Szép új világ? – N. Pál József publicisztikája

Egy 2016 márciusában kelt hír szerint két nigériai fiatal összeveszett Indiában, aminek emberhalál lett a vége. C. Ronaldo vagy Messi-e a jobb, ez volt a vita tárgya, s az argentin játékos rajongója – lehetett volna fordítva is! – egy kettétört palackkal megölte barátját. Döbbenetes a történet, fölfoghatatlan, ám mégis valós, s benne létünk – sokak számára vonzó – torzultsága mutatta meg magát brutálisan.

A „ki a jobb” kérdését a futballban – szurkolói szinten – rém egyszerű eldönteni. Természetesen az, aki az általunk imádott csapatban kergeti a labdát! A focit másodperccel, centiméterrel mérni nem lehet, bár a megszállott drukker szerint mégis talán (trófeák, szerzett gól, „jegyzett” gólpassz, és így tovább, hogy csak az utóbbi idő számszaki bódultságait emlegessem), de a választást a vonzódások determinálják végül, ez tudható.

A szurkolói lélek sosem a meccsre, hanem a mérkőzés kiváltotta mámorra (elkeseredésre) emlékezik ugyanis, amilyen boldog (csalódott) lettem én állapotára, s ezt a ráció nem képes fölülírni soha. A fradistának Varga vagy Nyilasi, az újpestinek Göröcs vagy Törőcsik lesz a „jobb”, amíg él, ezen változtatni nem lehet, s nem is kell talán.

Azt, hogy a magyar futballmegszállott külföldi csapatért rajong, az én nemzedékem – sok ok miatt – nehezen érti meg, s ha el is fogadja, akkor sem tud azonosulni vele. Külhoni gárdáért szorítani a létezés félreértése, Kukorelly Endrével, az íróval s futballőrülttel értek egyet ebben. Némely csapat tetszhet persze, szoríthatok is érte „átmenetileg”, de rajongás nem lesz ebből. Magam is gyönyörködtem az Ajax és a holland válogatott játékában a hetvenes évek elején, ámulva néztem a Sacchi-féle Milant, meg a néhány évvel ezelőtti Barcát is, ám Ajax-, Milan-, és Barcelona-szurkolóvá sem lettem, pillanatra sem. Mert az identitás normális esetben csak a vízbe dobott kő keltette hullámhoz lehet hasonlatos („ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”), a lépcsőfokokat átugrani nem lehet, s ha mégis, az életünkre telepedett manipulálhatóságunk törvényének működésére gyanakszom én.

Így azt mondom – ha megvetnek, akkor is –, hogy a CR7–Messi „párbaj” egy létmód visszfénye csupán, s mint ilyen, nemcsak ember-, hanem életellenes is egyértelműen. Véleményem e – jó évtizede gerjesztett – vitában nekem is van persze! Választok, ha muszáj, ám választásom nem a futballhoz, hanem a létünkön való gondolkodás mineműségéhez köthető. Kérdés: mi végre van a mi életünk? Juss-e, ami „jár” nekünk, hogy sikert, látványt, pénzt, egónkat simogató elismerést csikarjunk ki tőle, amire mint csábos példára, vagy mint az irigyelhetőség alkalmára néznek embertársaink. Avagy életünk ajándék, s dolgunk csak a teremtett világ gondozása lehet, játékosként, szurkolóként, ami mindennek, ami él a feladata talán. Örömet és szeretetet, vagy pőre sikervágyat hozunk a földre, minden ezen méretik, s nem a lajstromozható milliókon, de nem is az összeszámlálható „kulcspasszokon”. A legnagyobb és a legeredményesebb sportoló, a bennünket nemesítő hős, s a vele való azonosulás hazug illúzióját – a siker, az evilági dicsőség részesedésének ígéretét – csábosan elérhetőnek, megérinthetőnek sugalló, „megcsinált” sztár nem lehet azonos, ez nekem régi-régi mániám.

C. Ronaldo remek alapképességekkel megáldott labdarúgó, ezen épeszű ember nem vitázik. Azon sem, hogy az utóbbi jó évtized (egyik) legeredményesebb játékosa ő, bár a Messivel való összevetés statisztikáját nem böngésztem végig, nem is vagyok kíváncsi rá. Gúnyolták gyermekkorában, ki akart törni, ki is tört aztán, ami engem zavar, az az, hogy e kitörés „eredményének” ájult csodálatát el is várja mindenkitől. Gondolkozom: mi lesz, ha majd azt mondják neki: Cristiano, a hetes mez foglalt, játsszál kilencesben inkább. Megtébolyodna, noha – a teljesítményre nézvést – mindegy lenne ez. Ő CR7, neki a hetes kell, ha nincs hetes, számára – és rajongói számára! – vége a világnak, hisz a „brendtől” eltérni nem lehet.

