Edzői pályám elején nem állt hozzám közel Csank János futballról alkotott felfogása. A csapatait remekül összerakta, de hiányzott belőlük a látványosság, az improvizáció. Hétköznapi közkatonaként dolgoztak futballistái, kiemelkedő egyéniségek nemigen kaptak helyet a csapataiban. Az ok? Nem tudta őket beépíteni a rendszerébe. Éppen ezért annak idején úgy ítéltem meg, hogy nem való a válogatotthoz vagy a Ferencvároshoz, mert ott mégiscsak előfordulnak sztárok, akiket nem lehet kihagyni a csapatból, sőt normális esetben a húzóember szerepe vár rájuk. Aztán ahogy jobban megismertem Csank Jánost, s edzőként rutinosabb lettem, sok mindent megértettem, amit addig elutasítottam. A futballról alkotott elképzeléseink nem kerültek közelebb egymáshoz, de ráébredtem, a célhoz vezető út a labdarúgásban is sokféle lehet. Ma már tudom, az is lehet jó edző, aki nem helyezi mindenek fölé a támadófutballt. Sőt igazából az a jó edző, aki az érzelmeket és a látványosságot a háttérbe tudja szorítani az eredményesség érdekében. A Váccal nyert bajnoki címe a legjobb példa arra, miként lehet középszerű csapatból az ország legeredményesebb együttesét felépíteni, és az utóbbi évek történései a Fradival kiharcolt bajnoki aranyát is még fényesebbre csiszolták. Több mint ötszáz bajnoki meccsel a háta mögött az elmúlt években volt egy hosszabb periódus, amikor munka nélkül volt, de az elmúlt évadban megint bizonyított, amikor átvette a ZTE-t, és a tabella végéről felhozta az élmezőnybe. Ezzel újból nélkülözhetetlenné tette magát a magyar fociban. A fentiekből talán kiderült, hogy Csank Jánost igazi profinak tartom, és ezzel a véleményemmel korántsem vagyok egyedül a szakmában. Ott, ahol ő dolgozik, mindig rend van, s a korrektsége miatt kikezdhetetlen. Azon túl, hogy elismerem edzői munkáját, tisztelem és kedvelem emberként, mert roppant kedves, barátságos figura, akinek a meglátásaira mindig oda kell figyelni. Utóbbi kijelentésem kétértelmű, mert ugyan tényleg okos észrevételei vannak, de sokszor ketten kellünk hozzá, hogy megértsük, mit dörmög a bajusza alatt.
Bobby Davison műfajt teremtett a magyar fociban. Rágózva, rövidnadrágban jelenik meg a sajtótájékoztatón, fittyet hány a Fradi hagyományaira – Lipcsei Pétert olyan könnyedén hagyta ki a csapatból, hogy a szeme sem rebbent –, öntörvényűbb, mint bárki idehaza. Tökéletesen hidegen hagyják az újságírók, nem foglalkozik a kritikákkal, megy a maga elképzelései után. A nálunk talán szokatlan „semmitől sem félek” habitus megosztja a közvéleményt. Van, aki képtelen elfogadni, hogy itt van ez az angol, osztja az észt, öntörvényű, mindeközben úgy jött ide, hogy szinte semmilyen edzői múltja nem volt. Az angol negyedosztályú Guiseley irányítása mellett más csapatoknál csak epizódszerepet kapott. De… A Fradival megnyerte az NB II-t, ami elsőre nem tűnik világraszóló eredménynek, ám tény: ezt a feladatot kapta, és teljesítette is. Közben megfelelő edzői képesítést szerzett, és töretlenül hisz a céljaiban. Nem volt nehéz meghonosítania az angol stílusú focit a Fradiban, a kettő felfogása nagyon hasonló – a rakkolós, hajtós, megalkuvást nem ismerő játék eddig is ismert volt az Üllői úton, és a törekvései párhuzamban állnak ezzel. Már az igazolásaiból kiderült: nem a virtuóz, sokkal inkább a racionális játékot helyezi előtérbe, számára minden egyéni érdeknél fontosabb a csapatjáték és az eredményesség. A bajnoki címbe vetett töretlen hite éppen olyan megosztottságot szül, mint önmaga. A drukkerek szíve csordultig telik boldogsággal, ha azt hallják az edzőtől, hogy bajnok lesz a csapat. Aki reálisan nézi a dolgot, és helyesen méri fel az NB I erejét, csak azt mondhatja: nem tart még ott a Ferencváros, hogy beleszóljon az aranyéremért folytatott harcba. Bobby Davison érdekes egyénisége a magyar focinak, legyen akármilyen különc. Sőt! Még ezt a tulajdonságát is imádják majd benne, ha egyszer tényleg bajnoki címet nyer a Fradival. Az újságírók pedig nemcsak hogy elnézik majd neki a rágózást, hanem afölött is szemet hunynának, ha szotyizni támad kedve a sajtótájékoztató kellős közepén.
