Tengeribetegség – Malonyai Péter publicisztikája

Most, amikor éjt nappallá tévé zúdul ránk az aktuális futball-világbajnokság, persze hogy eszembe jut: volt idő, amikor még mi is a napos oldalon jártunk. Kérdés persze, hogy valóban sütött-e ránk a nap, hiszen még a sikeres(ebb) éveinkben (1934, 1938, 1954, 1962, 1966) is hiányzott rendre valami, hogy az egyről a kettőre jussunk. A szereplés ellentmondásos, hiszen maradtunk le világbajnoki címről (1938, 1954), elődöntőről (1934, 1962, 1966), s legtöbbször már a továbbjutás a csoportból sem sikerült (1958, 1978, 1982, 1986).

Azóta már a vb-részvétel is csak álom, s még mielőtt bárki előjönne azzal, hogy össze sem lehet hasonlítani az egykori és a mai futballt, közlöm, hogy nálunk nem nehéz – ha összevetjük a legutóbbi három vb-szereplésünk hivatalos értékelését a ma tapasztaltakkal, hát…

Három vereséggel (Argentína: 1–2, Olaszország: 1–3, Franciaország: 1–3) zártuk 1978-ban az argentínai világbajnokság csoportkörét, majd kimondatott, az a baj, hogy nem hitte el senki, hogy egy siker (a kijutás) „nem oldja meg a nehézségeket, legfeljebb olyan kedvező hangulatot teremthet, amelyben könnyebb dolgozni”. A válogatott 15. lett a 16 csapatos tornán, többek között azért, mert „az ellenfelek taktikai felkészültsége sokkal magasabb szintű”, s ezzel összefüggésben „a mi csapatjátékunk könnyen kiismerhető”.

Az sem segített sokat, hogy „a legtehetségesebb játékosainkból is hiányoznak azok az emberi értékek, amelyek szükségesek a nagy eredmények eléréséhez, (…) hozzászoktak ahhoz, hogy alkudozzanak, kiskapukat keressenek”. Mindezért alapvetően nem a futballisták a felelősök, „az egész magyar labdarúgás szervezésbeli, szakmai és morális hibái jelentkeztek” a világbajnokságon. A konklúzió igazán plasztikus: „A kapkodó vezetés annyit segít az ügynek, amint amennyit egy tengeribeteg kapitány segíthet bajba jutott hajójának.”

Négy esztendővel később a spanyolországi Mundialt (24 csapat/14. hely, Salvador: 10–1, Argentína: 1–4, Belgium: 1–1) követően kiderült, hogy nem sok minden változott, hiszen „a viszonylag hosszú edzőtáborban sem lehetett erőt, kitartást lehelni azokba a játékosokba, akiket évek óta tehetségként könyvelünk el, (…) idegenlégiósaink az idény végére kimerülten, idegileg és fizikailag elhasználódottan érkeztek haza”. Olyannyira – olvasom –, hogy Fazekas László már itthon kikötötte, hogy az argentinok ellen nem játszik, érezte, nem tudja három egymás utáni meccsen a legjobbját nyújtani.

A képzettséggel is akadtak gondok, a védelem „nehézkesebb, körülményesebb, mint valaha, a középpályások képtelenek semlegesíteni az ellenfél rájuk bízott kulcsembereit”, a csatárok pedig nem futballoznak „hátrafelé” is.

A következtetés itt is időtálló, hiszen: „A magyar válogatott ezen a világbajnokságon a tudásának és a hazai bajnokság színvonalának megfelelően szerepelt”.

Érdekesek az előzmények is, hiszen a (sport)vezetőség olyan feltételeket teremtett a válogatott körül, amilyenekre még nem volt példa korábban. Az értékelés belemegy a részletekbe, megállapítja, hogy „a jó hangulat érdekében” még olyan, a játéktól távol eső gondokat is igyekeztek megoldani, amelyek nem tartoztak a futballvezetőség hatáskörébe. Idézem, hozzátéve, ne feledjük, az időpont 1982. Tehát: „A válogatottért felelős két szakember a vb megkezdése előtt mesteredző lett, és függőben lévő lakásgondok, feleségek állásai, gyerekek óvodai elhelyezése és megannyi kicsinek tűnő, de az emberek kedélyállapotában mély nyomokat hagyó gondok oldódtak meg szinte társadalmi összefogás eredményeként hetek alatt.”

