Playstation-futball – Csillag Péter publicisztikája

„Jobban hiszek a bírók szemében, mint a gépek detektoraiban. Nem akarok Playstation-futballt…” – riogatott Michel Platini, amikor 2010-ben a technikai segédeszközök lehetséges bevezetéséről kérdezték. Bár az UEFA korábbi elnökét, a kreatív könyvelés aranylabdását, a számla nélküli kifizetések utánozhatatlan virtuózát csúfos leszerelése óta nem illik példaként emlegetni, fent idézett próféciája nem évült el, sőt talán eljön még az idő, amikor sportvezetői időszaka legfőbb bölcsességeként fogunk hivatkozni rá.

Magam is próbáltam érzékeltetni aggodalmamat egy közepesen gyenge Greenpeace-aktivistás hasonlattal hat éve, a Nemzeti Sport nemrég megszűnt Szabadfogás rovatában: „Az én bálnám a hús-vér játékvezető. A magam részéről a sport sterilizálásának minden módját mélységesen ellenzem, az emberi tényezőt a bírói tévedésekkel együtt a sport lényegének tartom.”

Csökött, középkorias álláspontommal már akkor is körülbelül úgy éreztem magam, mint rövidgatyás hülyegyerek az Operaházban. Azóta a témáról zajló vitákban még értetlenebbül, még erősebb gyanakvással fogadják az ellenvéleményt: manapság a polkorrekt futballbeszéd legfőbb tézise, hogy a játékvezetők videós „segítése” garantálja a sportág fejlődését. Egymást túllicitálva dicsőítik a haladás szent eszközét a modern idők technokratái, mint valami NASA-űrállomást csodálják a Kölnben, Uxbridge-ben és hamarosan Covercianóban is működő, visszajátszás-elemző VAR-szuperközpontokat, és magabiztosan érzik, a gépiesített bíráskodás eltakarítja végre a megbarnult 19. századból itt maradt ősfootball utolsó romjait is.

Hogy régebben a labdarúgás alapelve volt az egyetemesség, vagyis az elvárás, hogy a BL-döntőtől a BAZ megyei harmadosztályig ugyanazok a feltételek adják meg a játék keretét? Majd legfeljebb bevezetik a zempléni favakban is a videoasszisztenciát…

A kevés ellenhang egyike a Guardian angol napilapban szólalt meg a múlt heti Chelsea–Norwich FA-kupa-mérkőzés (1–1) után. „Amíg a Stamford Bridge közönsége árgus szemekkel leste, amint egy középkorú férfi mozdulatlanul áll a pályán, hosszasan mered maga elé, és várja, hogy egy másik ember megnézze a televíziós felvételt messzi bunkerében, érezhetően megbomlott valami. A levegő mintha percekre elfogyott volna, álmosító mélaság telepedett a közönségre, bántó volt a tudat, hogy ki vagyunk szolgáltatva egy külső tényezőnek. Pedig a játék lényegét korábban éppen a belefeledkezés öröme adta.” Emlékeztetett Barney Ronay jegyzetíró arra is, hogy a szintén technikabarát tenisz, krikett vagy rögbi amúgy is számos közbülső szünetet kínál, vagyis ott a visszanézés nem töri meg a játék menetét, mint a labdarúgásnál. A Chelsea azóta még kétszer beleszippantott a Playstation-futball műanyagszagú levegőjébe, és egy elmaradt tizenegyesnél megtanulta, a varázsrendszer sem csalhatatlan. Tapasztalatait Charlie Skillen így foglalta össze a Daily Mailben: „A Chelsea videobírós meccsei katasztrofális kísérletnek bizonyultak. Zavart keltett a közönségben, hogy a játékvezető privátban egyeztet a VAR kezelőivel, miközben a lelátón ülők ezreinek fogalmuk sincsen, mikor és miért használják a rendszert. A megállások megölték a futball lényegét, a játék természetes folyását, lüktetését, sebességét.”

Ne áltassuk magunkat, a folyamat visszafordíthatatlan – a FIFA a minap tényként tálalta, a világbajnokságon is számíthatunk kényszermegállásra gól, büntető, kiállítás után és a játékosok azonosításánál. Túl sok pénz, szándék, energia fekszik a videózás terjesztésében ahhoz, hogy a józan ész ellentámadásba lendülhessen.

A közismert érvek persze megállják a helyüket, nehéz velük vitába szállni. Ha rendelkezésre áll a technika, miért ne használjuk? Ha ennyi pénz forog kockán, miért tegyük ki a csapatokat a tévedés veszélyének? Ha az egész stadion láthatja, mi történt, miért éppen a bírónak nincs rá lehetősége?

