A híreket hallgatva az ember nem tudja nem észrevenni, hogy az unió egyes országaiban kapkodnak a magyar orvosok, informatikusok, de még a buszsofőrök után is. Általánosságban elmondható róluk: szakmailag képzettek, megfelelő a honi referenciájuk, és külföldön is versenyképes a tudásuk még akkor is, amikor a fizetésre terelődik a szó.
Na már most, a magyar foci ebben is kivétel. Magyarázatért nem kell messzire menni. Ha ugyanis elfogadjuk azt az alapvetést, hogy az adott szakma teljesítőképességét, minőségét elsősorban a benne dolgozó átlag munkaerő, nemzetközi szinten pedig a szakmai elit képzettségén, teljesítőképességén, eredményességén mérik, akkor napnál is világosabb, miért nem jegyzik a nagyvilágban a magyar futballszakmát.
Nem, mert nincs eredményesség. Nincs eredményesség, mert nem árt például, ha az edző tisztában van a testnevelési egyetem egy-két alaptantárgyának törvényszerűségeivel. Úgymint: edzéselmélet, biomechanika, biokémia, sportpedagógia, sportpszichológia és így tovább...
Az utóbbi években etalonként kezelt és kizárólagosan szükségesnek tekintett Mezey-féle UEFA-licenc rendszerének köszönhetően viszont felnőtt egy edzőgeneráció, amely nem volt rákényszerítve, hogy a sport alaptudományaiban jártasságra tegyen szert. A száraz tény: jelenleg a pro licencre járó és váró 25 edző 30 százalékának nincs semmilyen OKJ-s végzettsége, ad abszurdum szakmunkás-képesítéssel, ugyanakkor A-licenccel a zsebében dolgozott eddig, tehát csak népmesei úton lehet sejtése, hogy az általa dirigált edzésnek milyen hatása van a labdarúgó szervezetére.
És ez csak a krém, a tömeget, a nagy átlagot adó utánpótlásedzők mutatója ennél sokkal rosszabb. Mondhatnám azt is: a magyar edzők passzolni még úgy-ahogy meg tudják tanítani a gyerekeket, de minden egyéb oktatói tevékenységhez – főleg sportoló- és sportemberépítéshez – képzetlenek. Alkalmatlanok. Tisztelet a kivételeknek, mert azok persze vannak. Sajnos nagyon kevesen.