Tábortűz mellett

Kozmann György döntött, s elindult az úton.Kolonics György halála, a pár, a barát elvesztése miatt zúgó fejjel, fájó lélekkel, gyötrő emlékképekkel... Az irány Peking. Ahogyan eddig is volt. A célok azonban változtak.Nemesedtek.Most nincs szó kemény, kiélezett csatákról, nincs szó nehéz és még nehezebb ellenfelekről, nincs szó tizedekről, századokról, aranyról vagy ezüstről. Csak emberségről, tiszteletről, méltóságról. Kozmann György nem tette le a lapátot. Bár őrlődött nagyon.Kérdéseire kereste a helyes válaszokat, bár tudta, tudja, a legfontosabb, égbekiáltó miértre sosem kapja meg a megfelelő feleletet. Őrlődött, s küzdött.Aztán agyában felvillant egy mosolygós arc, egy baráti hátba veregetés a jól sikerült edzés, egy elismerő pacsi a nagy küzdelmek után. No és szavak.Az odaadásról, elhivatottságról, a szépen csiszolt technikáról, a taktikai finomságokról, az eszményi kenuzásról. Két évtized tapasztalatai, két évtized munkája, eredményei.Ami nem merülhet feledésbe!„A fény harcosa megosztja másokkal a tudását. Tudja, hogy aki segít, annak segítenek is, és tovább kell adnia azt, amit tud. Ezért leül a tábortűzhöz, és elmeséli csatáit” – írja Paulo Coelho a Fény harcosának kézikönyvében. Kozmann György a Fény harcosa lett. Letelepedett a „tűz” mellé. Még zúgó fejjel, fájó lélekkel, gyötrő emlékképekkel, ám elkezdte a mesét.Új párjának, Kiss Tamásnak, nekünk, a nagyvilágnak. Hogy hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy ember, volt egy világklasszis, egy eszményi kenus...