Kansas az amerikai álom

Mit visz magával? Túró Rudit, Piros aranyat, Mackó sajtot?Mit visz magával? Túró Rudit, Piros aranyat, Mackó sajtot?

Családi fotót – vágta rá Hercegfalvi Zoltán. – Amíg a feleségem és a kisfiam nem jön utánam, egy fél világ választ el minket, így van olyan érzésem, sokat nézegetem majd azt a fényképet. Egy idő után persze a Túró Rudi is biztosan hiányzik majd, de azt csak kibírom valahogy…

Miért éppen Amerika?

Azért, mert a Kansas City ajánlata minden szempontból vonzó volt. Másfél hete lehetett, hogy George F. Hemingway az irodájába hivatott, és közölte, a két klub mindenben megegyezett. Onnantól már csak rajtam múlott.

Mondhatott volna nemet?

Mondhattam volna. Csakhogy nem voltam annyira bolond.

Mi csábította leginkább?

Amit Vermes Péter (korábbi 67-szeres amerikai válogatott labdarúgó, aki többek között erősítette a Győri ETO-t is – a szerk.), a klub igazgatója felvázolt, azzal mindjárt meggyőzött. Szavaiból nyilvánvalóvá vált, hogy Kansasben semmi másra sem kell koncentrálnom, csak a futballra.

Ez Kispesten nem így volt?

De. Legalábbis az elmúlt egy-két évben így volt. Viszont a kansasi lehetőség számomra minden szempontból előrelépést jelent. Nem szégyellem bevallani, hogy szakmailag éppúgy, mint anyagilag. A szakmáról csupán annyit: a Konföderációs Kupán mindenki láthatta, mennyit fejlődött a labdarúgás az Egyesült Államokban. Azt nem állítom, hogy az amerikaiak lefutballozták a brazilokat, ám a versenyt már velük is felvették. Ami pedig az anyagiakat illeti, jó lett volna már huszonkét-huszonhárom évesen olyan külföldi szerződéshez jutni, amellyel megalapozom a jövőmet, de úgy fest, ennek most jött el az ideje.

Edzés csapat nélkül a legnagyobb hőségben

Nem mindennapi: mostantól a Claudio López, Hercegfalvi csatársorral rohamozhat a Wizards.

Az argentin klasszis helye biztos a csapatban, remélem, hamarosan az enyém is az lesz. Claudio López játszott a Valenciában és a Lazióban, Argentína válogatottjában ötvennyolc alkalommal lépett pályára; ugye, nem kell magyaráznom, milyen jó játékos. Várom már az első találkozást – aláírást azért nem kérek tőle…

Újdonsült csapata…

…bocsánat, most még csak leendő. Az orvosi vizsgálat ugyanis hátravan, és amíg a doktorok nem jelentik ki, hogy makkegészséges vagyok, nem szeretnék elkiabálni semmit.

Jól érzi magát?

Köszönöm, jól. Szerintem a kondíciómmal sincs baj. Igaz, az elmúlt hetekben egyedül edzettem, mert miután a vezetők úgy döntöttek, hogy „megfelelő ajánlat esetén elengednek”, nem látogathattam az első csapat foglalkozásait. Úgyhogy általában a legnagyobb melegben, délután fél kettőkor tréningeztem a hátsó füvesen.

A feszültség után is békés volt az elválás

Mit gondol, miért tették szabadlistára?

Fogalmam sincs. Nem kérdeztem, az én vállamat pedig senki sem kocogtatta meg azzal, hogy Zolikám, ez és ez volt a baj veled. Azt viszont nem tagadom, rosszulesett, hogy pályafutásom legjobb szezonja után – tizennégy gólt lőttem és kilenc gólpasszt adtam – így bántak velem.

Sisa Tiborral sem beszélt?

De, nem is egyszer. A tréner már a második edzés után félrehívott, és közölte, hogy jó játékosnak tart, ám ha nem futok többet, nem számíthatok sok lehetőségre. Erre azt feleltem, hogy sosem voltam egy Gennaro Gattuso, a pályát nem szántom fel, azonban vannak erősségeim, azokat kellene kihasználni. Nem titkolom, volt köztünk némi feszültség, talán azért, mert a szakember mások véleménye alapján ítélt meg. Hozzáteszem, az egyenes utat járva mindig őszintén beszélgettünk, amikor elbúcsúztam Sisa Tibortól, egymás szemébe tudtunk nézni. Örülök, hogy békében váltunk el.

