Aki őszintén haragszik

Ott volt a Szusza Ferenc Stadionban a Nyíregyháza ellen egy nullára megnyert idénynyitón?Ott volt a Szusza Ferenc Stadionban a Nyíregyháza ellen egy nullára megnyert idénynyitón?

Évek óta nem járok meccsre, sem Újpestre, sem máshová – legyint lemondóan Feket László. – Pedig ma is rajongok a futballért, otthon rendszeresen nézem az angol, a spanyol és az olasz meccseket, sőt a hazai bajnoki találkozókat is, de... Nem megyek ki. Engem ne idegesítsenek a tucatlégiósokkal, nekem ne kelljen különféle nemzetiségű zsoldosokat néznem abban az Újpest-mezben, amelyben egykoron magam is futballoztam. Félre ne értse, nekem nincs bajom a külföldiekkel, de ez az Újpest már régen nem az, mint amelyikben én is játszottam.

Megbántották?

Engem?! Ugyan már! Nekem csak kellemes emlékeim vannak Újpestről. Az a tizenkét év, amíg a Megyeri úton futballoztam, életem legfontosabb időszaka volt. Ráadásul nem csupán játékosként kóstoltam bele a sikerbe. Amikor Nikházy Gábor volt a szakosztályelnök, rengeteget segítettem neki, és a mai napig büszke vagyok rá, hogy az ő vezetésével rengeteg tehetséges ifjú, így például Kovács Zoltán kerülhetett a Megyeri útra. Azt talán senki sem tudja, de például Nagy László, az én hajdani csapattársam akkor azért lehetett vezetőedző Újpesten, mert én kitaláltam. Ma már nem vállalkozom ilyesmire, megpróbálom távol tartani magam a magyar futball zavarosától, legfeljebb akkor formálok véleményt, ha megkérdeznek.

Szép az Eb-bronz, de nem szép a bunkerfoci

És ahányszor megkérdezzük, mindig kritikusan beszél, mintha dühös lenne a magyar futballra…

Ez a jó kifejezés: dühös vagyok! Tudja, nehezen viselem el a dilettantizmust és az igazságtalanságot. Itt néhány edző egészen kivételes helyzetben van, a sportág elképesztően belterjes, van olyan szakember, aki egy év alatt három különböző klubnál bukkan fel, míg mások évekig várnak a sorukra. És ez csak az egyik baj. Hallottam, hogy Dunai Antal a közelmúltban azt mondta a Testnevelési Egyetemen Mezey Györgynek: te tanítottál bennünket, a te felelősséged is, hogy hol tart a sportág. És milyen igaza van!

Az sem tölti el elégedettséggel, hogy az U19-es válogatott bronzérmes lett a csehországi Európa-bajnokságon?

Szép eredmény a bronzérem, gratulálok hozzá, de engem elképesztett az a hurráoptimizmus, amely a fiatal csapatot körülvette. Most – lehet, egyetlenként ebben az országban – roppant kritikus leszek, mert azt gondolom, ahhoz, hogy újabb sikerek jöjjenek, észre kell venni, sőt észre kell vétetni a hibákat is. A mi gyerekeink bunkerfutballt játszottak a németek, az olaszok, de az általuk legyőzött spanyolokhoz mérten is. Amíg az ellenfeleink megpróbáltak színesen, ötletesen játszani, addig a mieink jóval sótlanabbak, színtelenebbek voltak, és ez felnőttkorban egész egyszerűen nem lehet kifizetődő. Ha nincs a valóban kivételes tehetségű Németh Krisztián ebben a csapatban, akkor aligha beszélhetünk most bravúros szereplésről.

Tudja, ahogy hallgatom, azt gondolom, lehet, hogy megöregedett, és ezért van tele ennyi keserűséggel.

Ötvennégy esztendős vagyok, de cseppnyi keserűség sincs bennem. Igaz, kétezeregyben életmentő szívműtétet hajtottak végre rajtam, de ezt leszámítva egészen jól vagyok. Amit pedig elértem, azt senki sem veheti el tőlem. Négy bajnoki cím az Újpesttel, az ezüstcipő, amelyet a 1978–1979-es szezonban magyar gólkirályként kaptam a holland Kees Kist mögött. De nehogy azt higgye, hogy akkoriban, az én időmben minden szép volt és jó.

