Fura történetek – Csinta Samu publicisztikája

Bár akadnak még körülöttünk apró háztáji izgalmak, egyre többször kerül szóba az alig több mint két hét múlva kezdődő futball-vb. Európa csúcsbajnokságai különösebb izgalmak nélkül zárultak, s ha a szombati BL-döntő tematizálja is még egy ideig a közbeszédet, az óceán morajlása egyre közelebbről hallatszik. Holott még néhány kivételtől eltekintve csak a bő vb-keretek kihirdetésénél tartunk, a következő, szűkítési kör garantálja az igazán izgalmas pillanatokat, az esélylatolgatások egyelőre alapjáraton duruzsoló motorja csak azt követően kapcsol egyre magasabb fokozatba.

A magyar futballvilágnak legutóbb harminckét éve volt alkalma személyes érintettség révén is végigizgulni a világbajnokság e korai szakaszait. Persze Mezey György a mexikói tornán immár nem is annyira titkos esélyes csapatának összeállítása nem váltott ki különösebb belviszályokat, hiszen a magyar labdarúgás jelene legalább 1990-ig biztosítottnak tetszett. A jövője meg még inkább, hiszen alig két évvel korábban a Bicskei-féle gárda ifjú titánjai Moszkvában hódították meg Európát. A trónkövetelők közül ugyan csak Kovács Kálmán kapott helyet a felkészülési meccsen brazilverő csapat világbajnoki keretében, de az akkori jelen verőfényében ezt senki sem merte volna kevesellni.

Irapuato óta csak távoli szemlélői, no meg szakértői vagyunk a világ nagy készülődésének, bár ezt a távolságot fokozatosan csökkenti a ránk zuhogó információözön. Úgy tekintünk a limai Nemzeti Stadionban zajló össznépi imára, mintha a közvetlen környezetünkben zajlott volna le, és a két évvel ezelőtti, franciaországi kontinensbajnokság óta azzal a bélyeggel is óvatosan bánunk, hogy ilyesmi csak az olyan felfokozott idegállapotú futballbolond népekkel fordulhat elő, mint a perui. A nagyvilág által a Bayern Münchenben megismert Paolo Guerrero várható távolmaradása által kiváltott tiltakozási mozgalom persze aligha változtatja meg a közvélekedést, miszerint nincs az rendben, ha valakinek a szervezetében kokainnyomokat talál a vb-selejtezőt követő doppingvizsgálat. Illetve úgy van rendjén, hogy annak következményei legyenek.

Az azonban minimum elgondolkodtató, hogy a csapatkapitánynak a vb-ről valószínűsíthető távolmaradása nem csak a kedves Guerrero mamának és az általa szervezett siratókórusnak, illetve a menny és a pokol közötti utat pillanatok alatt oda-vissza bejáró szurkolótábornak fáj. Az ország elnöke személyesen igyekezett közbenjárni a FIFA első emberénél, aki roppant fájlalja az ügyet, de hát nem tehet róla, a jogerős ítéletet a nemzetközi Sportdöntőbíróság hozta, felülbírálva a nemzetközi szövetség korábbi verdiktumát. Ami amúgy – és ez egyáltalán nem mellékes – egy évre szólt, de idővel megfelezték, az „amnesztia” pedig május elején járt le. Épp idejében, hogy Guerrero csatlakozhasson a perui válogatott keretéhez.

Ilyesfajta gesztusokat általában ellenszolgáltatások fejében szoktak gyakorolni a szigorú hatóságok, lásd vádalku, meg hasonlók. Arról viszont nem szól a fáma, hogy Guerrero miben igyekezett időközben erősíteni a sport doppingmentesítési törekvéseit, netán hány drogdílerhálózatot sikerült felgöngyölíteni a segítségével, amivel kiérdemelte volna a vb-részvételt célzatosan lehetségessé tevő időfelezést. Miközben a történet átment a szennyezett tea fogyasztásának dimenziójába, amit a dolgokon időnként elgondolkodó emberként egyszerűen kikérek magamnak. Talán mások nevében is. De a vb-csoportellenfelek csapatkapitányainak szolidaritási kezdeményezésébe is beleszédültem egy pillanatra: ugye, nem azt jelenti, hogy a futballközegben sűrűn előforduló, tehát igazán könnyen megbocsátandó ez az apró botlás?

