Korszakos kérdés – Smahulya Ádám publicisztikája

„A világ legjobb futballistájának a világ legjobb csapatából kell kikerülnie. Nem igaz?”

Nehéz vitába szállni Antoine Griezmann-nal, aki nyilvánvalóan annak örülne a legjobban, ha a világbajnok francia válogatottból december 3-án ő mosolyoghatna majd a vakuk fényében úszva, kezében az Aranylabdával. Erre egyébként minden esélye megvan, ahogyan a nemrég a FIFA Év játékosa-díjat elnyerő Luka Modricnak is. Merthogy az elmúlt tíz évben talán először nem az a kérdés, hogy Messi-e vagy Ronaldo, ami egyfajta korszakváltást jelez a világfutballban, amely alighanem június 30-án kezdődött el, amikor előbb Argentína, majd Portugália is kiesett az oroszországi világbajnokságon. Ennyi volt – jelent meg lapunk másnapi címlapján a csalódott Lionel Messivel és Cristiano Ronaldóval, akik nagy valószínűséggel az utolsó esélyüket is elszalasztották, hogy magasba emelhessék a labdarúgás történetének legrangosabb trófeáját.

Az előbbi 35, utóbbi 37 éves lesz a 2022-es világbajnokság idején, elméletileg pályára léphetnek Katarban, gyakorlatilag akkor már biztosan nem ők lesznek a főszereplők. A világfutballban jelzett jelenlegi szerepükről mindent elmond, hogy a FIFA-gála után is rengeteget foglalkozott velük a világsajtó, pedig meg sem jelentek az eseményen. Az olasz sztáredző, Fabio Capello oda is szúrt nekik, mondván, úriember veszíteni is tud. Csakhogy mindkettő nyerő típus, viszont sokak szemében azért nem nőhetnek fel soha Peléhez és Maradonához, mert az utóbbiaknak sikerült az, ami nekik nem.

Ám engem nem is az lep meg leginkább, hogy egyikük sem lett világbajnok. Előfordult ez már más klasszisokkal is, példának ott van mindjárt a teljes Aranycsapat, amelynél 1954-ben nem létezett jobb és erősebb válogatott, csak sajnos bármennyire is közhelyes, a futballban nem mindig a legjobb győz, és persze előszeretettel hangoztatja mindenki, hogy épp ettől olyan szép és varázslatos ez a sport, csak hát amikor mi vagyunk a balszerencsés nagyhalak, ezt nehezebb elfogadni.

Ugyanakkor, ellentétben – mondjuk – Puskásékkal vagy a hetvenes évek kiváló holland válogatottjával, Portugáliától reálisan nem is lehetett elvárni még a döntőbe jutást sem, míg bizonyára annak is megvan az oka, hogy a hatalmas sikerekre predesztinált argentin generáció (Messi, Javier Mascherano, Sergio Agüero, Gonzalo Higuaín, Ángel Di María) egyetlen nagy tornát sem nyert meg. A miértekre számos szakmai magyarázat született, ám az végképp rejtély, hogyan fordulhatott elő az, hogy a két korszakos, egyaránt öt-öt aranylabdát nyerő ünnepelt zseni, akiket minden idők legjobbjai mellett emlegetnek, nem szerzett soha egyetlen gólt sem világbajnokságon. Máris hallom a hangos hőbörgéseket, hogy legyek szíves, nézzem már meg jobban a statisztikát, ha ennyire rossz a memóriám, miközben valójában arra céloztam, hogy a csoportkört követően egyikőjük sem talált be. Márpedig szerintem manapság valójában ott kezdődik el igazán a vb. Az „előjáték” is jó buli, de az ő szintjükön csak amolyan könnyed bemelegítés. A rend kedvéért persze tegyük hozzá, hogy Messi hat, Ronaldo hét gólt ért el az előző négy tornán, utóbbinak a spanyolok elleni idei mesterhármasa volt a csúcs, míg a Barcelona csatárának a 2014-es vb-n a Nigéria ellen elért duplája. Mindezt úgy, hogy az elmúlt tíz évben klubszinten kis túlzással hetenként döntötték meg a különböző rekordokat. A világbajnokságon viszont a félelmetes oroszlánokból bárányok lettek, akik sem felfelé, sem lefelé nem lógtak ki különösebben a mezőnyből, és ha nem tudtuk volna, kikről van szó, talán meg sem mondjuk, hogy ők a földkerekség jelenlegi legjobb futballistái.

Persze ezen is túllendülhetnénk, ám elsősorban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amit most látunk, az tulajdonképpen teljesen egyedülálló a futballtörténelemben. Eddig ugyanis nemigen akadt még példa arra, hogy az adott korszak legjobb mezőnyjátékosai, legnagyobb sztárjai egyetlen gólt se szerezzenek az egyenes kieséses szakaszban (vagy a középdöntőben), arra meg végképp nem, hogy két korszakos zseni közül ez egyiküknek se sikerüljön.

Maradona, Pelé, Puskás, Beckenbauer, Cruyff, Eusébio, Bobby Charlton, Zidane és a brazil Ronaldo is betalált igazán fontos mérkőzésen is, a többségük ráadásul a döntőben is eredményes tudott lenni. Az egyetlen kivétel Alfredo Di Stéfano, ám a Real Madrid klasszisának különböző okokból (sikertelen kvalifikáció, sérülés) sem Argentínával, sem Spanyolországgal nem adatott meg a részvétel. Talán naiv vagyok, de nagy összegben mernék rá fogadni, hogy ha Cristiano Ronaldóhoz és Messihez hasonlóan négy tornán játszhatott volna, legalább ennyi gólt szerez az igazán fontos meccseken.