Neki „küldetése” van, ami csak CR7-ként üzemelhet – így hiszi. Ő azért jött a világra, hogy a legtökéletesebb legyen! Ki, mi súgta ezt neki, nem tudhatom, de a „végeredményt” látom a hírekben napra nap. CR7 azzal a világgal mozdul együtt, ami 1990 után tört reánk, sőt, a világ a maga mozdulási irányát fejezi ki általa (is). CR7 a siker, az akarj magadnak mindent evilági példázata, s a „lúzer, aki nem e törvényt követi” idolja is egyben. Egy lény, aki minden idők legjobb labdarúgója akar lenni, meg a világ legszebb férfija is alighanem, aki még a szempilláját is fésülgeti talán.

Bámulatosan eredményes, ez sem vitás. Trükkök – már akkor is öncélúnak tetsző trükkök – sokaságát mutatta be korábbi korszakában, aztán eredményesnek lenni is magtanult. Lénye Roland Emmerich filmje, a Tökéletes katona alakjára emlékeztet engem. A parancsot végrehajtó gép, aki emberi valójára is emlékezik néha. Milyen mély ez az emlékezés, nem tudom, de azt igen, hogy CR7 a ma „elvárását” a leghívebben fejezi ki.

Hét gyereket és hét Aranylabdát akarok, mondta állítólag, s lehet, komolyan gondolta. Joggal nyerte, amit eddig nyert, elismerem, de sosem tudtam futballzseninek látni. Ellenben a világ – nem csak a futballvilág – parancsát tökélyre vitte. Senki más nem tanul oly fegyelmezetten, mint ő! Szinte fegyvert gyártott önmagából, mutatós izmokat növesztett, helyből nyolcvanöt centit emelkedik, fejelés közben még a testtartása is tökéletes, ám minden gesztusa gépies, ha két és fél méter magasról húzza be ollózva a gólt, akkor is. A „tanultságot” látom rajta, a „nagyon akarom” elszántságát, csak a játék atavisztikus örömét nem látom soha. Azt, amit Beckenbauer, Cruyff vagy Ronaldinho mozdulatait nézve láttam, s Peléét, aki valóban minden idők legnagyobbja volt alighanem. Még a „gólöröme” is kiszámítottan „csinált” nekem, a roppant elégedett vagyok magammal gőgje sugárzik róla.

CR7 az „öngyártott” gép, újabb kori létünk demonstrációja, ahol a százmilliónyi „követő”, meg a távol-keleti lánykák visongása mindennél többet ér, hisz egyértelműen pénzt hoz a konyhára. Sikert, hatalmat, miközben a megvezetett rajongó bódultan acsarkodik s gyilkolni is képes érte. Az utóbbi tíz év legeredményesebb játékosa lehet, de nem több ennél, aki a kivételezettség öntudatával néz a világra minden pillanatban, s a teremtés szándékát érti félre kegyetlenül.

Mert nem azért jöttünk a világra, hogy sikert gyártsunk, s nem is azért, hogy mások sikereire legyünk irigykedők. Itt a vízválasztó valahol. Aki e siker- és eredményességi mámor része – akár szurkolóként – meg van győződve ugyanis, hogy mindenki a hódolat-irigység dimenzióban gondolkodik, hisz számára a világ csak így értelmezhető. Következésképpen: annak a kritikának, ami rajongottját éri, kizárólag az irigység lehet az okozója, ezt minden „sztár”, minden celeb így tudja, a világszintű teljesítményt nyújtott sportolótól a siralmasan gyarló Győzikékig.

Aldous Huxley regénye, a Szép új világ olyan jövőt vizionált, ahol mindenki boldog, ahol kódolva szaporodnak, ahol minden érzelmet kiöltek mindenkiből. Jó lenne-e egy ilyen világ, nem tudom, de egyvalamit önérzettel ki merek jelenteni. Nem irigylem CR7 pénzét, sikereit, se a százmilliónyi rajongótáborát. S egyetlen dolgot főleg nem irigylek tőle. Azt, hogy egyszer, évek múlva, amikor négy gyermekéből elé áll három is, a kérdésre: „apa, hol van édesanyánk” neki kell majd válaszolnia. Ám ha a kérdés elmarad – ha mindhárom csemete „apja gyermeke” lesz –, akkor végképp megérkeztünk ama „szép új világba”, visszavonhatatlanul.