Innentől kezdve könnyes melodrámának számítanak a világbajnokságokról sportszakmai szempontok vagy kicsinyes emberi bosszúállások miatt távolmaradók esetei. Mint például az Alfredo Di Stéfanóé, akinek egy-egy vb közeledtével folyamatosan fityiszt mutatott a sors. A minden idők egyik legnagyszerűbb csatáraként ikonizált Real Madrid-játékos már 1950-ben és 1954-ben is sztár lehetett volna, ha nem szól közbe a pénz. És a FIFA, akkor még a szabálytisztelet kérlelhetetlen képviselőjeként. Az argentin születésű klasszis először hazája válogatottjával nyert dél-amerikai bajnokságot, később a Millonarios csábításának engedve kolumbiai lett, a válogatottmez-váltást követően azonban a FIFA nem engedélyezte neki az 1954-es vb selejtezőiben való részvételt. Immár a Real sztárjaként 1957-ben mutatkozott be a spanyol nemzeti együttesben, ám az 1958-as vb egyik nagy esélyesének számító ibériaiak ki sem jutottak Svédországba. Négy évvel később Chilében az akkor már csaknem 36 éves Di Stéfano tagja volt ugyan a spanyol keretnek, de játéklehetőséghez már nem jutott. Így történt, hogy minden idők egyik legnagyobbja sohasem léphetett pályára a világ legfontosabb futballtornáján.

Bernd Schuster esete némileg más, de nem kevésbé él hiányérzetként bennünk. Az 1980-as Európa-bajnokságon a német labdarúgás pillanatnyilag legragyogóbb ígéreteként robbant be a középpályás, amikor viszont felvetődött, hogy az Egyesült Államokba szerződik, Jupp Derwall szövetségi kapitány igencsak megorrolt rá, annak ellenére, hogy végül a Barcelonához írt alá. „Fejlett” arroganciájával a válogatott társak többségét is elriasztotta maga mellől, akiknél végül az verte ki a biztosítékot, amikor egy 1981-es, Brazília elleni barátságos meccs után nem volt hajlandó elmenni Hansi Müller partijára. Az 1982-es spanyol vb-t sérülés miatt amúgy is ki kellett volna hagynia, de négy év múlva Mexikóban sem jutott számára hely, a jelek szerint az új kapitány, Franz Beckenbauer sem bocsátott meg neki.

Biztosan sok híve siratta Schustert, de a múlt század nyolcvanas éveiben még többnyire a sör melletti búslakodás volt az ilyesfajta érzelmek legelterjedtebb megnyilvánulási formája. A hírközlési lehetőségek robbanásszerű gazdagodásával azonban a szurkolói fájdalom is szélesebb nyilvánossághoz jut, és amikor Roberto Martínez, Belgium spanyol szövetségi kapitánya – arra hivatkozással, hogy a futballista nem illik bele a válogatott gyors játékába – kihagyta a 28-as keretből a Roma középpályását, a szurkolók egyik kedvencét, Radja Nainggolant, világhálós mozgalom indult a játékos „megmentésére”. E sorok írása pillanatában már több mint negyvenezer személy csatlakozott az elektronikus aláíráskampányhoz. A tudomány jelenlegi állása szerint az Interben remek idényt maga mögött tudó, 34 bajnokin 29 gólig jutó, s ezzel a Serie A társgólkirályaként záró Mauro Icardi sem szerepel az argentinok immár szűkített vb-keretében. A bővebben még helyet szorított neki Jorge Sampaoli szövetségi kapitány, a következő körnek viszont már áldozatul esett a 25 éves csatár. Az argentin sajtó szerint azért, mert nem tartozik Lionel Messi barátai közé.

Persze a végére többnyire kiegyenesedik minden, az oroszországi sportrendezvényekkel szembeni indokolt-indokolatlan, utóbb beigazolódó vagy sem típusú kifogásokat elnyomja a mérkőzések zaja, a visszhangok, a gólok és a góltalanságok. És minden bizonnyal a meccsek hangulata is, annak ellenére, hogy csaknem három héttel a világbajnokság rajtja előtt még jócskán kaphatók jegyek. És igazából ez az elem, ami azt igazolja, hogy a futball-vb sorozata is az anyagiak elsődlegességének kényszerpályáján mozog. Akárcsak korábban az olimpiai játékok esetében. És miközben az hajlandó kifizetni a legmagasabb árat, akinek a legtöbb magyarázni-bizonyítani valója van, addig lassan erodálódik valami, ami megfoghatatlan, és aminek hiánya csak akkor kezd igazán érezhetővé válni, amikor már a lelkünkben tátong az űr.

