Síppal, lobbal – Malonyai Péter publicisztikája

Minden együttérzésem Hangya Szilveszteré, a Vasas futballistája a Paks elleni vereség (0–1) után kiáltott fel, rejtve Vad II Istvánnak címezve a mondandóját: „Felteszem a kérdést: a mi javunkra miért nem tudnak soha tévedni? Miért mindig ellenünk születnek a téves ítéletek?”

A csodálatom ugyanakkor a Real Madrid braziljáé, Casemiróé (tiszteletem jeléül álljon itt a teljes neve: Carlos Henrique José Francisco Venâncio Casimiro), aki a Barcelona elleni döntetlen után nem volt hajlandó Hernández Hernández játékvezetővel foglalkozni, azt mondta, nem érdekli a bíráskodás, a játékvezetőnek is lehetnek rossz napjai. Neki nem dolga, hogy megítélje a működését.

A különbség ég és föld, de hát a magyar és a spanyol futball is más és más világ. Az viszont közös, hogy akár alulról, akár felülről nézzük a játékot, enyhén szólva is akadnak gondok mostanság a bíráskodással. Kétségtelen, így van ez, amióta futball a futball, ám a XXI. század második évtizedében már más a következménye egy-egy téves – hivatalosan: a végeredményt befolyásoló – ítéletnek.

A hőskorban többnyire elnéző mosoly, némi vicces kommentár kísérte, ha hamisan szólt a síp. Amikor például 1927 tavaszán a magyar válogatott 4:1-re kikapott Prágában, a Nemzeti Sport egyértelműen bűnbaknak kiáltotta ki az osztrák Zwickert, aki „művészettel nyomta a magyar csapatot. Határozottan jó szemű bíró, aki mindent meglát, de mindent úgy lát meg, ahogy akar.”

Megkockáztatom, az ilyesmi ma is megesik, még a legnagyobbaknál is, ahogy az sem csak a múltra érvényes, amit 1931 szeptemberében a Ferencváros–III. Kerület mérkőzés (7:2) után közölt címben a Nemzeti Sport, azaz „a jó sportot megzavarta a közönség botrányos viselkedése, amit viszont néhány vitatható bírói ítélet váltott ki”. Az viszont már elképzelhetetlen, ahogy Iváncsics Mihály válaszolt, bevonult az öltözőbe, magukra hagyta a csapatokat, közülük a III. kerületiek csakhamar követték őt. Tíz perc elteltével Iváncsics visszajött, a III. Kerület futballistái csak hosszas könyörgésre, végül majd' félórás szünet után folytatódott a játék – szünet nélkül. Persze akkoriban még nem voltak a pálya körül őrző-védő-támadók, olykor előfordult egy-egy bíróverés is, a Törekvés–Duna TK (1:0) amatőr bajnoki rövid tudósításában magától értetődő a passzus: „A meccs után a bírót a drukkerek a meccsdöntő tizenegyes miatt alaposan elverték.”

Szerencsére az ilyesmi ma már nem általános, az sem divat, hogy a sportlap megszólítsa a publikumot: „Kedves közönség! Barátságosabb magatartást kérünk! A bírókkal szemben is!” Miközben azt sem rejtette véka alá az újság, ha „A BT tette tönkre a mérkőzést, mert a nap egyetlen jelentős meccsére egyik gyenge bíróját küldte ki”. Mindez 1930 júliusában, a Törekvés–Szolnoki MÁV (1:0) mérkőzés után, a megállapítás pedig átvezet a mába, lévén ma is kérdéses, hogy valóban azok-e a legalkalmasabbak a játék szabályozására, akiket kijelölnek rá.

Mert a viharok manapság nagyobbak, mint egykoron, összefüggésben azzal, hogy a tét is nagyobb. Milliós a szorzó, ami az anyagiakat illeti. Ha például a Bajnokok Ligája-kiesésért a török Cüneyt Cakir játékvezetőt okoló Bayern München jut be a fináléba, s nem a Real Madrid, minimum 11 millió euró üti a markát (ha ott nyer 15.5), s még nem szóltam arról a tőkésíthető dicsőségről, hogy döntősként, jó esetben nyertesként tárgyalhat a támogatókkal. Az elődöntőért 7.5 millió eurót kasszírozhat a csapat az UEFA-tól, az pedig kérdés sem lehet, hogy perelheti-e például az elmaradt haszonért (3.5, illetve 8 millió) Cakirt. Egy ilyen kereset a polgári életben mindennapos lehet, ám a futball, a sport más kávéház. A különféle kiírások, szabályzatok esetünkben éppen úgy kizárják a jogi lehetőséget, mint a játékosoknál, ha ellenfelük, teszem azt, a könnyű vagy a súlyos testi sértés tényállásával megegyező sérülést okoz nekik – a pályán.

