Taffarel – és ami utána jött

Pelé, Garrincha, Clodoaldo, Zico, Sócrates, Romário, Ronaldo, Kaká – néhány név a brazil futball csodálatos történelméből, olyanoké, akiket félistenként tisztelnek szambaországban. Ők szereztek és szereznek örömet a többségében sanyarú sorsú brazil népnek, ők azok, akik cseleikkel, góljaikkal és persze a válogatott eredményeivel, ha csak átmenetileg is, de feledtetik honfitársaikkal a mindennapok megpróbáltatásait. Természetesen az említett futballisták is emberek, igen, hibázni is tudnak, de ha győztes gólt vagy adott esetben világbajnoki címet szereznek (eddig ötöt), máris a legnagyobbak közé emelkednek. A túloldalon álldogáló sportemberről ugyanakkor megfeledkeznek – jó esetben.

Kapuvédőnek lenni ugyanis szégyen, állapították meg évtizedekkel ezelőtt Brazíliában, elsősorban arra utalva, hogy az áll a gólvonalra, aki a mezőnyben kevésbé tehetséges, uram bocsá’ ügyetlen. S ha nem jönnek az eredmények, a mindenkori szövetségi kapitány mellett a kapus a bűnbak – Brazília már csak ilyen.

Itt van például Moacir Barbosa esete. Az 1950-es, hazai rendezésű világbajnokságon ragyogóan védett (kesztyű nélkül, hogy érezze a labdát), a selecao gőzerővel száguldott első világbajnoki címe felé, ám az aranyról döntő mérkőzésen 200 ezer néző előtt Uruguay 2:1-re nyert a Maracanában – és a közutálat elsodorta Barbosát. „Brazíliában harminc év börtön a legsúlyosabb büntetés, én viszont ötven éve szenvedek olyasmiért, amiért nem voltam felelős” – fogalmazott nem sokkal halála (2000. április 8.) előtt egy interjúban Barbosa.

Valdir Peres (1982) és Carlos (1986) sem kerülhette el a „megkövezést”, mígnem feltűnt a színen Cláudio Taffarel, aki a balul sikerült 1990-es vb után négy évvel jelentős érdemeket szerzett abban, hogy 24 év után ismét – negyedszer – világbajnok lett Brazília. De nem csupán az aranyérem megszerzésében vállalt kulcsszerepet a később Európában (Galatasaray, Parma) is jó eredményeket elérő kapus – hogy mást ne mondjunk, az ő személye indította el hódító útjára napjaink egyik legjobb kapusát, Júlio Césart.

„Taffarel több volt mint a brazil válogatott első számú kapusa – állapítja meg az olasz Internazionalét erősítő Júlio César. – Ő tette elfogadhatóvá, sőt megbecsülendővé ezt a posztot Brazíliában, ő volt a példaképünk, és ő mutatta meg, hogy igenis lehet érvényesülni Európában. Ha ő nincs, mi sem tartanánk ott, ahol.”

Nem véletlen a többes szám használata, hiszen keretes írásunkból is kiderül, hogy – leszámítva a veterán Didát – az elmúlt időszakban a húszas éveikben járó brazil kapusok megszállták Európát, és néhányan már most meghatározó szerepet játszanak klubjukban. De vajon hol voltak eddig?

„Korábban is voltak jó kapusaink, de mivel odahaza védtek, nem foglalkozott velük a média. Nem akartak vagy nem mertek átkelni az óceánon, máig nem értem például, hogy Rogério Ceni miért nem futott be fényes karriert Európában. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy Brazíliából elsősorban gólszerzőket importálnak az élklubok, nekünk, kapusoknak jóval többet kell tennünk azért, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet” – véli Júlio César.

Nos, neki már sikerült. Az Ebezüstérmes (2000) Francesco Toldót kiszorítva három éve védi az Inter kapuját („Roberto Mancini fedezett fel, életem végéig hálás leszek neki”), három bajnoki cím már zsebben, és általános vélekedés szerint az előző idényben a szükségesnél is többet tett a scudetto megtartásáért; a 21. fordulóban az Empoli ellen 1–0-nál büntetőt hárított a 90. perc után, megakadályozva ezzel, hogy az Intert üldöző Roma négy pontra megközelítse csapatát, a bajnoki címről döntő utolsó játéknapon pedig a két gólt szerző Zlatan Ibrahimovic mellett ő volt a 2–0-s parmai diadal főszereplője.

A sikertörténet ebben az idényben is folytatódik, a 29 éves kapus október 4. és november 1. között 346 percig őrizte hálója érintetlenségét, a legutóbbi fordulóban az Udinese ellen (1–0) hallatlan bravúrral védte Floro Flores közeli lapos lövését 0–0nál, csapata pedig – igaz, leccei segítséggel – ismét a tabella élére állt.

Mi több, hősünk a válogatottban immár 492 perce (!) nem kap gólt, ezzel megdöntötte Taffarel brazil csúcsát, s lám, mekkorát fordult a világ: a brazil népnek újabban nincs oka szapulni a selecao kapusát, annál inkább az impotens támadójátékért felelős mezőnyjátékosokat, s velük együtt a brazil futballba európai szemléletet csempésző Dunga kapitányt.