Maracana-trükk – Vincze András publicisztikája

Hajdanában-danában, valamikor a kilencvenes évek elején szó szerint bekúsztunk a legendás riói futballszentélybe, hogy titokban kicsit körülnézzünk az egyik kispad mellől. Hogy ez a rejtőzködő leskelődés csak a brazilok turistabolondító trükkje volt a (régi) Maracana-látogatásunk során, vagy utcai cipő valóban nem taposhatta a gyepet, ma sem tudom, de a nem kevés befizetett brazil reálért cserébe a stadiontúra során jól jött ez a kis adrenalinlöket. A néhány magyar sportújságíró – mint megannyi kisiskolás – visszatartott lélegzettel hasalt a pálya szélén valami fémtábla árnyékában, nehogy valaki (na de ki?!) észrevegye, ahogy éppen áhítattal csodálják a szent füvet, míg egy másik csoport a játékoskijáró oldalfalához lapulva várta, hogy a legtökéletesebb pillanatban megkapja a jelet a bekúszásra.

És nem ez volt az egyetlen huncutság ám a világ egyik legnagyobb arénájában!

A mamutstadion gyomrában járva az idegenvezetőnk feltette azt a találós kérdést is, vajon milyen különbséget fedeztünk fel a hazai és a vendégöltöző között. Hát, gondoltuk, ez nem volt valami nagy rejtvény, és magabiztosan, kapásból mondtuk is a választ: szerintünk a hazai volt klimatizált, pincehűvös, tiptop terem, míg a vendégeké az az igencsak szerény „szobácska”, amely a tárva-nyitva tartott ablakoknak köszönhetően éppen olyan forró is volt, mint a Copacabanán a minket alaposan mellbevágó klíma. Bruhahaha! – nevetett a vezető, márpedig éppen fordítva van az igazság, ugyanis itt a vendégcsapaté a frizsider, a hazaié a kemence.

Nagy okosság ez, mondtuk, hiszen így azok a vendégjátékosok, akik a klimatizált öltözőből kiléptek a negyvenegynéhány Celsius-fokba, a magas páratartalomban fürdő és a nézőtéri üvöltéstől visszhangzó pályára, máris úgy érezhették magukat, mint az ökölvívó, akit éppen álcsúcson dörrentettek a ringben. Elerőtlenedtek, szédelegtek. Ellenben az aranylábú brazilok már tulajdonképpen az öltözőpadon ülve is bemelegítettek a hőségre, és mentálisan is felkészülhettek az őket váró tomboló tömeg kakofonikus üvöltésére.

Na, ezzel csak azt akarom magyarázni: a brazilok attól is a világ legjobbjai, hogy tudják, egy futballmeccs nem a pályán kezdődik el.

Ahhoz, hogy valaki (sőt valakik) a világ legjobbja (legjobbjai) legyen (legyenek), gógyi is kell. Márpedig ez a gógyi a labdarúgásban elveszni látszik. Tudom, nem olyan különleges felfedezés ez, hiszen szinte minden uniformizálódik, emiatt nem vethető már be az az egyszerű öltözői trükk sem, hogy emitt zúg a klímaberendezés, amott nyitva van az ablak. Ez már nem fér bele az egyforma meccsek egyforma futballjába: atomóra pontosságú a kezdés, az egyenbüfékben tökéletesre hűtve sorakoznak az egyformára cicomázott üdítős palackok, a földkerekségen mindenütt megegyező feliratok, logók villannak a szemekbe, s egyazon ütemre feszített indulók zúgnak, dübörögnek.

Mert a foci már nem (csak) játék, hanem üzlet.