Elfogadom, pontosabban kénytelen vagyok elfogadni a helyzetet, ám ez a kételyeimet nem szünteti meg. Például azzal kapcsolatban, hogy a játékvezetőket, a kötelezettségeiket alaposan árnyalva, megilleti a tévedés joga. Nem először tiltakozik ez ellen a józan eszem, de most már hatan vannak a kivételezettek, és ennek arányában nőttek az ellenérzéseim is. Ritka szakma a bíróké, tudom, demagógia, de képzeljünk el hasonló jogot az orvosoknál, a mérnököknél, de akár a gépjárművezetőknél is. Náluk sem ritka, hogy egy pillanat törtrésze alatt kell dönteniük, s ha rosszul mérik fel a lehetőségeiket, a végeredmény végzetes lehet.

Arról nem beszélve, hogy ellentétben a futballszabályok őreivel, ha ne adj' Isten bekövetkezik a baj, nem kerülhetik el a nyilvánosságot, számot kell adniuk tettükről a külvilág előtt. A játékvezetőknél viszont szabály, hogy nem beszélhetnek a döntéseikről, tehát még arra sincs esélyünk, hogy az ő olvasatukban rágjuk meg a történteket. Marad a feltételezés, ami – ez meggyőződésem – rengeteget árt a futballnak, az indulatok miatt mindenképpen.

Gyakorta hallani arról, hogy a futball nagy család, valamennyi résztvevőjének meg kell tennie a magáét, hogy a játék az legyen ami (mondjuk nemes küzdelem egyenrangú szereplőkkel), ebben a helyzetben a kivételezettség enyhén szólva is szúrja az ember szemét, s persze alkalmas rá, hogy ellentéteket szítson, ellenségképeket, ne adj' Isten összeesküvés-elméleteket gyártson.

Hiszik, nem hiszik, a bírói tévedésekkel nincs semmi bajom, készséggel egyetértek abban, hogy nehéz egyetlen szemvillanásnyi idő alatt eldönteni, melyik mozdulat mennyire felel meg a szabályoknak, ahogy a játékosoknál egy-egy ziccer kihagyását, rosszul ütemezett becsúszó szerelést, elfogadom, ami a sípszó után következik. Errare humanum est – tévedni emberi dolog, tudjuk Senecától, ám a római államférfi hozzátette, hogy in errore perseverare diabolicum, azaz bűnben maradni sátáni. Ezért lenne hasznos, ha nem csupán a pályán lenne megengedett (úgy-ahogy) a kommunikáció a játékos és a játékvezető között, hanem egyébként is lehetne párbeszéd a bírók és a futball többi szereplője között. Meggyőződésem, ha a hibás döntéseket követően a felek megbeszélhetnék egymással a történteket, többre jutnánk, mint így a teljes elzárkózás jóvoltából.

Ez azonban az én meglátásom. Sohasem volt még akkora hatalmam sem, mint amekkora a játékvezetőknek van, amekkorát vindikálnak maguknak, s teremtenek nekik a lehetőségek. Arra viszont büszke vagyok, hogy a múlt nagyjai közül Zsolt István (ahogy szólították: Zsolt úr) és Vadas György megtisztelt a barátságával, s akikről azok a játékosok, akik a sípszavukra léptek pályára, egyöntetűen állították-állítják, hogy egyéniségek voltak. Nem azért fogadták el a döntéseiket, mert igazuk volt (nincs az a futballista, aki szívből bólint, ha ellene ítélnek), hanem azért, mert volt tekintélyük. Egyébként is.

Tudták, hogy melyikük mire háklis, Zsolt úrnál például a legyintés egyből kiállítást jelentett. Persze ez még az a kor volt, amikor jobb helyeken, jobb pályákon a fekete ing, a fekete nadrág öltözet dívott, szigorúan keményített gallérral és mandzsettával. Más volt a megjelenés, semmi csiricsáré divatozás, nem ragasztottak mikrofont a bírókra, akik habot többnyire csak a reggeli borotválkozásnál láttak.

Ne várják el tőlem, hogy megoldással szolgáljak, talán nincs is. Meglehet, magasabb játékvezetői körökben senkit sem érdekel, mit gondol a köznép, gondol-e egyáltalán valamit. Mennek a saját sípjuk (értsd: fejük) után, örül(het)nek: testületük állam az államban. Elképzelhető, még boldogok is, ha összeesküvés-elméletek (fő)szereplői lehetnek (Hangya Szilveszter). Nem tudom. Vagy így van, vagy nem.

Mindenesetre, ahhoz képest, hogy egykoron „a pálya tartozékának” aposztrofálták őket, igencsak kinőtték magukat.

Többféle karrier létezik.