Los Angeles-i álmok – Kovács Erika publicisztikája

Hálátlannak is mondhatnánk, másik olvasatban viszont inkább hálásnak nevezhető a feladat (küldetés…?), amikor egy sportág képviselőinek azért kell (kell…?) magyarázkodniuk, mert a válogatott az adott évi világversenyen nem szerzett aranyérmet. 

Mert ugye ez amellett, hogy rámutat arra, kákán csomót keresők mindig vannak, egyszersmind azt is jelenti, a versenyzők nagyot homorítottak – esetünkben ez a vívók szereplésére a tbiliszi világbajnokságon egyértelműen kijelenthető. 

Még akkor is, ha a vb-n begyűjtött hat érem közé nem került arany. 

De ahhoz, hogy ezt tényleg mindenki (hahó, MINDENKI!) ilyen egyértelműen és határozottan kijelentse, ugorjunk visszafelé az időben, tekerjünk egyet az idő kerekén hátrafelé, és állítsuk azt meg 2018-nál. 

És akkor kezdjük a párhuzamos történetmesélést. 

Annak az évnek a tavaszán Verona adott otthont a korosztályos vívó-világbajnokságnak – vigyázat, ott a kisebbek, vagyis a kadétok számára csak egyéni versenyt rendeztek, a juniorok bizonyíthattak csapatban is, vagyis az összehasonlítás nem fedi le a teljes spektrumot.

A magyar küldöttség kiválóan szerepelt az olasz városban (amúgy a világbajnokságnak két kabalafigurája volt – ha feldobnám, hogy lehet találgatni, jó eséllyel hamar elérnénk a helyes megfejtésig: igen, Rómeó és Júlia is fegyvert és sisakot ragadott ott), volt arany is a termésben, ám ez e helyütt nem is annyira fontos, sokkal inkább a nevek abból a csapatból. 

Pusztai Liza, Szűcs Luca, Rabb Krisztián, Szemes Gergő, Kondricz Kata, Nagy Dávid, Andrásfi Tibor, Koch Máté, Muhari Eszter – ugye ismerősek? 

A veronai korosztályos vb-t néhány hónappal követte a felnőttek világbajnoksága Vuhsziban, ott egyetlen bronzérmet „szedett össze” a magyar csapat. 

Mondjuk ki bátran, nem kell félni a minősítéstől: az a 2018-as a magyar vívósport egyik leggyengébb világbajnoki szereplése volt. A férfi kardcsapat (na, ez sem volt meglepetés…) ugyan azzal a bronzzal megmentette az éremnélküliség csúnya állapotától a magyar vívókat – Vuhsziban azzal az egyetlen medáliával a magyarok az éremtábla tizenegyedik helyén végeztek. 

Tbilisziben meg a három ezüsttel és három bronzzal a kilencediken, de mekkora a különbség! 

Egyelőre hagyjuk még az idei vb-t, vissza Vuhsziba: a férfi kardcsapat bronza mellé két nyolcas tábla jött egyéniben Szász Emesének (párbajtőr) és Szatmári Andrásnak (kard) köszönhetően. 

Az bizony pofon volt a javából, pláne, hogy a riói olimpiáról négy (!) érmet is elhoztak a mieink, hiszen Szász Emese és Szilágyi Áron aranyérmes lett, Imre Géza egy felejthetetlen (és máig hihetetlen végjátékot hozó) döntőben szenvedett vereséget, míg az Imre, Boczkó Gábor, Rédli András, Somfai Péter megnyerte a bronzcsatát. 

Ott, 2018-ban bizony sikerült nagyon mélyre menni, mármint a felnőttek között, s bár látható volt az erős utánpótlás minden fegyvernemben, az összes sportágra igaz mondás a vívás kapcsán is helytálló: a korosztályos sikerek nem ültethetők át egy az egyben a felnőttek közé, sőt, ilyenkor jön csak igazán a sok nehézség, úgymint lemorzsolódás, sikeres egyetemi felvételi után hátat fordítás a versenysportnak, a kezdeti sikertelen időszak utáni motiváció- és kedvvesztés, és sorolhatnánk a végtelenségig, milyen akadályokon is kell átugrálnia egy fiatal sportolónak (itt: vívónak) ahhoz, hogy a felnőttek között is odaérjen a legjobbak közé. 

És ezek az akadályok mind-mind a munkán kívül tornyosulnak a fiatalok előtt, merthogy az is egyértelmű, hogy dolgozni folyamatosan kell – még többet, még intenzívebben, százszorta többet, mint kadétként vagy éppen juniorként. 

Hogy a mi fiataljaink ezt megtették, vitán felül áll, és ennek a tbiliszi világbajnokságnak, no meg a 2019-es budapesti vb óta bemutatott szárnyalásnak kétségkívül ez a legnagyobb hőstette. 