Akár két Messi-varázslat között is.

A magyar futballvilágnak legutóbb harminckét éve volt alkalma személyes érintettség révén is végigizgulni a világbajnokság e korai szakaszait. Persze Mezey György a mexikói tornán immár nem is annyira titkos esélyes csapatának összeállítása nem váltott ki különösebb belviszályokat, hiszen a magyar labdarúgás jelene legalább 1990-ig biztosítottnak tetszett. A jövője meg még inkább, hiszen alig két évvel korábban a Bicskei-féle gárda ifjú titánjai Moszkvában hódították meg Európát. A trónkövetelők közül ugyan csak Kovács Kálmán kapott helyet a felkészülési meccsen brazilverő csapat világbajnoki keretében, de az akkori jelen verőfényében ezt senki sem merte volna kevesellni.

Irapuato óta csak távoli szemlélői, no meg szakértői vagyunk a világ nagy készülődésének, bár ezt a távolságot fokozatosan csökkenti a ránk zuhogó információözön. Úgy tekintünk a limai Nemzeti Stadionban zajló össznépi imára, mintha a közvetlen környezetünkben zajlott volna le, és a két évvel ezelőtti, franciaországi kontinensbajnokság óta azzal a bélyeggel is óvatosan bánunk, hogy ilyesmi csak az olyan felfokozott idegállapotú futballbolond népekkel fordulhat elő, mint a perui. A nagyvilág által a Bayern Münchenben megismert Paolo Guerrero várható távolmaradása által kiváltott tiltakozási mozgalom persze aligha változtatja meg a közvélekedést, miszerint nincs az rendben, ha valakinek a szervezetében kokainnyomokat talál a vb-selejtezőt követő doppingvizsgálat. Illetve úgy van rendjén, hogy annak következményei legyenek.

Az azonban minimum elgondolkodtató, hogy a csapatkapitánynak a vb-ről valószínűsíthető távolmaradása nem csak a kedves Guerrero mamának és az általa szervezett siratókórusnak, illetve a menny és a pokol közötti utat pillanatok alatt oda-vissza bejáró szurkolótábornak fáj. Az ország elnöke személyesen igyekezett közbenjárni a FIFA első emberénél, aki roppant fájlalja az ügyet, de hát nem tehet róla, a jogerős ítéletet a nemzetközi Sportdöntőbíróság hozta, felülbírálva a nemzetközi szövetség korábbi verdiktumát. Ami amúgy – és ez egyáltalán nem mellékes – egy évre szólt, de idővel megfelezték, az „amnesztia” pedig május elején járt le. Épp idejében, hogy Guerrero csatlakozhasson a perui válogatott keretéhez.

Ilyesfajta gesztusokat általában ellenszolgáltatások fejében szoktak gyakorolni a szigorú hatóságok, lásd vádalku, meg hasonlók. Arról viszont nem szól a fáma, hogy Guerrero miben igyekezett időközben erősíteni a sport doppingmentesítési törekvéseit, netán hány drogdílerhálózatot sikerült felgöngyölíteni a segítségével, amivel kiérdemelte volna a vb-részvételt célzatosan lehetségessé tevő időfelezést. Miközben a történet átment a szennyezett tea fogyasztásának dimenziójába, amit a dolgokon időnként elgondolkodó emberként egyszerűen kikérek magamnak. Talán mások nevében is. De a vb-csoportellenfelek csapatkapitányainak szolidaritási kezdeményezésébe is beleszédültem egy pillanatra: ugye, nem azt jelenti, hogy a futballközegben sűrűn előforduló, tehát igazán könnyen megbocsátandó ez az apró botlás?