A kérdésre, hol is tartunk valójában, szomorú a válasz: „A magyar labdarúgás a válság huszonnegyedik órájában jár. Nem lehet tovább hátrálni, a semmittevést céltalan vitatkozással nyújtani, és arra számítani, hogy a nehéz helyzet majd csak megoldódik – magától.” És itt ismét előkerül a klubok felelőssége, a nevelés hiányosságai, s az is, hogy a futballban, azaz inkább a futballból élők produkciójához képest a jövedelmük aránytalanul magas.

A közeg aktuális állapotában képtelen arra, hogy megfelelő terepe legyen az előrelépésnek, hogy legalább pislákoljon a remény, ahhoz „abba kell már hagynunk az önvigasztalást, a »ha«-val kezdődő mondatokkal takarózást”.

És jött 1986, Mexikó. A 24-es mezőny 18. helyén végzett a csapat (Szovjetunió: 0–6, Kanada: 2–0, Franciaország: 0–3), miközben… Legyen elég annyi, hogy többen már világbajnoki címről álmodoztak. Hogy általános „Irapuato” lett belőle, azt „főleg erőtlen, bátortalan, rossz játékunk okozta”. Ami egyértelműen következett abból, hogy „a felkészülés negyedik szakaszában – a tavaszi bajnoki mérkőzések alatt – a játék gyenge intenzitása nem biztosította a válogatott keret játékosai számára a kellő terhelést”.

Így aztán aligha meglepő, hogy a világbajnoki összetartáson „a keret tagjai (…) a közepesnél gyengébb fizikai állapotban jelentek meg”, majd már Mexikóban „a játékosoknál fokozatosan nagyfokú fáradtság jelentkezett”.

Mondhatni, egyéni ambíciótól függött, hogy tavasszal ki mennyit vállalt, hiszen „az elismerés és az anyagi juttatás még mindig nincs összhangban a szakvezetőkkel és a játékosokkal szemben állított követelményekkel, a munkával”. Magyarán: a javadalmazás továbbra is jócskán felülmúlja a produkciót, miért ne lenne így, amikor a közeg változatlan: „Az átigazolásokat, a játékosokkal és az edzőkkel való szerződéskötéseket még mindig jogtalan, nagy összegű pénzek kísérik. Gyakori egyes játékosok elítélendő magatartásának, törvénybe ütköző cselekedetének elkendőzése vagy elrendezése.”

Egyértelmű az összefüggés – rágja szájba az örökzöldet az elemzés: „A magyar labdarúgás színvonala, közege alapvetően határozza meg csapataink, válogatottjaink sikeres, de gyakrabban sikertelen nemzetközi szereplését…”

Aminek – és ez sem újdonság – „társadalmi tényezői is vannak”, amelyek „a teljesítménymegítélés szempontjainál rendkívüli jelentőséggel és fontossággal bírnak. (…) Jelen esetben nagyobb a jelentősége, mint a labdarúgó biológiai aspektusait hangsúlyozni.”

A végére hagytam talán a legfontosabbat, az értékelésben szinte elsiklik, ám máig ható a jelenség: „A válogatott keret tagjainak egy része tudását, felkészültségét indokolatlanul felértékeli.”

Ha engem kérdeznek, én ebben látom, hogy telhetnek-múlhatnak az évek, jöhetnek újabb és újabb kudarcok, visszaköszönhetnek értékelések, mégsem mozdul a tömeg. Tessék csak figyelni egy-egy hazai meccsen, a futballisták többségéről süt, hogy azt hiszi: jó játékos. Úgy áll bele a szituációkba, könnyedén, lazán, ahogy a tévében látja az igazi klasszisoktól, ahelyett, hogy a képességeinek megfelelően a küzdésre összpontosítana, feltúrná, felszántaná a pályát, ez ugyanis jobban passzolna a tudásához.

Nekem az angol harmadosztályú meccsek szolgálnak például. Amikor régebben elő-előkerültek valamelyik sportcsatornán, sokáig nem tudtam levenni a szemem a képernyőről. A szakmai minimummal voltak csak tisztában, de ellentmondást nem tűrően brusztoltak, s ettől volt ritmusa, lüktetése a játéknak, sőt dramaturgiája is, hol az egyik, hol a másik csapat támadott, sohasem lehetett tudni, mikor lesz gólveszély.

Mifelénk persze lebecsülik az ilyesmit, lehet, hogy az erő már több, mint korábban, de csak az számít, aki „pengés”. Mondhat akárki akármit, választhatják ki centire, kilóra, szélességre, hosszra a gyerekeket, becsülete csak annak van, aki a fülén táncoltatja a labdát.

