Bezzeg – Malonyai Péter publicisztikája

Három perc telt el a második félidőből, 3:0-ra vezetett a magyar válogatott 1967 őszén az NDK ellen, biztos volt, hogy a nyolc között folytathatjuk az Európa-bajnoki selejtezőben, amikor az előttem ülő bőrkalapos férfi legyintett, s belesóhajtotta a szeptember végi éjszakába: „Ez semmi, uraim, látták volna a Puskás Öcsiéket…”

Én speciel nem láttam, ám éppen akkor voltam tanúja, hogy Farkas János három gólt lőtt, mellette, mögötte Bene Ferenc, Varga Zoltán és Albert Flórián játszott, így gyerekfejjel nem nagyon értettem, mit keres ott Puskás, vagy éppen akárki más. Hogy volt némi igazam, bizonyság rá a másnapi Népsport. A tudósítás szerint „Okos játék, biztos győzelem!”, ami pedig a részleteket illeti, Bene „sokat változtatta a helyét, egyéni megoldásokkal is próbálkozott”, Varga „gyors megugrásaival szétzilálta a védőket, nagyszerű labdákat adott”, Albert „nagy akarattal küzdött, sokat vállalt magára”, Farkas pedig a mezőny legjobbjaként „robbanékony, lendületes volt, minden idegszálával kapura tört, és mesteri gólokat szerzett”.

Nekem ennyi elég volt – az értetlenkedéshez is.

Azóta megtanultam, hogy a drukkerben, ha idősebb, benne van a múltat istenítő „bezzeg”, lásson akármilyen remek produkciót a jelenben.

Nem új dolog ez, így volt ez mindig mifelénk (is).

A Nemzeti Sport 1929-ben szavazást rendezett „minden idők legjobb magyar tizenegyét” keresve. Százezrek küldték be szavazatukat, hogy kiderüljön: a múlt nagyjai viszik a prímet. A legtöbb szavazatot Orth György kapta (18210), utána Schlosser Imre következett (17375), az álomcsapat pedig így nézett ki: Zsák – Fogl II, Rumbold – Bíró Gy., Bukovi, Blum – Braun, Takács II, Orth, Schlosser, Borbás. A tizenegy játékos közül csak Bukovi Márton és Takács II József képviselte a jelent, még úgy is, hogy Fogl II, Orth és Blum még játszott, ők ugyanis már csak levezettek.

Nem egészen húsz esztendővel később, 1947-ben a volt válogatott futballista, majd kitűnő edző és szakíró, Kompóti-Kléber Gábor vállalkozott arra, hogy összegyűjtse minden idők legjobb futballistáit. A témával részletesen foglalkozott L. Pap István szerkesztő úr december 18-i Népsport-mellékletünkben, itt most csak az érdekes, hogy az 1929-ben beszavazottak közül hatan(!) nála is minden idők legjobbjai: Zsák, Fogl II, Braun, Takács II, Orth és Schlosser őrizte meg a helyét. Hozzájuk csatlakozott Bíró Sándor (az egyetlen aktív – még fél évig), Borsányi Ferenc, Polgár Gyula, Lázár Gyula és Titkos Pál. Az akkori jelen nagyjai közül Szusza Ferenc állt a legjobban, a jobbösszekötőknél ő a második a sorban. Tehát még mindig a múlt az úr, ha úgy tetszik, a „bezzeg”.

Az Aranycsapat idején aztán elhalkult a „bezzeg”, a csapat eredményeit és zsenijét ismerve érthetően. Némi kapcsolódás a múlthoz azért tetten érthető, hiszen az 1947-ben 22 esztendős Bozsik József és a 20 esztendős Puskás Ferenc szerepelt jobbfedezetben, illetve balösszekötőben Kompóti-Kléber listáján. Ezzel együtt a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor tizenegy volt mindenkinek az álomcsapat, még úgy is, hogy ez a társaság egyszer sem játszott együtt végig meccset, kezdőként is csupán négyszer állt fel így. Csak hát ugyebár az 1953. novemberi angol–magyar (3:6) nem véletlenül az évszázad mérkőzése.

Aztán már az általam látottak jöttek, s az Aranycsapathoz való hasonlítgatás, hogy aztán az NDK ellen látott klasszisok, Albert, Bene, Farkas és Varga mellett Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc, Sándor Csikar, Göröcs Titi, Rákosi Gyula (és még sokan mások) legendájával ostorozzák az utolsó nagy csapatunkat, Mezey György válogatottját. Disztl Péter – Sallai, Kardos, Garaba, Péter – Róth, Nagy Antal, Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy – írom le az 1985 áprilisában vb-selejtezőn győztes és továbbjutó bécsi csapatot (Ausztria: 3:0).

