Csak a család maradt
A floridai Tampában szombaton bokszgálát rendeztek, amelyen Chad Dawson Glen Johnsonnal a WBC (Bokszvilágtanács), Clinton Woods és Antonio Tarver pedig az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség) félnehézsúlyú világbajnoki övéért öklözött, április 19-én Bernard Hopkins és Joe Calzaghe a The Ring magazin koronájáért csap össze ugyanebben a kategóriában. A fightnews.com oldal szervezetektől független félnehézsúlyú rangsorában Hopkins az első, Dawson a harmadik, Tarver a negyedik, Woods az ötödik, Johnson a hatodik, Calzaghe pedig egy divízióval lejjebb egyeduralkodó. Csak egy név hiányzik a rangsorból, a második Erdei Zsolté, a leghosszabb ideje regnáló félnehézsúlyú bajnoké.
„Puhítsák egymást, aztán majd jövök én, és elporolom őket – mondta erre fanyarul a több mint négy éve a WBO trónján ülő Erdei. – Mit mondhatnék? Csináljanak, amit akarnak. Az utóbbi időben kissé flegma lettem. Ha sokat foglalkoznék vele, óriási bajba kerülnék, nekem pedig mindennél fontosabb, hogy csak a bunyóra összpontosítsak.”
Erdei ugyanakkor nem tagadta, egyre nehezebb felpörögnie az olyan riválisokkal szemben, mint a jövő szombaton Drezdában rá váró DeAndrey Abron. Nemzetközi szinten teljesen ismeretlen bokszoló, akinek legyőzése a kötelező feladat kategóriájába sorolható, tehát különösebb kihívással, ezzel együtt széles körű elismertséggel sem járna (még ha Madár mindig is komolyan gondolta és gondolja, hogy senkit sem becsül le, mert „a bokszban mindenkinek lehet egy ütése”).
Csak éppen sorozatban ilyen vetélytársakkal meccselni nem szerencsés, már ha elfogadjuk a sport egyik alapelvét, amely szerint a legjobbaknak előbb-utóbb (ha választhatunk, akkor előbb) össze kell mérniük az erejüket. A K1-ben ezt a lebonyolítási rendszerrel megoldották, a bunyóban az egymás mellett működő „egymillió” szervezet miatt ez nehéz. Ha összejön, rengeteg pénzzel jár, de tudomásul kell venni, hogy Erdeit az első számú piacnak tartott Egyesült Államokban nem ismerik, és az Universum mostanában már semmit sem tesz azért, hogy arrafelé elismerjék. Klaus-Peter Kohl, a hamburgi istálló tulajdonosa 2004. szeptember 11-én, az Alejandro Lakatus elleni második címvédése után ígérte meg Madárnak először, hogy megszervez neki egy szakmailag magasan jegyzett, lehetőleg címegyesítő mérkőzést. Azóta lassan négy év telt el. Sehol semmi
– egy szerződéstervezeten kívül. Az egy a Danny Green elleni címegyesítésre vonatkozott, de köddé vált, még azelőtt, hogy az ausztrál bejelentette volna viszszavonulását.
„Nem rajtam múlik, én már minden hamburgi sarkon elmondtam, bárkihez elmegyek, nem kell nekem Németországba hozni az ellenfeleket – mondta erre Erdei. – De úgy tűnik, az Universum csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és nem az a fontos neki, hogy csúcsmeccset hozzon össze nekem. Én is hibáztam, mert elmondtam a vezetőknek, hogy már elgondolkoztam a visszavonuláson, és nagyjából meg is jelöltem az időpontot. Úgy tetszik, az őszinteség nem kifizetődő.”
Adódik persze a kérdés, ilyenkor mivel lehet motiválni a bokszolót. „Most éppen azt mondják, hogy majd legközelebb jobbat kapok – így Erdei. – Én meg azt mondom, hogy a remény hal meg utoljára… De egyre inkább beletörődöm, hogy sohasem kapom meg a nagy lehetőséget. A motivációm egyre kisebb, és tényleg csak igazán nagy mecscsel lehetne feldobni. Teszem a dolgom, húzom az igát, de egyre több benne a kötelesség, és egyre kevesebb benne az öröm. Ma már leginkább a családom motivál, szeretteimnek szeretném megteremteni a biztos alapokat. De egy nagy meccs még bőven belefér az időmbe.”