Innentől kezdve könnyes melodrámának számítanak a világbajnokságokról sportszakmai szempontok vagy kicsinyes emberi bosszúállások miatt távolmaradók esetei. Mint például az Alfredo Di Stéfanóé, akinek egy-egy vb közeledtével folyamatosan fityiszt mutatott a sors. A minden idők egyik legnagyszerűbb csatáraként ikonizált Real Madrid-játékos már 1950-ben és 1954-ben is sztár lehetett volna, ha nem szól közbe a pénz. És a FIFA, akkor még a szabálytisztelet kérlelhetetlen képviselőjeként. Az argentin születésű klasszis először hazája válogatottjával nyert dél-amerikai bajnokságot, később a Millonarios csábításának engedve kolumbiai lett, a válogatottmez-váltást követően azonban a FIFA nem engedélyezte neki az 1954-es vb selejtezőiben való részvételt. Immár a Real sztárjaként 1957-ben mutatkozott be a spanyol nemzeti együttesben, ám az 1958-as vb egyik nagy esélyesének számító ibériaiak ki sem jutottak Svédországba. Négy évvel később Chilében az akkor már csaknem 36 éves Di Stéfano tagja volt ugyan a spanyol keretnek, de játéklehetőséghez már nem jutott. Így történt, hogy minden idők egyik legnagyobbja sohasem léphetett pályára a világ legfontosabb futballtornáján.

Bernd Schuster esete némileg más, de nem kevésbé él hiányérzetként bennünk. Az 1980-as Európa-bajnokságon a német labdarúgás pillanatnyilag legragyogóbb ígéreteként robbant be a középpályás, amikor viszont felvetődött, hogy az Egyesült Államokba szerződik, Jupp Derwall szövetségi kapitány igencsak megorrolt rá, annak ellenére, hogy végül a Barcelonához írt alá. „Fejlett” arroganciájával a válogatott társak többségét is elriasztotta maga mellől, akiknél végül az verte ki a biztosítékot, amikor egy 1981-es, Brazília elleni barátságos meccs után nem volt hajlandó elmenni Hansi Müller partijára. Az 1982-es spanyol vb-t sérülés miatt amúgy is ki kellett volna hagynia, de négy év múlva Mexikóban sem jutott számára hely, a jelek szerint az új kapitány, Franz Beckenbauer sem bocsátott meg neki.

Biztosan sok híve siratta Schustert, de a múlt század nyolcvanas éveiben még többnyire a sör melletti búslakodás volt az ilyesfajta érzelmek legelterjedtebb megnyilvánulási formája. A hírközlési lehetőségek robbanásszerű gazdagodásával azonban a szurkolói fájdalom is szélesebb nyilvánossághoz jut, és amikor Roberto Martínez, Belgium spanyol szövetségi kapitánya – arra hivatkozással, hogy a futballista nem illik bele a válogatott gyors játékába – kihagyta a 28-as keretből a Roma középpályását, a szurkolók egyik kedvencét, Radja Nainggolant, világhálós mozgalom indult a játékos „megmentésére”. E sorok írása pillanatában már több mint negyvenezer személy csatlakozott az elektronikus aláíráskampányhoz. A tudomány jelenlegi állása szerint az Interben remek idényt maga mögött tudó, 34 bajnokin 29 gólig jutó, s ezzel a Serie A társgólkirályaként záró Mauro Icardi sem szerepel az argentinok immár szűkített vb-keretében. A bővebben még helyet szorított neki Jorge Sampaoli szövetségi kapitány, a következő körnek viszont már áldozatul esett a 25 éves csatár. Az argentin sajtó szerint azért, mert nem tartozik Lionel Messi barátai közé.

Persze a végére többnyire kiegyenesedik minden, az oroszországi sportrendezvényekkel szembeni indokolt-indokolatlan, utóbb beigazolódó vagy sem típusú kifogásokat elnyomja a mérkőzések zaja, a visszhangok, a gólok és a góltalanságok. És minden bizonnyal a meccsek hangulata is, annak ellenére, hogy csaknem három héttel a világbajnokság rajtja előtt még jócskán kaphatók jegyek. És igazából ez az elem, ami azt igazolja, hogy a futball-vb sorozata is az anyagiak elsődlegességének kényszerpályáján mozog. Akárcsak korábban az olimpiai játékok esetében. És miközben az hajlandó kifizetni a legmagasabb árat, akinek a legtöbb magyarázni-bizonyítani valója van, addig lassan erodálódik valami, ami megfoghatatlan, és aminek hiánya csak akkor kezd igazán érezhetővé válni, amikor már a lelkünkben tátong az űr.

Akár két Messi-varázslat között is.