Jónak lenni jó – S. Tóth János publicisztikája

Még két és fél hét s itt a leginkább várt – immár nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világban – amerikai sportesemény, a Super Bowl. Ám mielőtt még az NFL Amerikai és a Nemzeti főcsoportjának bajnoka megmérkőzne a Vince Lombardi-trófeáért, kihirdetik a szezon legjobbjait. A különdíjak többsége természetesen valamely sportszakmai érdemet jutalmaz, ám közbeékelődik egy, amely túlmutat a sport határain, mégis majdnem annyira értékes, mint mondjuk az MVP-cím. Ez pedig a Walter Payton NFL Man of the Year, az Év embere-díj, amelyet az a játékos kaphat meg, aki a pályán és azon kívül is példát mutat, rendszeresen adományoz, alapítványt tart fent, tehát mindent megtesz azért, hogy a társadalomnak példát mutasson (a díj névadója a Super Bowl-győztes, kilencszeres Pro Bowl, súlyos májbetegségben tragikusan fiatalon, 45 évesen elhunyt Walter Payton). Valamennyi klub egy-egy játékosát jelölheti a díjra, a győztes jutalma 25 ezer dollár, amit a kiválasztott jótékonykodásra fordít. A többi jelölt is kap 1000-1000 dollárt, s ők is valamely nemes célra ajánlhatják fel a pénzt.

Az efféle jótékonykodás manapság normalitás a profi sport világában, sőt immár az imázsépítés része, hogy a versenyzők, a klubok és sportági szakszövetségek saját jótékonysági alapítványokat működtetnek. Karácsony előtt verkliszerűen ömlenek a médiából az ilyen-olyan ajándékozásról szóló cikkek. A 2017-es esztendőnek mégis volt egy olyan projektje, amely kirítt e sok nemes akció közül, s amelynek ötletgazdáját a Guardian angol napilap minap az Év futballistája-díjjal honorált. Juan Mata kezdeményezéséről van szó, aki rácáfolt arra a balsejtelemre, hogy a profi labdarúgás manapság csakis Mammon játékszere.

Lássuk be, a mohóság tényleg jelen van napjaink eurómilliárdokat megmozgató futballiparában, s nem is kérdés, a pimaszságnak nincsenek határai. A legriasztóbb példa Neymar esete, aki világrekordot jelentő 222 millió euróért igazolt a Barcelonától a Paris SG-hez, mégsem elégedett meg a 37 millió eurós éves fizetéssel. Távozásakor – vitézül – még hűségpénzt is követelt a katalán klubtól, mégpedig arra hivatkozva, hogy korábban szerződést hosszabbított a Barcával. De nem erősítették a multimilliomos futballisták iránti szimpátiát az utóbbi idők adócsalási ügyei sem: Cristiano Ronaldo 14.7 millió, Lionel Messi 4.1 millió, míg Luka Modric 870 ezer euró bevétel után „felejtette el” befizetni az adót. S ha már CR7: szerdai számunkban írtunk a portugál aktuális duzzogásáról, most éppen amiatt pufog, hogy nem ő a világ legjobban fizetett labdarúgója, miközben a mértékadó Forbes magazin 2017-es rangsorában 93 millió dolláros éves bevétellel a ranglista élén áll, megelőzve a kosárlabdázó LeBron Jamest (86.2 millió), a futballista Lionel Messit (80 millió) és a teniszező Roger Federert (64 millió).

Ehhez képest Juan Mata nem csupán felajánlást tett tavaly augusztusban, hanem szó szerint a saját zsebébe nyúlt: mindenkori fizetése egy százalékát dobta be a szegények megsegítésére. A Manchester United spanyol légiósa évi 7 millió fontot keres, azaz egymaga 70 ezer fonttal (ez nagyjából 22 millió forint) segíti a rászorulókat. Ráadásul nem a magányos hős derűs szerepében tetszeleg; mozgalmat indított abban a reményben, hogy minél több profi labdarúgó csatlakozik a Common Goal-kezdeményezéshez. Az akció meghirdetése óta eltelt nem egészen öt hónap alatt tizenhét országból harmincöt futballista állt a „Közös cél” mellé. Köztük van többek között Mats Hummels, a Bayern München védője, Giorgio Chiellini, a Juventus bekkje, Kagava Sindzsi, a Borussia Dortmund középpályása és Kasper Schmeichel, a Leicester City kapusa. De megmozdultak a hölgyek is, így például két olimpiai és világbajnoki aranyérmes amerikai futballista, Alex Morgan, az Orlando Pride csatára és Megan Rapinoe, az Olympique Lyonnais légiósa. A trénerek közül a mindössze 30 éves Julian Nagelsmann, a Hoffenheim vezetőedzője reagált a leggyorsabban, s Mata bírja az Európai Labdarúgó-szövetség elnöke, Aleksander Ceferin ígéretét is, hogy felajánlja fizetése egy százalékát. Sőt, a szlovén sportvezető nyilvánosan kampányolt a kezdeményezés mellett amikor azt mondta, „felhívom a nemzetközi futballközösség valamennyi tagját – játékosokat, edzőket, klubokat, ligákat –, mutassák meg, hogy odafigyelnek a társadalmi kezdeményezésekre, s ha hisznek benne, támogassák”.

