„Pokoli pillanat volt”

Ludasi Róbert nem a víztö meg felé nézett, hanem el a semmibe, miközben mikrofonba, kamerába beszélt, vagy épp jegyzeteit, töltőtollát szorongató újságírónak válaszolt. Nem titok, gyógyszerek hatása alatt lehetett látszólag nyugodt. Nyugtatókkal, megszámlálhatatlan bogyóval a szervezetében volt képes arra, hogy újra meg újra elmondja, hogyan halt meg Kolonics György. De ahogy beszélt, olykor megremegett a szája széle, s elakadt a monológ, amelybe belekezdett. Ludasi Róbert elmondta a tragédia minden pillanatát, percről percre. Eközben ismeretlenek és ismerősök jöttek oda hozzá részvétet nyilvánítani. Élete legborzasztóbb pillanatait élte át ez az erős férfi...

Volt valami előjele a tragédiának?

Arra gondol, hogy Gyuri panaszkodott-e kedd reggel vagy a múlt héten? – kérdezett vissza Ludasi Róbert. – Szó sem volt ilyesmiről. Egyébként is Gyuri és a többi versenyző múlt héten szerdán járt orvosnál, akkor éppen laborvizsgálaton vett ekrészt. Különben pedig óriási hipochonder volt, hányszor, de hányszor vicceltem vele, s mondtam a többieknek, hogy ő is hallja: „Fiúk, ez a Kolonics hetvenévesen mindennap ott fog ücsörögni valamilyen dokinál, és csak panaszkodik, panaszkodik mindenre...” Bárcsak igazam lett volna!

Tehát kedd reggel fitten, jókedvűen érkezett edzésre. Igaz?

Természetesen. Nekem elhiheti, hiszen huszonkét éve ismerjük egymást. Pontosan látom, ha Gyurinak valami baja van. Barátok voltunk, sőt mármár apa-fiú kapcsolat volt közöttünk. Itt van előttem, ahogy tizennégy évesen megismertem, apró nyüzüge gyerek, akinek minden mozdulatán látszik, hogy a Jóisten kenusnak teremtette. Szóval a kérdésére válaszolva:

kedd reggel ugyanaz a Kolonics Gyuri érkezett edzésre, akit mindig is láttam.

Nem volt beteg, náthás, influenzás, bármi?

Higgye el, ha az lett volna, legalább négy orvossal nézeti meg magát.

Tudja, ő – leszámítva ezt a betegségfóbiát – nagyon kemény, precíz gyerek volt. Életét a kenu jelentette, s persze az edzések. Mindig az elsők között érkezett, mindig a legjobbat futotta a gyakorlásokon, mindig élen járt mindenben. Ügyelt arra, mit eszik, hogyan él. Harminchat éves volt, de állítom, ha Pekingben újabb aranyat szerez, amelyre ötszázon és ezer méteren is megvolt az esélye, folytatja a versenyzést, s talán még negyven fölött is világbajnokságra készül.

Az edzés közben sem látott rajta semmi furcsát kedd délelőtt?

Kitűnő formában volt. Kozmann Gyurival kiváló időt verettek ezer méteren, ez azután történt, hogy bemelegítettünk. Az idő is minket segített, elmúlt a tikkasztó hőség, felfrissült a levegő, s a fiúk beleadtak apait-anyait. Mondom, remek időt mentek, aztán kimentünk a partra néhány percre, fújni, lazítani. Gyuri olyan volt, mint máskor. Mosolygott, és elszántnak tűnt. Láttam rajta, mindent megadna azért, hogy Pekingben is eljátsszák neki a Himnuszt.

S aztán mi történt?

Visszamentünk a vízre, és Gyuriék nem sokkal később megint felpörgették a tempót, s nekivágtak az ötszáz méteres távnak. Élmény volt nézni őket, mögöttük mentem a motorcsónakkal, s nem kis büszkeséggel mondom, hogy tökéletes harmóniában, megkomponált mozgással szelték a habokat. Újabb dicséretes részidő, s a kenujuk a cél után még körülbelül ötven métert siklott. Akkor szólt vissza a Gyuri, hogy valami nem stimmel. Hallottam, ahogy mondja: „Gyere, Robi, nagyon szédülök!”

Mire gondolt akkor?

Eszembe sem jutott, hogy nagy baj van. Ugyan már, hiszen Gyuri egészséges, mi történhetne vele?! Aztán odasiklottam a kenu mellé, s mondtam neki, szálljon át a csónakba. Akkor néztem a szemébe. A szemébe, amely lecsukódott.

Megijedt?

Pokoli pillanat volt, látnom kellett, hogy ez nem múló roszszullét. Gyuri elvesztette az eszméletét, én pedig kiabáltam a partra, hogy hívjanak mentőt. Közben mondtam Kozmann Gyurinak, hogy nyomja, pumpálja a szívét, adjon neki mesterséges légzést, tartsa életben bárhogy. Ott, a motorcsónakban kezdtünk el harcolni az életéért. Iszonyú...

Magához tért?

Egy pillanatra sem tért magához. Kivittük a partra, lefektettük a stégre, és felváltva adtunk neki mesterséges légzést, felváltva nyomtuk a mellkasát, volt, aki kiabált, hogy „Koló, ne csináld, térj magadhoz…!” Mindenki segíteni akart, mindenki rémült volt.

Mennyi idő múlva ért oda a mentő?

Harminchét perc múlva. Hosszú idő, igaz? Nem is értem, miért nem a közeli csepeli mentőállomásről küldtek kocsit, miért a város másik végéből. Igaz, akkor már két jármű jött, az orvosok folytatták a harcot, amelyet mi elkezdtünk, negyven percen át próbálták visszahozni az ájult, magatehetetlen Kolonics Gyurit. Nem sikerült…

Tudom, hogy nem lehet erre könnyen válaszolni, de hogyan élte meg, s miként képes erről a borzalmas tragédiáról beszélni?

Nézze, nekem tavaly februárban infarktusom volt, de most ez sem érdekel. Bevettem sok-sok nyugtatót, s képtelen vagyok felfogni, mi történik körülöttem.

Tudja, miről pletykálnak majd az emberek?

Persze, ilyenkor mindig jön, hogy biztosan doppingolt, és ez okozta a tragédiát. Én Kolonics Gyuriért tűzbe tenném a kezemet, s ahogy mondtam, annyira hipochonder volt, hogy még a vitaminokat is bevizsgáltatta, mielőtt bevette őket. Kizárható, hogy bármilyen szerrel élt volna.

Ki értesítette Andreát, Kolonics György menyasszonyát?

Én. Kozmann Gyuri azt mondta, képtelen telefonálni, így nekem kellett. Felhívtam Andit, és azt mondtam neki, jöjjön, mert baj van. Nagyon nagy baj…