Már értem, hogy a kupadöntőt követően miért zúdította a jeges vizes bödönt a szakember nyakába…

Á, az az ünneplés része volt. Mondom, nincs harag köztünk.

A család mit szól a tengerentúli munkavállaláshoz?

A feleségem először azt kérdezte: nem lehetett volna kicsit közelebb igazolni? A nagyszülők természetesen szomorkodnak, hiszen a következő másfél évben csak elvétve láthatják, ahogy a most tíz hónapos unokájuk, Márk cseperedik, ám azzal ők is tisztában vannak, hogy ezt az ajánlatot el kellett fogadnom.

Ha azt mondom, hogy Kispesten megjárta a mennyországot és poklot, egyetért?

Teljes mértékben. A végletek embere vagyok, ennek megfelelően történtek velem csodálatos és rossz dolgok is a Honvédnál. Ugyanakkor bármit tettem, nem bántam meg. Azt sem, hogy tavaly négy évre szóló megállapodást írtam alá. Ezt abban a hiszemben tettem, hogy itt fejezem be a karrieremet. Bár ez még nincs kizárva, hiszen a Honvéd egyelőre csak kölcsönadott a Kansasnek. Végleg akkor válhat meg tőlem, ha a Wizards másfél év múlva él opciós jogával, és kivásárol a szerződésemből.

Erre vágyik?

Hol van az még? Egyébként elárulom, mire vágyom. A Honvéd hagyományos karácsonyi rendezvényén, nevelőedzőim egyike, Vági Pista bácsi dajkálgatta a kisfiamat, és közben azt mondta: na, őt még megvárom. Szóval azt szeretném, hogy még lássa futballozni Márkot.

Csak fáj a szíve, hogy elmegy…

Hogyne fájna. Épp a minap beszélgettem valakivel arról, hogy hatéves korom óta vagyok a klub tagja, és valljuk be, kell ahhoz kitartás, hogy valaki évtizedeken át ezt a sportágat űzze. Örülök, hogy a mai fiatalokat már akadémiákon képzik, hogy kapnak márkás cipőt és szerelést, jó ellátást, de olykor eszembe jut, mi milyen körülmények között készültünk. Mez természetesen nekünk is jutott, csak éppen az, amelyet előttünk más viselt éveken át… Néha úgy érzem, napjaink magyar futballistáit nem ismerik el érdemeik szerint – ám lehet, hogy ezt csak így látom így.

Megeshet, hogy az Európa-ligában a Honvédot a Romával hozza össze a sors. Nem bosszantaná, ha lemaradna erről a párharcról?

Ó, nem kell engem sajnálni: megnéztem a sorsolást, július huszonötödikén a Los Angeles Galaxyt fogadjuk, vagyis Francesco Totti helyett David Beckhammel futok össze… Már persze ha helyet kapok a csapatban. Felkészültem ugyanis arra, hogy eleinte sokan vakarják majd a fejüket, ki is ez a Hercegfalvi, meg mit keres Kansasben, de azon leszek, hogy hamar bizonyítsam, méltó társa vagyok Claudio Lópeznek. Tiszta lappal indulok, csak rajtam múlik, mire viszem.

A kupadöntőn viselt mez örök emlék marad

Az év végén, december harmincegyedikén tölti be harmincadik életévét. Nincs már késő ehhez a kalandhoz?

Csak Magyarországon gondolkodnak úgy, hogy egy harmincéves focista már öreg. Vermes Péter megnyugtatott: odakint nem azt nézik, hogy a legutóbbi születésnapi tortádon hány gyertya volt vagy honnan jöttél, kizárólag a pályán nyújtott produkció a mérvadó. Őszinte leszek: már alig várom, hogy Kansasben legyek.

Ha egy amerikai kolléga arról faggatja, mit tart eddigi pályafutása legnagyobb sikerének, mit felel?

Az idei Magyar Kupa-győzelem a csúcs. Sosem feledem, milyen ünneplésben részesítettek minket a szurkolók. Már a Bozsik-stadionban is nagy fiesztát rendeztek, de ami azt követően az egyik Ady Endre úti vendéglátóipari egységben történt, arra nincsenek szavak. A döntő visszavágóján viselt mezemre többen is pályáztak, de nem adtam oda senkinek. Hazavittem, szépen összehajtogattam, hogy majd évek múltán elővegyem, és megmutassam a fiamnak: látod, apád ebben nyert kupát a Honvéddal…