Mata már jó ideje fontolgatta, hogy olyan segítő alapítványt hoz létre, amely közösséget is teremt. A terv indiai utazása kapcsán fordult komolyra. Mumbaiban lenyűgözte, mennyire szeretnek futballozni a mezítlábas utcagyerekek, ugyanakkor megdöbbentette a rögvalóság, a nyomor, amelyben ezek a kölykök élnek. Úgy gondolta, a profi labdarúgás bevételeinek egy részét társadalmi célokra kell fordítani, minél több sportembert bevonva e kezdeményezésbe, mert ezzel hidat lehet építeni a foci és a társadalom közé. „Gyakran alábecsülik a futballt, pedig rengeteg embernek adhat reményt” – mondta.

Dekódolandó az üzenetet, hogy mekkora erőt jelent, ha sokan fognak össze egy közös cél érdekében, a Guardiannek nyilatkozó futballista a 2012-es Bajnokok Ligája-döntőt hozta fel példaként, amelyen még a Chelsea színeiben lépett pályára. A müncheni mérkőzés 83. percében a Bayern Thomas Müller fejes góljával vezetést szerzett. „Álltam a kezdőkörben, s vártam, hogy lecsengjen a müncheniek gólöröme. Didier Drogba sétált mellém, hogy elvégezzük a középkezdést. Ő sosem lógatta az orrát, most azonban elkeseredettnek tűnt. Nem értettem, miért. A nyolcaddöntőben kétgólos hátrányból fordítottunk, a barcelonai elődöntőt tíz emberrel hoztuk döntetlenre. Didier vállára tettem a kezemet, és azt mondtam neki, »itt vagyunk a fináléban, ne add fel, hiszen arra készültünk, hogy hazavisszük a kupát«. Rám nézett, s azt felelte, »oké, csináljuk«.” S öt perccel később, Mata szögletét követően Drogba egyenlített, a Chelsea pedig tizenegyespárbajban megnyerte a kupát „Néztem az örvendező csapattársaimat – mondta a 29 éves Mata, aki a spanyol válogatottal nyert már világ- és Európa-bajnokságot is, és olyan sztárcsapatok fémjelzik pályafutását, mint a Valencia, a Chelsea és a Manchester United. – A kapus cseh volt, az egyik védő szerb, a másik brazil. A középpályások Ghánából, Nigériából, Portugáliából, Spanyolországból és Angliából érkeztek, a csodás csatárunk pedig Elefántcsontpartról. A világ különböző pontjairól jöttünk, más-más háttérrel, és különböző nyelveken beszéltünk. Ott és akkor azonban mi voltunk Európa legjobbjai. Az, hogy ennyi eltérő gyökerű ember képes közös célért küzdeni, számomra a trófeánál is fontosabb volt. Azt jelentette, hogy együtt jobbá tehetjük a világot.”

A Common Goal-akcióhoz ez idáig angol, dán, holland, izlandi, német, olasz, spanyol, török, amerikai, ghánai, lesothói, ugandai, argentin, kolumbiai, nicaraguai, ausztrál és japán futballisták csatlakoztak. Ahogy a felsorolás jelzi, magyar egyelőre nincs köztük. Pedig szó sincs arról, hogy mifelénk ne lennének hiteles labdarúgók. A ferencvárosiak rendszeres látogatók (és ajándékozók) a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekgyógyászati Klinikán és a Bethesda Gyermekkórházban, a Kínából most hazatérő Huszti Szabolcs a Madarász utcai gyermekkórház nagyvonalú támogatója, a fehérvári Juhász Roland a prémiumát fordítja mások megsegítésére, de rendszeresen adományoz jótékony célokra a debreceni Tőzsér Dániel is – és a sort még lehetne folytatni. Még sincs belső késztetésből adódó hírverése ezen karitatív tevékenységeknek – miközben a világ nyugati felén a „tégy jót, és beszélj róla” PR-elv érvényesül –, pedig az ünnepi pillanatok közepette pénzről, konkrét adományösszegekről nem is esik szó. Ám hiába. Midőn pénzügyek kerülnek elő, mifelénk ösztönösen görcsbe rándul a futballista gyomra. Gyaníthatóan szoros összefüggésben azzal, hogy a közvélekedés szerint a többségük minőségi teljesítmény nélkül vágja zsebre a milliókat. S a Mata-féle egyszázalékos felajánláshoz csatlakozónak valóban visszaszámolható lenne a fizetése. Mégis: ha magyar játékos is odaállna-e karakteres projekt mellé, meglehet, könnyebb lenne retusálni a futballistákról itthon kialakult „rút szibarita váz” képet.

Most még a holnap gondja, ám ki tudja, egyszer talán majd mifelénk is meghirdettetik az Év sportembere kategória, amelyet megnyerni legalább akkora dicsőség lesz, mint az Év sportolójának/labdarúgójának lenni.