Nem hiszem, hogy ez egyhamar megváltozna, főként hogy az edzőknek mostanában már – bocsánat, de ezen mindig röhögnöm kell – filozófiájuk van, talán a tudás helyett. Meglehet, remekül tálalják, hogy miként igyekezett Marx „a feje tetejéről a talpára állítani” Hegelt, ám az sem lenne baj, ha a szakmát ismernék jobban, s ha már társadalomtudomány – a pedagógiában jártasabbak lennének.

De ez egy másik történet, nem vidámabb, mint a tény: nincs új a nap alatt.

Azóta már a vb-részvétel is csak álom, s még mielőtt bárki előjönne azzal, hogy össze sem lehet hasonlítani az egykori és a mai futballt, közlöm, hogy nálunk nem nehéz – ha összevetjük a legutóbbi három vb-szereplésünk hivatalos értékelését a ma tapasztaltakkal, hát…

Három vereséggel (Argentína: 1–2, Olaszország: 1–3, Franciaország: 1–3) zártuk 1978-ban az argentínai világbajnokság csoportkörét, majd kimondatott, az a baj, hogy nem hitte el senki, hogy egy siker (a kijutás) „nem oldja meg a nehézségeket, legfeljebb olyan kedvező hangulatot teremthet, amelyben könnyebb dolgozni”. A válogatott 15. lett a 16 csapatos tornán, többek között azért, mert „az ellenfelek taktikai felkészültsége sokkal magasabb szintű”, s ezzel összefüggésben „a mi csapatjátékunk könnyen kiismerhető”.

Az sem segített sokat, hogy „a legtehetségesebb játékosainkból is hiányoznak azok az emberi értékek, amelyek szükségesek a nagy eredmények eléréséhez, (…) hozzászoktak ahhoz, hogy alkudozzanak, kiskapukat keressenek”. Mindezért alapvetően nem a futballisták a felelősök, „az egész magyar labdarúgás szervezésbeli, szakmai és morális hibái jelentkeztek” a világbajnokságon. A konklúzió igazán plasztikus: „A kapkodó vezetés annyit segít az ügynek, amint amennyit egy tengeribeteg kapitány segíthet bajba jutott hajójának.”

Négy esztendővel később a spanyolországi Mundialt (24 csapat/14. hely, Salvador: 10–1, Argentína: 1–4, Belgium: 1–1) követően kiderült, hogy nem sok minden változott, hiszen „a viszonylag hosszú edzőtáborban sem lehetett erőt, kitartást lehelni azokba a játékosokba, akiket évek óta tehetségként könyvelünk el, (…) idegenlégiósaink az idény végére kimerülten, idegileg és fizikailag elhasználódottan érkeztek haza”. Olyannyira – olvasom –, hogy Fazekas László már itthon kikötötte, hogy az argentinok ellen nem játszik, érezte, nem tudja három egymás utáni meccsen a legjobbját nyújtani.

A képzettséggel is akadtak gondok, a védelem „nehézkesebb, körülményesebb, mint valaha, a középpályások képtelenek semlegesíteni az ellenfél rájuk bízott kulcsembereit”, a csatárok pedig nem futballoznak „hátrafelé” is.

A következtetés itt is időtálló, hiszen: „A magyar válogatott ezen a világbajnokságon a tudásának és a hazai bajnokság színvonalának megfelelően szerepelt”.

Érdekesek az előzmények is, hiszen a (sport)vezetőség olyan feltételeket teremtett a válogatott körül, amilyenekre még nem volt példa korábban. Az értékelés belemegy a részletekbe, megállapítja, hogy „a jó hangulat érdekében” még olyan, a játéktól távol eső gondokat is igyekeztek megoldani, amelyek nem tartoztak a futballvezetőség hatáskörébe. Idézem, hozzátéve, ne feledjük, az időpont 1982. Tehát: „A válogatottért felelős két szakember a vb megkezdése előtt mesteredző lett, és függőben lévő lakásgondok, feleségek állásai, gyerekek óvodai elhelyezése és megannyi kicsinek tűnő, de az emberek kedélyállapotában mély nyomokat hagyó gondok oldódtak meg szinte társadalmi összefogás eredményeként hetek alatt.”

A kérdésre, hol is tartunk valójában, szomorú a válasz: „A magyar labdarúgás a válság huszonnegyedik órájában jár. Nem lehet tovább hátrálni, a semmittevést céltalan vitatkozással nyújtani, és arra számítani, hogy a nehéz helyzet majd csak megoldódik – magától.” És itt ismét előkerül a klubok felelőssége, a nevelés hiányosságai, s az is, hogy a futballban, azaz inkább a futballból élők produkciójához képest a jövedelmük aránytalanul magas.