Olyannyira az, hogy az azonossá faragott külsőség mellett nemhogy a körítés, de még a játékosok mozgása, sőt fájdalma, sérülése is egyformává válik: térdszalagszakadás, fáradásos törés, térdszalagszakadás, fáradásos törés – szinte végtelenítve… A műanyagkor elhozta a bajt: előbb a műfű, utána a műtött térdbe pótszalag kerül (és figyelem, egyre fiatalabb játékosoknál!), mint ahogy a lábakat csakis agyoncsicsázott, rikító színűre festett plasztikcipőbe lehet bújtatni, és a műszálas mezekre műanyag alapú számot vasalnak. Az sem zavar senkit, hogy a pályaszéli frissítő a kémiai maximumhoz közelítő, tökéletesen szintetikus fehér portól lesz kék, narancs- vagy citromsárga színű ital; a kapszula, ami a vitaminokat rejti, s ami az extrém sportolói teljesítményhez, a nagy produkcióhoz elengedhetetlen forrás, valami filmszerű anyaggal van bevonva; hogy manapság már sohasem a tenyerünkből isszuk a kizúduló csapvizet, hanem műanyag palackban „érlelődő” folyadék csúszik le a torkokon. Mindezt csak azért írom le egy szuszra, mert ha a régi tanítás nem csal, akkor az emberi test tömegének több, mint a fele víz, ráadásul e test táplálásakor a napközben elfogyasztott élelmiszerek révén akár egyliternyi folyadékot is bevihetünk – vajon a csomagolás, az ilyen-olyan adalékolás, ízesítés, energizálás révén mit teszünk ezzel a természeti csodával, saját magunkkal? A hétköznapi ember esete a modern táplálkozással globális probléma, de mi lenne, ha egyszer mélyebben is belegondolnánk abba, milyen próbát állhat ki azoknak a teste, akik sportolóként kenyérkeresetre használják minden izmukat, inukat, akik nap mint nap azzal szembesülnek, hogy egy tizedmásodpercet le kell faragni, a tempót győztesként kell meglépni, a gólt be kell dobni, rúgni, és e vágyott fejlődéshez vezető egyik út éppen a táplálkozás.

Érdekel ez valakit?

Egyik kollégámat biztosan, ugyanis a kérdése belehasított a minapi meccsközvetítésbe: mi a csudától görcsölnek be ezek a mai futballisták a nyolcvanadik percben? Mi pedig csak néztük, ahogy üvöltött a játékos a kíntól, s vele üvöltött a teste is, mert eljött a pillanat, amikor már csak így tudott tiltakozni. S ha már a test… Meghökkenve olvastam lapunkban a minap a Dortmund „kettőhöz” kerülő Bajner Bálintról: neki mostanság száz kiló feletti a súlya, úgyhogy gyorsan utána is bogarásztam annak, mégis, mi lett ezzel a hajdan a szerkesztőségünkbe is belátogató, a természet által cingárnak megalkotott gyerekkel, mígnem a cikkek elárulták, hogy izmot „pakoltak” rá.

Na, ez a másik őrülete ennek a világnak!

És ez nem Bajner Bálintról szól csak (sőt igencsak dicséretes és követendő, hogy ő küzd azért, sikeres, elfogadott ifjú legyen a sportágában), de mintha szégyen lenne, hogy a test a maga természetes módján akar létezni, működni. A profizmus nem csekély haszonforrása miatt tíz-tizenöt év alatt módszeresen kizsigerelt sportoló immár önmagát is rákényszeríti arra, hogy a tudományosan kifeszített, esztétikus bőre alól a szervezete inkább az akkurátusan felpakolt izmot zabálja ki, semmint hogy egyetlen pöttynyi zsír puhítsa fel a testét. Mert – mondják – ma már csak izommal és izomból lehet a pályán megélni, ebben a világban ütközni, küzdeni, győzni kell, olybá tetszik tehát, mintha a futballban (is) csak az erő lenne jelen. Régebben – sőt nem is olyan régen – a jobbhátvédünk még kicsi volt, de gyors (Sallai Sándor), a középső védőnk szálfatermetű és kemény (Garaba Imre), a támadó középpályásunk hórihorgas ezüstcipős csoda (Nyilasi Tibor) vagy hihetetlenül technikás és világválogatott (Détári Lajos), a csatárunk pedig mint Maradona (Törőcsik András).

Önmaguk voltak, és nem a testük által lettek valakik.

Az agyonmisztifikált erő amúgy sem valami végtelen energiafolyam, s az a labdarúgó, aki a meccsek lefújása előtt a combjához, vádlijához kap, begörcsöl, nem tesz mást, mint a szervezetének a tiltakozását tolmácsolja. Ebben a mozdulatban minden benne van, de leginkább a pocsék felkészítés és felkészülés az adott erőpróbára. Miközben manapság misztikus módszerekkel mérik, hogy egy élsportoló (és most maradjunk a futballnál) miképpen és mennyit fut egy meccsen, aközben a végeredmény tulajdonképpen semmi extrát nem mutat a húsz, harminc, sőt negyven évvel ezelőttihez képest: tíz-tizenkét kilométer teljesítése egy fiatal, edzett szervezetnek nem jelenthetne különösebben nagy stresszt (főleg a heti egy tétmérkőzéssel, amit manapság egy Magyarországon futballozó játékosnak teljesítenie kell – de ez egy másik történet témája).