De akkor a két, egyaránt ötszörös aranylabdás sztárnak miért nem sikerült? Még azt sem lehet állítani, hogy nem volt rá lehetőségük. Messi nyolc, Ronaldo hat mérkőzésen lépett pályára az egyenes kieséses szakaszban, ám ez is kevés volt ahhoz, hogy legalább a hátukról a kapuba pattanjon a labda. Nyilván nagy volt rajtuk a nyomás, de ez ugyanúgy igaz volt Maradonára, Puskásra vagy a hazai közönség előtt az 1998-as döntőben két gólt fejelő Zidane-ra, ők mégis elbírták ezt a terhet, nem roppantak össze. Mentálisan erősebbek lettek volna? Lehet, de CR7 elképesztő akaratát, és Maradona labilis alkatát ismerve ezt sem tudom érvként elfogadni. Mint ahogyan azt sem, hogy egyikük mögött sincs igazán erős csapat. Mert az, aki klubszinten toronymagasan kiemelkedik a mezőnyből, tíz éven át uralja a világfutballt, és nyer öt Aranylabdát, annak akkor is illene legalább egyszer megvillannia a világbajnokságon, ha tíz botlábú ifistával kell végigjátszania a meccset. Talán csak nem volt szerencséjük, vagy el voltak átkozva, mert bármilyen banálisan is hangzik, más észszerű magyarázatot nem tudok elképzelni.

Félreértés ne essék, véletlenül sem szeretnék pálcát törni felettük, meggyőződésem, hogy akár évtizedek is eltelhetnek, mire ismét feltűnik a porondon két hozzájuk hasonló, a mezőnyből tíz éven át kimagasló, egymással versengő, egymást inspiráló és nagyjából ugyanazon a poszton játszó szuperklasszis. Ám mintha a mai nagy tornák már nem a kiemelkedő sztárok terepei lennének. Talán a 2002-es brazil csapat volt az utolsó győztes, amelyet még az adott korszak kiemelkedő egyéniségei (Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho, Roberto Carlos, Kaká) vezettek sikerre. Természetesen a 2006-os olasz, a 2010-es spanyol, a 2014-es német és a 2018-as francia együttes sem volt rossz (sőt!), ám egyikben sem volt egyetlen Schiaffinóhoz, Peléhez, Puskáshoz, Maradonához, Bobby Charltonhoz, Beckenbauerhez vagy épp Zidane-hoz és Ronaldóhoz mérhető klasszis támadó. Kylian Mbappéból persze még lehet, a képességeiről mindenki meggyőződhetett Oroszországban, s a hírek szerint a hozzáállása is példaértékű, bár sokan őt is esélyesnek tartják az Aranylabdára, ezzel talán még érdemes kicsit várni.

Egyébként, ha belegondolunk, a 2006-os (Zidane), a 2010-es (Robben), a 2014-es (Messi), de még a 2018-as (Modric) vb-döntőben is a vesztes oldalon volt a legpengésebb, legnépszerűbb futballista, a végén mégis ezüstérem került mindegyikük nyakába.

Talán mostanra lett tényleg igaz az unalomig koptatott közhely, mely szerint a futball valójában csapatsport – a spanyol tiki-taka és a precíz német válogatott után az idén az egysíkú, unalmas, ámde vitathatatlanul eredményes francia együttes jutott fel a csúcsra. Kérdés, hogy tényleg jó-e, ha egy tökéletesre hangolt szürke gépezet legyőzi az esendőbb, de a közönséget jobban szórakoztató klasszisokat.

A 2010-es világbajnok spanyol csapat motorjának számító Xavi nemrég arról beszélt, hogy a mai futballban a technika és a tehetség helyett elsősorban az erőnléttel és a defenzív, taktikus játékkal lehet érvényesülni, ezért sem volt látványos és könnyen fogyasztható az oroszországi torna legtöbb mérkőzése.

Ennek valamelyest ellentmond, hogy a moszkvai döntőben hat gól is született a rendes játékidőben, márpedig hasonlóra legutóbb 1958-ban volt példa, amikor Brazília 5:2-re győzte le a házigazda svédeket. Valamelyest mégis egyet kell értenünk a Barcelona korábbi kiváló futballistájával, miként azzal is, hogy ettől még a franciák vb-címe teljesen megérdemelt. Mindazonáltal mintha ezzel a túlszabályozott, túlgondolt játékkal nemcsak a Messihez és Cristiano Ronaldóhoz hasonló klasszisok járnának rosszul, hanem a szurkolók is. Talán az sem véletlen, hogy évtizedek óta Pelé és Maradona a támpont, ha a világ legjobbjáról van szó. A korábbi brazil, illetve argentin zseni olyan, mint a zenében a Beatles és a Rolling Stones – nem lehet őket felülmúlni, legfeljebb megközelíteni. Kíváncsi vagyok, változik-e ez valaha, vagy húsz-harminc év elteltével már Messi és Ronaldo jelenti a kiindulási alapot. Inkább arra tippelnék, hogy nem, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy akkor még lesznek hozzájuk mérhető klasszisok – vb-gólok ide vagy oda.