Bár több ország is belefogott az olimpia utáni fiatalításba, ahogy az már lenni szokott, a mi csapatunk immár évek óta az egyik legfiatalabb válogatottnak számít – igaz, azt látnunk kell, hogy ebből éppen az elmúlt esztendők legerősebb együttese lóg ki: Rabb Krisztián még csak 23 éves, a társak viszont már jócskán elhagyták a harmincat (van is bennem félsz, hogy a 2016 óta igen csodálatosra fújt lufi kidurran még azelőtt, hogy újabb fiatalt, fiatalokat sikerül beépíteni a négyesbe…). 

Ám e tekintetben sem kell azért a vészharangokat kongatni, keresni, dolgozni, összefogni viszont biztosan, és bátran kell a fiatalokhoz nyúlni, őket próbálgatni kell a csapatokban, menedzselni a szereplésüket a nemzetközi mezőnyben (nehezen tudnám szép szavakkal visszaadni azt, hogyan fogalmaznak a vívásban élők akkor, amikor a fiatalok útnak indulnak a felnőttek között, meg sem próbálom, maradjunk annyiban, hogy ebben a sportágban még a legtehetségesebbek elé sem gurítanak vörös szőnyeget, ha átlép a felnőttek közé, sőt!), mert csak ez hozhat újabb és újabb sikereket. 

A rendkívül eredményes vb-széria folytatására csak akkor van esély, ha senki sem dől hátra a fotelben – ezt meg mondjuk kár is mondani, mert ha valahol a maximalizmus az úr, az éppen a magyar vívósport. 

Mindenki, de Boczkó Gábor szövetségi kapitány különösen sokszor hangoztatja: „Egy magyar vívó egyszerűen nem indulhat neki egy versenynek másként csak úgy, hogy győzni akar.”

A magyar vívás győzött a tbiliszi világbajnokságon. 

Ne nyissunk vitát erről a mondatról, még akkor se, ha nem volt arany a tbiliszi érmek között (megint a férfi kardhoz kanyarodnék, és pusztán zárójelben, de mégiscsak megjegyezném az egyetlen „grúz fájdalmamat”: egyedül az olaszok ellen elveszített döntő kapcsán érzem, hogy az olyan esély volt, amelyet meg kellett volna ragadni, mert ki tudja, hogy éppen a nagyra fújt és durranáshoz közeli állapotban lévő lufit emlegetve mikor lesz ilyen közel egy vb-arany…), inkább nézegessük a világranglistákat, amelyeket a Nemzetközi Vívószövetség immár a világbajnoki eredményekkel együtt frissített a tbiliszi vb-t követően. 

Bevallom: már vagy tízszer kattintottam a honlapon ugyanoda, vagyis a férfi tőrcsapatok sorrendjére, s bár a helyszínen izgultam végig a Dósa Dániel, Mihályi Andor, Szemes Gergő, Tóth Gergely négyes álomszerű menetelését, előtte meg figyeltem a szakág céltudatos építkezését, fokozatos fejlődését, még mindig szürreálisnak tűnik, pedig ott villog a monitoron: a vb-bronz a hatodik (!) helyre repítette a csapatot, a kiemeltek között, vagyis a legjobb 16-ban meg két vívónk (Dósa és Szemes) is ott van. 

A férfi kardcsapat a világranglista éléről kezdheti a következő idényt, a női kardozók a negyedik, a férfi párbajtőrözők a második helyen állnak: ha most zárnák az olimpiai kvalifikációt, ez a négy együttes kvótás lenne. 

Ha ez így lesz 2028 tavaszán… 

De miért ne lenne így? Hiszen 2019 óta nincs hullámvölgyünk.

Miért is ne lehetne folytatni a sorozatot? 

Az elmúlt évtizedek legerősebb vívóválogatottja a mostani, a régi nagyok nyomdokain lépkednek a mostaniak, de immár ők mutatják az utat a még fiatalabbak számára is, holott a saját útjuknak még csak az elején járnak legtöbben – több pillanatot is hozhatnék a tbiliszi napokból, amelyik megerősített abban, hogy még mindig van feljebb, kettőt emelek ki közülük, együtt, egymás mellett, mert valójában ugyanazt meséli el: a férfi párbajtőr- és a férfi kardcsapat is felvonultatott egy-egy vb-újoncot Grúziában, az elveszített döntő után pedig Keszthelyi Zsombor és Rabb Krisztián ugyanazt mondta. Mindketten aranyat akartak a vb-n, és bár mosolyogtak, az ezüst miatt volt bennük némi keserűség. 

A harci kedvük, az elszántságuk jót jelenthet a jövőt illetően. Aranyat, aranyakat is akár… 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!