No, hát végül is messze jutottunk a régi Maracana-trükktől, pedig a történet néhány szóban elintézhető: az ember nem gép.

Illetve, még nem az…

És nem ez volt az egyetlen huncutság ám a világ egyik legnagyobb arénájában!

A mamutstadion gyomrában járva az idegenvezetőnk feltette azt a találós kérdést is, vajon milyen különbséget fedeztünk fel a hazai és a vendégöltöző között. Hát, gondoltuk, ez nem volt valami nagy rejtvény, és magabiztosan, kapásból mondtuk is a választ: szerintünk a hazai volt klimatizált, pincehűvös, tiptop terem, míg a vendégeké az az igencsak szerény „szobácska”, amely a tárva-nyitva tartott ablakoknak köszönhetően éppen olyan forró is volt, mint a Copacabanán a minket alaposan mellbevágó klíma. Bruhahaha! – nevetett a vezető, márpedig éppen fordítva van az igazság, ugyanis itt a vendégcsapaté a frizsider, a hazaié a kemence.

Nagy okosság ez, mondtuk, hiszen így azok a vendégjátékosok, akik a klimatizált öltözőből kiléptek a negyvenegynéhány Celsius-fokba, a magas páratartalomban fürdő és a nézőtéri üvöltéstől visszhangzó pályára, máris úgy érezhették magukat, mint az ökölvívó, akit éppen álcsúcson dörrentettek a ringben. Elerőtlenedtek, szédelegtek. Ellenben az aranylábú brazilok már tulajdonképpen az öltözőpadon ülve is bemelegítettek a hőségre, és mentálisan is felkészülhettek az őket váró tomboló tömeg kakofonikus üvöltésére.

Na, ezzel csak azt akarom magyarázni: a brazilok attól is a világ legjobbjai, hogy tudják, egy futballmeccs nem a pályán kezdődik el.

Ahhoz, hogy valaki (sőt valakik) a világ legjobbja (legjobbjai) legyen (legyenek), gógyi is kell. Márpedig ez a gógyi a labdarúgásban elveszni látszik. Tudom, nem olyan különleges felfedezés ez, hiszen szinte minden uniformizálódik, emiatt nem vethető már be az az egyszerű öltözői trükk sem, hogy emitt zúg a klímaberendezés, amott nyitva van az ablak. Ez már nem fér bele az egyforma meccsek egyforma futballjába: atomóra pontosságú a kezdés, az egyenbüfékben tökéletesre hűtve sorakoznak az egyformára cicomázott üdítős palackok, a földkerekségen mindenütt megegyező feliratok, logók villannak a szemekbe, s egyazon ütemre feszített indulók zúgnak, dübörögnek.

Mert a foci már nem (csak) játék, hanem üzlet.

Olyannyira az, hogy az azonossá faragott külsőség mellett nemhogy a körítés, de még a játékosok mozgása, sőt fájdalma, sérülése is egyformává válik: térdszalagszakadás, fáradásos törés, térdszalagszakadás, fáradásos törés – szinte végtelenítve… A műanyagkor elhozta a bajt: előbb a műfű, utána a műtött térdbe pótszalag kerül (és figyelem, egyre fiatalabb játékosoknál!), mint ahogy a lábakat csakis agyoncsicsázott, rikító színűre festett plasztikcipőbe lehet bújtatni, és a műszálas mezekre műanyag alapú számot vasalnak. Az sem zavar senkit, hogy a pályaszéli frissítő a kémiai maximumhoz közelítő, tökéletesen szintetikus fehér portól lesz kék, narancs- vagy citromsárga színű ital; a kapszula, ami a vitaminokat rejti, s ami az extrém sportolói teljesítményhez, a nagy produkcióhoz elengedhetetlen forrás, valami filmszerű anyaggal van bevonva; hogy manapság már sohasem a tenyerünkből isszuk a kizúduló csapvizet, hanem műanyag palackban „érlelődő” folyadék csúszik le a torkokon. Mindezt csak azért írom le egy szuszra, mert ha a régi tanítás nem csal, akkor az emberi test tömegének több, mint a fele víz, ráadásul e test táplálásakor a napközben elfogyasztott élelmiszerek révén akár egyliternyi folyadékot is bevihetünk – vajon a csomagolás, az ilyen-olyan adalékolás, ízesítés, energizálás révén mit teszünk ezzel a természeti csodával, saját magunkkal? A hétköznapi ember esete a modern táplálkozással globális probléma, de mi lenne, ha egyszer mélyebben is belegondolnánk abba, milyen próbát állhat ki azoknak a teste, akik sportolóként kenyérkeresetre használják minden izmukat, inukat, akik nap mint nap azzal szembesülnek, hogy egy tizedmásodpercet le kell faragni, a tempót győztesként kell meglépni, a gólt be kell dobni, rúgni, és e vágyott fejlődéshez vezető egyik út éppen a táplálkozás.

