Az Isten kapusa

Mit mondott a gyerekeknek?Mit mondott a gyerekeknek?

Elmeséltem nekik a történetemet. Azt, hogy milyen volt a sorsom, hogy Isten hogyan irányította a lépteimet. Missziót teljesítek, ezért vagyok most Magyarországon, és ezért utazom tovább Boszniába. Sokat nem tudok tanítani a hokiról egy-egy edzés alatt, de amit elmesélek, az közelebb hozhatja a fiatalokat egymáshoz és Istenhez.

Az élete bővelkedett sikerekben, de nehézségekben is.

Az már igaz… Megesett, hogy szörnyen boldogtalan voltam, olyan tragédiákkal kellett szembesülnöm, mint az egyik testvérem öngyilkossága, de talán épp ilyenkor, a legnehezebb időkben érzi az ember a legerősebben Isten jelenlétét – nekem legalábbis nagyon sokat jelentett, hogy rátaláltam, megváltoztatta az életem.

Mire a legbüszkébb?

Akármerre járok, rengetegen kérdezik tőlem, nem bánom-e, hogy bár kétszer játszhattam döntőt, egyszer sem sikerült Stanleykupát nyernem. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy nincs szükségem a bajnoki aranygyűrűre: van három csodálatos gyermekem és szerető feleségem – nekem négy Stanley-kupám van, ők azok. Rájuk vagyok a legbüszkébb.

És a hokipályán elért sikerek közül?

Csodálatos csapatokban játszhattam New Yorktól Floridáig, kétszer ott voltam a Stanley-kupa döntőjében. Ám a legszívesebben arra emlékszem vissza, hogy szerepeltem négy világbajnokságon és egy olimpián az amerikai válogatottban. Számomra ez volt a legnagyobb élmény: míg az NHLben minden nap ugyanazokat az arcokat láttam, itt új csapattársakat, új élményeket szerezhettem. De már a bemutatkozásom is felejthetetlen volt a felnőttek között, hiszen 1981-ben, életem első NHL-meccsén, 18 évesen rögtön győzelemre vezettem a New York Rangerst.

Igaz, hogy egy tévedés miatt kis híján a juniorbajnokságig sem jutott el?

Ne is mondja! A kölyökcsapatommal elutaztunk egy tornára, és tudtuk, hogy a legjobb junioregyüttesek játékosmegfigyelői mind ott lesznek. Csakhogy az edzőnk otthon felejtette az én mezemet, és helyette egy másik srácét adta rám. Nagyon jól ment a védés, nem is volt semmi gond. Majd jött a játékosbörze, és a torontói csapat kiválasztotta azt a fiút, akin az én mezem volt – azt hitték, őt látták korábban védeni, én meg nem kellettem senkinek sem. Szerencsére azonban egy másik együttes edzője emlékezett a hosszú, különleges nevemre, meghívott az edzőtáborba, és sikerült ott ragadnom a csapatnál.

A Rangersszel mégsem ért el nagy sikereket, ráadásul 1993-ban elpasszolták a frissen alapított Floridának.

Nem volt valami jó érzés, hiszen tíz évet húztam le New Yorkban, mégis könnyen lemondtak rólam. Sokáig elég rossz csapatunk volt, és épp amikor kezdett összeállni egy remek kis gárda, mennem kellett. Elküldtek, és a következő évben megnyerték a Stanley-kupát.

Azért szurkolt a Rangersnek az 1994-es döntőben?

Még szép! Az összes barátom ott játszott.

Floridában aztán ön is magára talált.

Pedig nehéz időszak volt. Eleinte nem voltak nagynevű játékosaink, csak szorgalmas iparosok, ráadásul nekünk kellett bizonyítanunk, hogy a hokinak a napfényes délen is van létjogosultsága, nemcsak a hideg északon. Teljesen új területet kellett meghódítanunk, de ez a fajta kihívás nagyon tetszett nekem – egyébként sem szoktam meghátrálni a nagy feladatok elől. 1996-ban szinte esélytelenként egészen a nagydöntőig jutottunk, de ott nagyon simán kikaptunk a Coloradótól. Ők pihenten jöttek a döntőbe, mi pedig hét meccset vívtunk a Pittsburghgel előtte, egyenesen onnan utaztunk a fináléba, és nem bírtuk erővel. Pedig jó kis csapat volt, a mostani kupagyőztes Penguinsre hasonlított: remek fiatalok és néhány megbízható veterán alkotta.

Ezután jött a naganói olimpia – keserédes emlék lehet.

Akkor voltak először NHL-hokisok az olimpián, és nagy reményekkel utaztunk ki, de csak hatodikak lettünk. Összesen egy percet kaptam, azt is a csehek ellen, az elvesztett negyeddöntő legvégén – a szövetségi kapitány addig épp Mike Richternek szavazott bizalmat, akivel együtt védtem a Rangersben korábban. Az egy perc alatt azért volt egy nagy bravúrom, amikor Jaromír Jágr vezette rám a korongot. A meccs után azt mondta, sajnálja, hogy nem a jobbik kapus védett nálunk…

A kiesés után viszont a válogatott szétvert néhány szállodai szobát.

Én már indulni készültem haza a feleségemmel, úgyhogy nem voltam ott. De nem volt olyan nagy dolog, összetört ez-az, és kidobtak egy poroltót az ablakon – régi történet, kár vele foglalkozni.

Szerepelt a Philadelphiában és a New Jerseyben is – ezek is sokra hivatott csapatok voltak.

Őszintén hittem, hogy a Flyersszel kupagyőztes leszek, de aztán Eric Lindros sérülései, vitái, meg az őt körülvevő szappanopera miatt mindig elbuktunk. Nehéz volt úgy játszani, hogy velünk senki sem törődött, csak Eric érdekelt mindenkit, aki pedig a csapattal sem volt. Sajnos nem tudtunk eléggé koncentrálni.

A Devilsnél mi volt a baj?

Ott már csak kispados voltam a csodálatos Martin Brodeur mögött. 2001-ben döntőt játszottunk, a hetedik meccsen kaptunk ki a Coloradótól. Talán emlékszik, az volt Ray Bourque utolsó éve, mindenki neki szurkolt, hogy végre kupát nyerjen, Patrick Roy pedig fantasztikusan védett az Avalanche-ben. Én meg a finálé után eldöntöttem, abbahagyom.

Mégis visszatért egy év erejéig.

Szükség volt rám az öltözőben. Én jelentettem a kapcsot a különféle klikkek, az amerikai és európai játékosok között.

Önt hallgatva egyértelmű is, társas személyiség, aki összehozza az embereket.

Tudja, hogy van ez – a kapusok szeretnek sokat beszélni… Én is szeretek beszélgetni, új embereket megismerni, megérteni őket – most is ezért vagyok itt. Az élet többet nyújt, mint a jégkorong, és én mindig ezt a pluszt keresem minden emberben. Isten megértette velem, hogy nyitottnak kell lennem minden és mindenki felé. Ezt mondtam el a gyerekeknek is: a sport eszköz, amellyel bárhová eljuthatunk, ahogyan én is most Magyarországra. Amikor délben beléptem az önök Parlamentjének kapuján, épp akkor jutott eszembe, hogy a hoki által Isten olyan ajtókat nyitott meg előttem, amelyek különben örökre zárva maradtak volna.