel próbálják arccal belenyomni a labdarúgást a „bürokratikus” sportágak közé. Csakhogy e sportágban nem lehet öt-hat bemutatott figurával lejátszani egy-egy támadást, mint a kosárlabdában, itt nincs olyan bukósisakba suttogott taktikai utasítás, mint az amerikai tojáslabdás futballban, s hiába érvelnek amellett, hogy a hokiban milyen prímán beválik a bírói videós visszanézés, a jégen valóban villámgyors történetek zajlanak, s nincs az az éles szem, amely a picinyke fekete korong útját követni tudná, oda kell is lassítás.

A futball az futball.

Olyan teremtése a világnak, amelynek a legősibb és a legjobb szabálya az volt, hogy tizenegy-tizenegy labdarúgó játékát egy szem bíró közelről figyelhette – de ennyi, semmi több!

S ha valaki azt hiszi, hogy a labdarúgás vegytiszta, tévedhetetlen sportág lehet, kapitálisat téved. Valamikor a kilencvenes években egy MTK–BVSC meccset tudósíthattam, s addig szöszmötöltem a jegyzeteimmel, mígnem arra kaptam fel a fejem, hogy valaki a sajtópáholyban tizenegyest kiállt. A BVSC támadója, Komódi László a büntetőterületen belül gurult, bukfencezett, Márton Sándor pedig továbbot intett. Na, megírtam a dörgedelmet, hogy azt a teremburáját, itt kérem, a játékvezető nagyot hibázott, mert nem ítélt – tizenegyest. Akkoriban divatja volt már a tv-ben a gólösszefoglalónak, és – miután a kritizált futballbíró a hétköznapokban akkoriban a szinte még egyetlen televízió gyártásvezetője volt – az ominózus mérkőzést oda-vissza pörgették tucatszor, de csak egyetlen esetet találtak, s éppen azt, amikor Komódi László elesett a büntetőterületen belül, s a játékvezető (helyesen!) előnyszabályt adott, merthogy… A BVSC futballistáját a saját tizenhatosán belül buktatták.

Mea culpa – írhattam a következő lapszámban, beismerve az elnézett esetet, a röhejes tudósítói hibát. Azóta tudom, a futballmeccsen elég egyetlen rövidzárlat, elég a rossz perspektíva, sőt elég egy hang (egy nyögés, egy kiáltás, egy tizenegyest harsogó hang), és oda a realitás.

A foci a régi, önmagában tiszta játék. Raheem Sterling például odaállhatott volna Kassai Viktor elé, hogy ott helyben elmondja: földbe rúgtam, spori, nem volt tizenegyes! A labdaejtés után a meccs folytatódott volna tovább – mint régen, amikor a futball még tényleg egyszerű játék volt…