Régimódi lovagok

Tegye szívére a kezét: nemet mondana olyan állásajánlatra, amely a jelenlegi kereseténél hetente 20 ezer euróval, vagyis mintegy öt és fél millió forinttal több pénzt kínál önnek? A hétköznapi ember számára ennek az összegnek a törtrésze is elegendő ahhoz, hogy csapot-papot hátrahagyva vegye a kalapját, és új munkahelyen próbáljon szerencsét, a nemzetközi futball sztárjátékosainak mégis a szemére vetik, ha a fentebb említett – vagy akár annál is nagyobb – summa miatt elgondolkodnak a váltáson.

A Manchester United szurkolói szemében bálványnak számító Cristiano Ronaldo egy vállrándítással túllépett a dilemmán, és mintha mi sem lenne természetesebb, a Real Madridba igazolt. Az ugyancsak a madridiakat választó Kakának már csak vallásossága miatt is súlyos erkölcsi kérdést jelenthetett a döntés, végül azonban ő is búcsút intett a csapatkapitányi kilátásokkal kecsegtető Milannak és a rá már-már családtagként tekintő piros-fekete tábornak. John Terry, a Chelsea csapatkapitánya, a londoniakat 1995 óta erősítő hátvéd, becenevén Mr. Chelsea komolyan fontolgatja, hogy elfogadja a Manchester City szerződését és azzal együtt a neki kínált heti 250 ezer fontos, ligacsúcsot jelentő bért. Gareth Barry 12 év után fordított hátat az Aston Villának az angol bajnokságban négy helyezéssel hátrébb végző City kedvéért, noha korábban a Bajnokok Ligája-szereplést nevezte meg lehetséges távozása egyetlen indokaként. A sort valószínűleg még hosszan lehetne folytatni: olyan oszlopokat rengetnek meg, döntenek ki, sodornak el egymás után az átigazolási piacon megjelenő fergeteges ajánlatok, amelyekről a legtöbben azt gondolták, örökre a helyükön maradnak.

Ez a cikk azonban elsősorban nem a dülöngélő vagy már kidőlt oszlopokról szól. Sokkal inkább azokról, amelyek dacolnak a változó körülményekkel, és rendületlenül állnak ott, ahol sok évvel ezelőtt földet találtak maguknak. Az átigazolási mozgások korábban talán soha nem tapasztalt intenzitása külön értéket ad az olyan híreknek, mint amilyen a Steven Gerrard szerződéshosszabbításáról szóló volt. A Liverpool 29 éves csapatkapitánya annak idején a klub akadémiájáról indult, 11 éve a felnőttcsapat tagja, és a napokban további négy esztendőre, 2013-ig kötelezte el magát az egyesülethez. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a megszerzéséért mostanság ádáz harcot egyik rivális sem vívott, döntése tökéletes összhangban áll a róla a közvéleményben kialakult képpel: megbízható, kitartó – és legfőképpen liverpooli.

Hasonló asszociációkra ad okot a Romát szinte egy személyben szimbolizáló Francesco Totti, a Real Madridnál külön kategóriát képviselő Raúl, az Öreg Hölgy, vagyis a Juventus legrégibb udvarlója, Alessandro Del Piero (aki éppen pénteken hosszabbította meg 2011-ig a szerződését), a Milanból 25 évi házasság után visszavonuló Paolo Maldini, az Internazionalét 1995 óta szolgáló Javier Zanetti, a Liverpoolban felnőtt Jamie Carragher, a tíz éve a Barcelona soraiban harcoló Carles Puyol vagy a Manchester United nagy öregjei, Ryan Giggs, Gary Neville és Paul Scholes. Ritka, sőt veszélyeztetett „fajról” beszélünk, hiszen éppen Kaká vagy Terry esete példázza, hogy a potenciális klublegendák ma már gyakran nem bírják türelemmel végiggyalogolni az utat. Nem véletlenül jelentette ki a pályafutását a Milannak szentelő Franco Baresi: ha ma kezdene futballozni, nem biztos, hogy ellen tudna állni más klubok csábításának. Bármennyire szentségtörésnek számít a gondolat, ugyanezt gyaníthatóan érvényesnek tekinthetjük a régi nagyok közül Maldinira, Raúlra, Del Pieróra és a többiekre is.

Ez azonban csak feltételezés maradhat, hiszen az említett játékosoknál a tíz, tizenöt, húsz, hűségben eltöltött évet ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni: gondoljunk csak bele, Tottiért ajánlatot tenni szinte sértéssel érne fel, a felszarvazott „férj”, a Roma joggal kergetné el a szemtelen próbálkozót (ahogyan meg is tette nemrég az új befektetőjelölt „tottitlanításra” felszólító ügyvédjével). De ugyanez igaz, mondjuk, Raúlra is, aki ugyan az új sztárok érkezésével vélhetően hátrébb szorul a sorban a Realnál, ám így is intézménynek számít, véleménye pedig kis túlzással fontosabb, mint az aktuális edzőé vagy elnöké.

Naivság lenne ugyanakkor azt hinni, hogy a szóban forgó futballisták csak maguknak köszönhetik mai megbecsült szerepüket. Kellett ehhez a megfelelő terep, az érintett klubok nyitottsága, bizalma és kitartása is. Mert akármilyen furcsán hangzik, a klubhűség mellett létezik „játékoshűség” is: nemcsak Del Pierónak kellett kitartania a másodosztályba sorolt Juventus mellett, korábban a Juventusnak is a súlyos sérülésekkel és formaingadozásokkal küzdő Del Piero mellett.

Általános tapasztalat viszont, hogy az egyesületek politikájában is egyre kevésbé mutatkoznak a megértés és az emberség jelei, amíg a futballistáknál az individualizmusé, a csapatoknál a rideg gazdasági érdekek szempontja a meghatározó. „Egyik játékos sem lehet fontosabb a klubnál” – szólt a régi útmutatás, mára azonban sokkal inkább egy másik szabály az uralkodó: „Amit akar, meg is kap a labdarúgó.” És itt lehet gondolni Cristiano Ronaldóra, Kakára vagy a közelmúlt „zsarolói” közül Dimitar Berbatovra, Nicolas Anelkára vagy Karim Benzemára. Hogy kell-e őket hibáztatni, amiért egyéni ambícióikat a csapatérdek elé helyezték?

„Számon kérik a játékosokon a hűséget, de a klubok viselkedésével senki sem törődik – világított rá az ellentmondásra Roy Keane, az Ipswich Town menedzsere, a Manchester United korábbi futballistája. – Pedig ez számukra csakis üzlet. Ha nincs már szükségük rád, nem teketóriáznak, tíz percen belül ajtót mutatnak neked, hiába van érvényes szerződésed. Személyes tapasztalataim azt mondatják velem, a hűség nem sokat jelent a mai futballban.”

Jegyezzük meg gyorsan: tisztelet a kivételnek. Nagy tisztelet.