Az irokézek nyomában

A legtöbb népcsoportnak megvoltak a maguk sajátos játékai, ám ezek az idő múlásával jórészt feledésbe merültek. Nem így az a versengés, amely Észak-Amerika bennszülöttjei között zajlott, már jóval az európaiak megjelenése előtt. Ezekről a „meccsekről” annyit tudunk, hogy óriási, egy mérföldnél is hosszabb „pályán”, egész törzsek között zajlottak, rendszerint több száz résztvevővel, és egy fura, hálós végű bottal igyekeztek egy kis gömbölyű, szarvasbőrből készült, szőrrel tömött valamit egymáshoz dobni, illetve az ellenfél „kapujába” juttatni. A különös viadalt kiváló harci gyakorlatnak tartó cseroki indiánok da-nah-wah’uwsdinak, kis háborúnak nevezték ezeket a csatákat. Az irokézek baaga’adowe-nak hívták saját változatukat, amely számos elemében – például létszám, pályaméret – hasonlított a modern korban művelt játékhoz.

Kanadát tartják a sportág őshazájának

Nagy valószínűséggel az 1636-ban Amerikába érkező Jean de Brébeuf jezsuita szerzetes volt az első európai, aki látott ilyen különleges mérkőzést. A legenda szerint a francia barát keresztelte el a játékot lacrosse-nak, hogy miért éppen így, arra két elképzelés is létezik. Az egyik alapján a hazájában kedvelt, a gyeplabdához hasonlító le jeu de la crosse ihlette Jean atyát, a másik szerint pedig a korabeli ütők a püspöki pálcát – la crossier – juttatták eszébe.

A játék főleg a kontinens északi részén terjedt el, ezért Kanadát tartják a sportág őshazájának. A XIX. század elején az ott élő európaiaknak is megtetszett a labdás lepkevadászat, és mivel egyre többen játszották, 1844-ben a montreali Olympic Club megszervezett egy mérkőzést az indiánok ellen. Később ezt még kétszer megismételték, majd 1856-ban létrejött a Montreal Lacrosse Club, és írásban rögzítették a szabályokat. Tizenegy évvel később az MLC alapítója, William George Beers fogorvos reformot hajtott végre. Tizenkét embert állított a csapatba, elnevezte a posztokat, a hagyományos játékszert pedig lecserélte tömör gumilabdára. Megváltoztatta a botokat is, hogy pontosabban, egyszerűbben lehessen dobni és elkapni a labdát. Ugyanebben az esztendőben, 1867-ben megalakult a kanadai szövetség, és egy indiánokból álló csapat Angliába utazott, hogy bemutassa a játékot a szigetországban. A premier jól sikerült, rövidesen számos klub jött létre, és a brit gyarmatokon is megkedvelték a lacrosse-t.

Míg Kanadában egyre népszerűbbé vált a sportág, az Egyesült Államokban csaknem elfelejtették. A New York állam északi részén élő onondaga törzs azonban lelkesen művelte az általuk „dehuntshigwa’es” (emberek ütnek egy kerek tárgyat) néven emlegetett játékot, és miután a környékbeli fehérek is bekapcsolódtak, hamarosan több csapat alakult. Különösen az egyetemeken vált kedvelt időtöltéssé a játék; az első „felsőfokú” meccset a New York University és a Manhattan College játszotta 1877 novemberében.

Az olimpián csak kétszer küzdöttek érmekért

Nem véletlen, hogy amikor 1904-ben St. Louisban rendezték meg a III. nyári olimpiát, a lacrosse hivatalos sportágként kapott helyet a műsorban. Igaz, csak három válogatott vett részt a küzdelemben: Kanada I nyert az amerikaiak és a kanadai második csapat előtt. Négy év múlva Londonban a briteket győzték le a kanadaiak az egyetlen mérkőzésből álló „tornán”. Legközelebb 1928-ban, Amszterdamban bukkant fel a lacrosse, aztán 1932-ben Los Angelesben és 1948-ban Londonban – de mindannyiszor csupán bemutató sportágként.

Sokáig csak szabadtéren játszották a lacrosse-t. A 100 méter hosszú, 54 méter széles, három részre osztott pályán egy kapusból, három-három védőből, középpályásból és csatárból álló csapatok küzdenek. Csak a középpályások mozoghatnak szabadon, a többiek nem hagyhatják el a harmadukat; ha megteszik, félperces kiállítás jár érte. Ha egyszerre hatnál többen tartózkodnak a támadóharmadban, az les, és szintén kiállítással büntetik. A kapu 1.8x1.8 méteres, és a hokihoz hasonlóan van kisles, a kapu előtti zónába nem léphetnek be a csatárok. A bot háromféle lehet: a védőké és egy középpályásé kb. 180 cm hosszú, a többieké 1 méteres, míg a kapus botja szintén 180 centis, és a rajta lévő kosár átmérője több mint kétszer akkora (38 cm), mint a mezőnyjátékosok esetében. Szabad felsőtesttel ütközni, a labdát birtokló botját megütni, de tilos a lábat és a kezet támadni. A labdát rúgni is lehet. Sisakban, kesztyűben, különböző védőfelszerelésekben, ám rövidnadrágban játszanak a felek. A lövések sebessége elérheti a 160 km/órát is. A mérkőzés 4x15 perces – az időt futó órával mérik –, egy támadás legfeljebb egy percig tarthat.

A fedett pályás verziónak a jégkorong az alapja

A jégkorongidény szüneteiben született a múlt század harmincas éveiben Kanadában a box lacrosse, amelyet fedett hokipályán, hattagú csapatok játszottak. Ebből alakult ki a ma ismert indoor lacrosse. Itt mindenki támadhat és védekezhet, a tiszta játékidő 3x20 perc. A többi szabály is hasonlít a jégkorongban megszokotthoz, például durvaságért két- és ötperces büntetést adhatnak a bírók.

A lacrosse harmadik változatát a nők játsszák szabadtéren. Szabályrendszere nagyrészt megegyezik a férfiak játékában használatossal, de a hölgyeknél tilos az ütközés, és itt sokkal szigorúbban büntetik a túlzott keménységet. Létezik még az intercrosse nevű teremjáték is, amely körülbelül annyiban hasonlít a lacrosse-ra, mint a floorball a jégkorongra.

Bár a nemzetközi szövetség csak 1974-ben jött létre, világbajnokságot 1967, női vb-t 1969 óta rendeznek. Az irokéz törzs teljes jogú tagként szerepel, és a világversenyeken saját válogatottal képviselteti magát. Egy ideje hazánkban is láthatók mérkőzések: az Eurosport2 rendszeresen közvetíti az amerikai National Lacrosse League (NLL) összecsapásait.