A megbeszélt döntetlen helyett kiütéses siker

Tudom, a „bundázás”…

Amikor én bekerültem az Újpestbe, akkor a Dózsa Európa egyik legjobb klubcsapata volt. A Fradinál, a Vasasnál és a Honvédnál is csupa klasszis szerepelt, ám tagadhatatlan, hogy bizony voltak turpisságok is. Emlékszik például a nyolc hármas Újpest–Fradira? Hát persze, hogy emlékszik! Az is bundameccsnek indult. Néhány nappal a találkozó előtt üzentek nekünk a ferencvárosiak, hogy legyen iksz. A mi öreg rókáink persze beleegyeztek, és így is készültek a rangadóra – ki fröccsözve, ki sörözve. Aztán a játékoskijáróban az egyik fradista válogatott odaszólt nekünk: fiúk, ez éles lesz! Nem volt mit tenni, jól megvertük őket, aztán a hatodik Újpest-gólnál már mondta nekem az egyik zöld-fehér védő: „Fekusz”, álljatok már le! Én meg azt feleltem: a Fazekas Lacinak szóljatok, ő rugdossa a gólokat. Amúgy pedig nagyon sok Fradi–Újpest meccs volt „bunda”. S most ne a pénzmozgásra gondoljon, egyszerűen csak az aktuális tabella alapján az egyik vagy a másik üzent, mi is lenne a jó eredmény. Persze más klubok is benne voltak ebben a játékban. Sohasem felejtem el, hogy a Videotonnal letutiztuk az ikszet, aztán mi ezt szépen elfelejtettük a pályán. Négy nullra vezettünk Fehérvárott, és az utolsó húsz percben a feldühödött Vidi-játékosok csak derékon felül rúgtak bennünket, csoda, hogy súlyos sérülés nélkül megúsztuk.

Nem kételkedem a megegyezéses találkozókról szóló történeteiben, de… A szurkolók ebből nem vettek észre semmit, azt sem, ha szándékosan kapu mellé lőtte ziccerben a labdát?!

Úgy, ahogy mondja. Itt van előttem, ahogy például Győrött egy letutizott meccsen száll be a beadás, én ott állok egy méterre a kaputól és alig tudtam fölé fejelni a lasztit. Nem kis bravúr volt. A futball varázsa azonban megvolt. Emlékszem, a népstadionbeli kettős rangadóra harminckét forint volt a belépő, mi pedig számtalan csodálatos, felejthetetlen meccset játszottunk, akár megegyezéses volt, akár nem. A közönség élvezte azokat a rangadókat, hát még azt, amikor kupapárharcot vívtunk valamelyik külföldi sztárcsapattal.

Megyeri úti premier a Benfica ellen

Emlékszem, ahogyan berobbant a köztudatba: a BEK-meccsen egyszer csak megjelent a televízió képernyőjén az Újpest kezdőcsapatában. Szemben a Benfica ászai, tömött lelátó, és a riporter egyfolytában azt kérdezgeti: ki ez a Fekete Laci?

Az a Benfica elleni, 1973 novemberében kettő nullára megnyert meccs meghatározta az egész pályafutásomat. Akkor tizenkilenc évesen a BRG gyárban voltam sportállásban, mint az Újpest tartalékcsatára, és egy nappal a portugálok elleni BEK-mérkőzés előtt még a gyár udvarán snúroztam a „fakó” többi tagjával. Jött Peterle Feri bácsi vezérigazgató, s azt mondta: Fekete, maga ki van rúgva. Délután kimentem edzésre, Dunai Antal megsérült, és az akkori edző, Szűcs Gyula, látva a lendületes mozgásomat, másnap a nagycsapathoz hívott. A Benfica elleni találkozón léptem be életemben először az Újpest öltözőjébe. Hihetetlen élmény volt, hát még az, hogy kezdő lettem, és remekül ment a játék. Másnap a kirúgás helyett kétezer forint jutalmat kaptam, de ennél is nagyobb örömöt jelentett, hogy az újság azt írta, a két tízes közötti különbség döntött. Na mármost a Benficánál az a bizonyos Eusébio viselte a tízes számú mezt. Akkor most mondja meg: ezek után ne legyek dühös a jelen magyar futballjára, azokra, akiket éppenséggel az utódaimnak kiáltanak ki?!