Szomorúan teszem, mert ami engem illet, mindmáig ők (és a kortársaik) az utolsók, akik még érdemesek arra, hogy „bezzegfutballisták” legyenek. Azóta semmi és senki. Ne feledjük, az általam kiemelt bécsi meccs óta több mint három évtized telt el, futballban (is) nagyon hosszú idő. Azóta nincs olyan társaság, amelyik miatt a maiaknak ki kell állniuk az idősebb drukkerek összehasonlítását. Hogy még egy adattal bizonyítsam, márciusban lesz húsz éve, hogy a még mindig aktív Király Gábor bemutatkozott a válogatottban (Ausztria: 3:2), abból a csapatból már csak ő játszik, a többiek közül jó néhányan kiérdemelték-kiérdemlik a tiszteletemet, de egyikük sem jutott el odáig, hogy egy kézlegyintéssel velük árazzák be a maiakat, nem jut eszükbe a múlttal mindig szívesen példálózóknak.

Ami engem illet, Nyilasi Tibor, Törőcsik András majd Détári Lajos óta nem tudok olyan futballistát mondani, akinek nimbusza lenne, a szó és a futballtörténelem klasszikus értelmében. Példakép akad, figyelemre méltó pályafutás is, de nincs olyan alakja a magyar futballnak, aki a hétköznapiságon túlnőve érdemelné ki az elfogult tiszteletet.

Nem becsülök én le senkit, csak éppen nem értem, hogy ha a nyolcvanas évekig, Orthtól Détáriig mindig akadt egy-két olyan futballistánk, akinek a nevével fémjelezhetünk egy-egy korszakot, az elmúlt évtizedekben miért nem termett hozzájuk hasonló. Miközben – olvasom, hallom, még hiszem is, igaz, óvatosan – rengeteg nálunk a tehetség.

Hol vannak, hová lettek – kérdezem, és nem tudom a választ.

A mostaniak szívesen mondogatják, hogy már más a játék, az is előkerül persze, hogy Európa-hírű sztárjaink idejében még kocka alakú volt a labda, nem mérhető össze a jelen a múlttal. Pedig dehogynem. Csak éppen mindent a maga helyén és idejében illendő vizsgálni. Hogy egészen messzire menjek vissza, kétségtelen, hogy amikor Orth György meg Schlosser Imre öregbítette a hírnevünket, még az automobil is újdonságnak számított, az öltözőkben pedig a legkorszerűbb frissítőnek a szőlőcukor meg a feketekávé számított.

Ezzel együtt Orth Györgyről joggal mondták, írták visszatérően, hogy ő a legtökéletesebb játékos, hiszen minden poszton bevethető (a sérült Zsák helyett egyszer a kapuba is beállt), Schlossert sem véletlenül vitték le a pályáról, sőt hazáig többször is a vállukon a drukkerek. És, hogy egy, a minden idők legjobbjai közé be nem kerülő futballistával példálózzak, ott volt Schaffer Alfréd, akinek Bázelben magasabb volt a fizetése, mint a város polgármesterének – ehhez kevés, hogy remek üzleti érzéke volt, ahogy mondták, a jég hátán is megélt.

Persze az is lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat, hiszen mostanság nem játszanak, hanem futballoznak az ifjak, ráadásul – rendszerben. Annyit mondogatják úton-útfélen, hogy a csapat, mi több, a CSAPAT az elsődleges, hogy valószínűleg már nem csak mondogatják az ifjak, hanem – hiszik is. Kétségtelen, tizenegy ember kell a sikerhez, ám megette a fene az egészet, ha egy feltörekvő ifjúban nincs ott a vágy arra, hogy kitűnjön, ő legyen a legjobb. Több legyen az átlagosnál, megengedem, első az egyenlők között. Sejtésem szerint kevés helyen nézik jó szemmel, ha nem szolgálja minden idegszálával a „rendszert”, egyéni ambíciói vannak. Mintha a nyesegetés lenne a legfontosabb pedagógiai eszköz – az építés, a kiteljesítés helyett.

A múlt nagyjainak szerencséjük volt, mert mire eljutottak odáig, hogy valódi futballcipőt, mezt és nadrágot ölthessenek, nagyjából sejthették, mire képesek, mi van bennük. A grundról jöttek, ahol a tudás számított (meg persze, hogy kié a labda, de ez mellékszál), aki ügyes volt, tekintélyre tett szert, s általa önbizalomra. Ma, amikor szinte már a bölcsődések is tanulják a futballt, ahelyett, hogy játszhatnák, az ilyesmire kevés az esély.

Aligha lesz belőlük bezzegfutballista.

Ma már azt mondom, sajnos.