Sóval behinteni

Csütörtökön sok ezren üvöltötték bele teli torokból az estébe az Albert-stadionban, hogy "Mocskos lilák!"; a meccs után több százan próbáltak az utcai front felől betörni a vendégszektorba, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy felkoncoljanak mindenkit, akit ott találnak; zárásként pedig az aluljáróban és a metróállomáson törtekzúztak a zöld-fehérbe bújt különítményesek.
Szakasztott úgy zajlott minden, mint a régi, szép időkben. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a megsemmisítendő ellenségek ez alkalommal nem az újpestiek voltak, hanem a Kecskemét szimpatikusan lelkes rajongói. Merthogy a Ferencváros a munka ünnepén nem az NB I csúcsrangadóján lépett fel, hanem a KTE-vel vívott élet-halál ütközetet az NB II Keleti csoportjában. Amelyet aztán annak rendje és módja szerint el is bukott.
Így amennyiben a furfangos megoldásokra fogékony MLSZ önhatalmúlag nem emeli vissza a Fradit az élvonalba (ahonnan 2006 nyarán nem mellesleg jogellenesen zárta ki), a zöld-fehérek borítékolhatóan a másodosztályban vitézkedhetnek tovább. Ami gyaníthatóan némi csúszást eredményez az FTC Zrt. új tulajdonosa által meghirdetett "2011-re a Bajnokok Ligájába kerülés a cél" projekt megvalósításában.
Helyben is vagyunk. A realitásoknál, meg az elérhetetlennek tűnő messzeségben gyökerező álmoknál. Hogy azt ne mondjam, a mifelénk dermesztő méreteket öltő önhülyítésnél. Nincs az a katasztrofális szakmai, pénzügyi, morális krízishelyzet, amelyben a népet ne lehetne felvillanyozni néhány, a Fradi feltámadását jövendölő hangzatos ígérvénnyel. Amelyekről persze ép ésszel már a meghirdetésük pillanatában gyanítható, hogy körvonalakban sem lehetnek alapjai semmiféle távlatos reformnak, legfeljebb az aktuális (ferencvárosi) futball-Mohács okozta sokk csillapítására alkalmasak. Haknizás ez jobbára, semmi más. Pedig mást se hallani a sportág berkeiben időtlen idők óta: ha rohad és pusztul a Fradi, akkor rohad és pusztul minden, amit mifelénk profi futballnak neveznek.
Most éppen Kevin McCabe és társulata van a színpadon a IX. kerületben, s mert ők aztán tényleg messziről jött emberek, hát mondanak, amit akarnak.
A honi futballközeg issza a szavaikat, a levegő se rezzen, ha a sheffieldiek rákezdenek. Azzal együtt, hogy magyarországi alkotókedvüket egyelőre annyi jelzi: rásóztak a patinás magyar klubra néhány mulatságosan ügyetlen afrikait meg egy vezetőedzőként teljességgel tapasztalatlan, igaz, a Kecskemét-meccsen viselt szürke tornagatyájával alighanem új divatstílust teremtő trénert, Bobby Davisont.
Szó se róla, az egész ország mozdulatlanságba kábult mostanra. Látni kell tehát: ha valamikor mégis a bátor és felelős alkotókedv lesz az úr a zöld-fehéreknél, a mostani Ferencvárosból nemigen lesz átmenthető más a jövőbe, mint a neve meg a címere. Minden mást - a jelenlegi stadionnal együtt - muszáj lesz nyom nélkül eltüntetni, sóval behinteni, jobb esetben múzeumba zárni. Kizárt tudniillik, hogy arra az általános rothadásra, ami a Fradit hosszú esztendők óta sajátos hungarikumként jellemzi, győzelmeket, nemzetközi szereplést lehessen alapozni.
Lesznek természetesen, akik a hazai futballközeget ismerve életszerűtlen és perspektívátlan hülyeségnek tekintik az újabb Üllői úti kísérletet is. Mégis azt javaslom, ne adjuk fel: a Boros Lajos-metrófúrópajzs a minap csak elérte a Bocskai úti állomást...