A közeg aktuális állapotában képtelen arra, hogy megfelelő terepe legyen az előrelépésnek, hogy legalább pislákoljon a remény, ahhoz „abba kell már hagynunk az önvigasztalást, a »ha«-val kezdődő mondatokkal takarózást”.

És jött 1986, Mexikó. A 24-es mezőny 18. helyén végzett a csapat (Szovjetunió: 0–6, Kanada: 2–0, Franciaország: 0–3), miközben… Legyen elég annyi, hogy többen már világbajnoki címről álmodoztak. Hogy általános „Irapuato” lett belőle, azt „főleg erőtlen, bátortalan, rossz játékunk okozta”. Ami egyértelműen következett abból, hogy „a felkészülés negyedik szakaszában – a tavaszi bajnoki mérkőzések alatt – a játék gyenge intenzitása nem biztosította a válogatott keret játékosai számára a kellő terhelést”.

Így aztán aligha meglepő, hogy a világbajnoki összetartáson „a keret tagjai (…) a közepesnél gyengébb fizikai állapotban jelentek meg”, majd már Mexikóban „a játékosoknál fokozatosan nagyfokú fáradtság jelentkezett”.

Mondhatni, egyéni ambíciótól függött, hogy tavasszal ki mennyit vállalt, hiszen „az elismerés és az anyagi juttatás még mindig nincs összhangban a szakvezetőkkel és a játékosokkal szemben állított követelményekkel, a munkával”. Magyarán: a javadalmazás továbbra is jócskán felülmúlja a produkciót, miért ne lenne így, amikor a közeg változatlan: „Az átigazolásokat, a játékosokkal és az edzőkkel való szerződéskötéseket még mindig jogtalan, nagy összegű pénzek kísérik. Gyakori egyes játékosok elítélendő magatartásának, törvénybe ütköző cselekedetének elkendőzése vagy elrendezése.”

Egyértelmű az összefüggés – rágja szájba az örökzöldet az elemzés: „A magyar labdarúgás színvonala, közege alapvetően határozza meg csapataink, válogatottjaink sikeres, de gyakrabban sikertelen nemzetközi szereplését…”

Aminek – és ez sem újdonság – „társadalmi tényezői is vannak”, amelyek „a teljesítménymegítélés szempontjainál rendkívüli jelentőséggel és fontossággal bírnak. (…) Jelen esetben nagyobb a jelentősége, mint a labdarúgó biológiai aspektusait hangsúlyozni.”

A végére hagytam talán a legfontosabbat, az értékelésben szinte elsiklik, ám máig ható a jelenség: „A válogatott keret tagjainak egy része tudását, felkészültségét indokolatlanul felértékeli.”

Ha engem kérdeznek, én ebben látom, hogy telhetnek-múlhatnak az évek, jöhetnek újabb és újabb kudarcok, visszaköszönhetnek értékelések, mégsem mozdul a tömeg. Tessék csak figyelni egy-egy hazai meccsen, a futballisták többségéről süt, hogy azt hiszi: jó játékos. Úgy áll bele a szituációkba, könnyedén, lazán, ahogy a tévében látja az igazi klasszisoktól, ahelyett, hogy a képességeinek megfelelően a küzdésre összpontosítana, feltúrná, felszántaná a pályát, ez ugyanis jobban passzolna a tudásához.

Nekem az angol harmadosztályú meccsek szolgálnak például. Amikor régebben elő-előkerültek valamelyik sportcsatornán, sokáig nem tudtam levenni a szemem a képernyőről. A szakmai minimummal voltak csak tisztában, de ellentmondást nem tűrően brusztoltak, s ettől volt ritmusa, lüktetése a játéknak, sőt dramaturgiája is, hol az egyik, hol a másik csapat támadott, sohasem lehetett tudni, mikor lesz gólveszély.

Mifelénk persze lebecsülik az ilyesmit, lehet, hogy az erő már több, mint korábban, de csak az számít, aki „pengés”. Mondhat akárki akármit, választhatják ki centire, kilóra, szélességre, hosszra a gyerekeket, becsülete csak annak van, aki a fülén táncoltatja a labdát.

Nem hiszem, hogy ez egyhamar megváltozna, főként hogy az edzőknek mostanában már – bocsánat, de ezen mindig röhögnöm kell – filozófiájuk van, talán a tudás helyett. Meglehet, remekül tálalják, hogy miként igyekezett Marx „a feje tetejéről a talpára állítani” Hegelt, ám az sem lenne baj, ha a szakmát ismernék jobban, s ha már társadalomtudomány – a pedagógiában jártasabbak lennének.

De ez egy másik történet, nem vidámabb, mint a tény: nincs új a nap alatt.