Érdekel ez valakit?

Egyik kollégámat biztosan, ugyanis a kérdése belehasított a minapi meccsközvetítésbe: mi a csudától görcsölnek be ezek a mai futballisták a nyolcvanadik percben? Mi pedig csak néztük, ahogy üvöltött a játékos a kíntól, s vele üvöltött a teste is, mert eljött a pillanat, amikor már csak így tudott tiltakozni. S ha már a test… Meghökkenve olvastam lapunkban a minap a Dortmund „kettőhöz” kerülő Bajner Bálintról: neki mostanság száz kiló feletti a súlya, úgyhogy gyorsan utána is bogarásztam annak, mégis, mi lett ezzel a hajdan a szerkesztőségünkbe is belátogató, a természet által cingárnak megalkotott gyerekkel, mígnem a cikkek elárulták, hogy izmot „pakoltak” rá.

Na, ez a másik őrülete ennek a világnak!

És ez nem Bajner Bálintról szól csak (sőt igencsak dicséretes és követendő, hogy ő küzd azért, sikeres, elfogadott ifjú legyen a sportágában), de mintha szégyen lenne, hogy a test a maga természetes módján akar létezni, működni. A profizmus nem csekély haszonforrása miatt tíz-tizenöt év alatt módszeresen kizsigerelt sportoló immár önmagát is rákényszeríti arra, hogy a tudományosan kifeszített, esztétikus bőre alól a szervezete inkább az akkurátusan felpakolt izmot zabálja ki, semmint hogy egyetlen pöttynyi zsír puhítsa fel a testét. Mert – mondják – ma már csak izommal és izomból lehet a pályán megélni, ebben a világban ütközni, küzdeni, győzni kell, olybá tetszik tehát, mintha a futballban (is) csak az erő lenne jelen. Régebben – sőt nem is olyan régen – a jobbhátvédünk még kicsi volt, de gyors (Sallai Sándor), a középső védőnk szálfatermetű és kemény (Garaba Imre), a támadó középpályásunk hórihorgas ezüstcipős csoda (Nyilasi Tibor) vagy hihetetlenül technikás és világválogatott (Détári Lajos), a csatárunk pedig mint Maradona (Törőcsik András).

Önmaguk voltak, és nem a testük által lettek valakik.

Az agyonmisztifikált erő amúgy sem valami végtelen energiafolyam, s az a labdarúgó, aki a meccsek lefújása előtt a combjához, vádlijához kap, begörcsöl, nem tesz mást, mint a szervezetének a tiltakozását tolmácsolja. Ebben a mozdulatban minden benne van, de leginkább a pocsék felkészítés és felkészülés az adott erőpróbára. Miközben manapság misztikus módszerekkel mérik, hogy egy élsportoló (és most maradjunk a futballnál) miképpen és mennyit fut egy meccsen, aközben a végeredmény tulajdonképpen semmi extrát nem mutat a húsz, harminc, sőt negyven évvel ezelőttihez képest: tíz-tizenkét kilométer teljesítése egy fiatal, edzett szervezetnek nem jelenthetne különösebben nagy stresszt (főleg a heti egy tétmérkőzéssel, amit manapság egy Magyarországon futballozó játékosnak teljesítenie kell – de ez egy másik történet témája).

No, hát végül is messze jutottunk a régi Maracana-trükktől, pedig a történet néhány szóban elintézhető: az ember nem gép.

Illetve, még nem az…