Ott van Esterházy Péter története. „Volt iskolámban megkértek, vezessek az alsósoknak egy meccset. Nem probléma. Történt, hogy a léc alsó lapjáról lepattant egy lövés (konkrétan a labda). Na ez micsoda? Halvány dunsztom nem volt. Rögtön eszembe jutott az 1966-os vb-döntő, Hurst, az a rengeteg cájtlupe, hol azt bizonyítva, bent volt, hol az ellenkezőjét, lassítva, fekete-fehéren és fehéren feketén. Ez itt szép lövés volt, megadom. Gól. A kapus, helyes kis szőke gyerek, könnyezve mutatja, hogy nem gól, ott a helye. Megnézem, valóban. Akkor nem gól. Jön a center kissrác, aki rúgta, szintén csillog a szeme, de hát ilyen nincsen, hogy meg tetszik adni, aztán vissza tetszik venni… hát ilyen nincsen… Kétségtelen, motyogtam, ein Mann, ein Wort. Ott ácsorogtunk. Oldalról fenyegetőleg közeledett a tornatanár. Valami probléma van, apuka?! Ez én voltam, az apuka. Gyerekek, súgtam oda, balhé van, folytassuk gyorsan, majd a végén megdumcsizzuk... A gyerekek elnézően legyintettek, és játszottak tovább.”

Hiába a bosszantó emlék, a játékvezetői útmutatók élére kívánkozó tételmondatot is a 2016-ban elhunyt író fogalmazta meg Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében: „A játékot nem kell vezetni, minthogy az magát vezeti.” Vagy hogy egy valós szakkönyv, a Futballbíró a mellényzsebben című, harmincas évekbeli népszerű füzet irányadó gondolatát idézzük: „A játékszabályoknak az az intenciója, hogy – előre intézkedvén – a mérkőzéseken a lehető legkevesebb beavatkozásra legyen szükség. A játéknak a látszólagos és kétséges vétségek miatt való folytonos megállítása visszatetszést és az önuralom elvesztését szüli a játékosoknál, a nézőknek pedig rontja az élvezetét.”

Mint a hárombetűs betűszavak általában, a video assistant referee-re használt VAR is félelmes bennfentességet sugároz, nagyképűen kelleti magát a téma szakirodalmában, és szinte kínálja a lehetőséget, hogy a felvilágosult futballsznob a divatjamúlt fordulatok helyett ilyenekkel kápráztasson: „a VAR bevezetése, a VAR működése, a VAR terjedése…”

Lehet a VAR-ral gurigázni, a lelátó azonban a bírót szereti. Különösen olyankor, amikor utálja.

„A szurkoló a nézőtér ideiglenes társadalmának tagjaként ítéletet mond arról, amit lát, és arról is, amit nem lát – mutatott rá Rózsa András nagyszerű könyvében, a Fociológiában. – Nincs kéjesebb öröm, mint a játékvezetőt felülbírálni! Nyíltan »odamondani« a »hivatalnak«:
– Les!
Vagy:
– Nem les!
– Heeenc!
– Tizenegyes!
Esetleg csak egyszerűen:
– Hülye vagy! Hülye vagy!
Mi más adja, adhatja meg a szurkoló számára ezt az örömöt? Hol érvényesülhet ilyen könnyen az igazmondás? Tud valaki jobbat?”

Hát, így kapásból nem…

Leslie Vernon, a brit futballújságírás magyar származású nagy alakja írta: „Az angol szurkolót a Biblián és a Tízparancsolaton nevelték, hisz az igazságban, de ebből csak szombat délutánonként, a meccsen jut neki valami.” Most ezt is elvették tőle, az igazság ugyanis kiköltözött Uxbridge-be, a titkos videoelemző-szobába.

A tévedéstől nem kell félni, az emberi tényező a labdarúgás esszenciája, a bizonytalan helyzetek, a vitát gerjesztő esetek adják a játék sava-borsát. A gépies tökéletesség éppen azt veszi el a sportból, ami az emberi létezés vibráló kiszámíthatatlanságát jelenti. „A hiba emberibbé teszi az alkotást” – tartja a művészettörténeti alapvetés, többen felhívták már a figyelmet például a digitálisan előállított zene emberi fülnek zavaró pontosságára. De gondolhatunk a festészet múltjában az emberi esendőséget jelképező, tudatosan elrontott ecsetvonásra, netán a 17. századi németalföldi festők csendéleteibe rejtett légyre, hernyóra, rohadt gyümölcsre, a világi tökéletlenség kifejezőire.

A játék feltételezi a helyzetek bizonyos spontaneitását. Jirí Cerny prágai szociológus nagy hatású könyvében, A futballról komolyan című kötetben szerepel az észrevétel: „A sportmérkőzés bírója az egyetlen olyan bíró az életben, aki tárgyalás nélkül ítélkezik, aki ítéleteit per lefolytatása nélkül hozza meg. (...) Eközben azonban a szabályok, utasítások, büntetések és törvények rendszere nem tartja uralma alatt a játékot, hanem ellenkezőleg, a játék uralja ezt a rendszert, a játék az, mely e rendszert a maga képére alakítja.”

A játékot elrontani pedig nem szabad.

Ha az 1986-os világbajnokság argentin–angol negyeddöntőjében Maradona „istenkeze-gólját” sebtiben visszanézik bunkerükben a láthatatlan VAR-elemzők, és azonmód rászólnak a tunéziai bíró fülére, kétségtelenül igazságosabban alakul a mérkőzés. Ám belegondolni is rettenetes, mennyit veszített volna a tárgyilagos döntéssel a mesékre, legendákra, vitákra épülő egyetemes futballmitológia.