Ne veszítsük el!

Bodrogi László a stuttgarti világbajnokság időfutamversenyén a második helyen végzett. A 2000-ben megnyert vb-bronz után tehát ezúttal ezüstérmet akasztottak a nyakába. Múlt hét csütörtökön azonban nemcsak Bodrogi László örülhetett, hanem a magyar kerékpársport is, hiszen a vb-ezüst a sportág eddigi legfényesebb eredménye. Vagyis mindenki boldog lehetne, de még sincs így.

A 2000 óta profi kerékpáros ugyanis két nappal az időfutamverseny után kijelentette: francia állampolgárságért folyamodik, és nem elképzelhetetlen az sem, hogy a jövőben kék-fehér-piros színekben indul majd a világbajnokságon. Sőt arról is szó volt, hogy a pekingi olimpián is.

Erre azonban még biztosan nem lesz lehetősége, hiszen az Olimpiai Charta vonatkozó rendelkezése kimondja: az állampolgárságot váltó sportoló csak három évvel azután képviselheti új hazáját, hogy korábbi hazája színeiben rajthoz állt világversenyen. (Azért van egy kiskapu is a szabályozásban, amely lehetővé teszi, hogy ez az idő rövidebb legyen, vagy akár „el is tűnjön”, mégpedig akkor, ha a két ország nemzeti olimpiai bizottsága és a nemzetközi szövetség megegyezik, és ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottsága jóvá is hagyja.)

„A jövő évi olimpián még mindenképpen magyar színekben indulok – módosítottakorábbi nyilatkozatát Bodrogi. – De csak abban az esetben, haa magyar szövetségtől megkapom a megfelelő támogatást Pekingben. Azt, amit Stuttgartban is megkaptam – csak éppen csapatomtól, a Crédit Agricole-tól.”

Merthogy a világbajnokságon nem a magyar szövetség autója gurult Bodrogi után, s nem is magyar szakemberek segítették őt a verseny során, hanem a francia profi csapat alkalmazottai. Jó volt ez Bodroginak és persze a Crédit Agricole együttesének is, de az ezüstérem egyúttal a magyar kerékpársport dicsősége is.

Pedig látszólag nem sok része van abban, hogy Bodrogi a világbajnoki dobogó második fokára lépett…

Rögtön adódik a kérdés, hogy a magyar szövetség miért nem segíti az egyetlen nemzetközi szinten jegyzett kerekest? Miért nem tesz meg mindent azért, hogy Bodrogi Lászlóban ne vetődjön fel, hogy ezentúl franciaként versenyezzen?

Miért nem azt tartjuk szem előtt a sok siránkozás mellett, hogy végre van egy olyan sportolónk, aki a profi kerékpársportban már letett valamit az asztalra? Aki a teniszező Szávay Ágneshez hasonlóan olyan sportban tartozik a legjobbakhoz, amely világszerte elismert, amelyben óriási a konkurencia? Miért nem az a cél, hogy ezt az embert példaképül állítsuk a fiatal bringások elé?

Nyilvánvaló: itt is a pénzről szól minden.

Bodrogi saját költségén utazott a világbajnokságra, és a szállását is saját maga fizette. S bár ezzel már a vb előtt tisztában volt, és a korábbi évek gyakorlata is ez volt, valahol érthető a kifakadása. Nem is feltétlenül az összeg nagysága, sokkal inkább a megbecsültség hiánya miatt.

Azt mondja, hogy a pekingi olimpia időfutamversenyén esélyesként, éremesélyesként indul – pontosabban indulhatna, ha megkapná azt a minimális támogatást, amit kért. „Három emberre lenne szükségem az olimpián, egy szerelőre, egy masszőrre és egy olyan segítőre, aki asszisztensi feladatokat lát el – vázolta Bodrogi. – Ellenkező esetben nincs értelme elindulnom Pekingben.

Turistaként nagyon szívesen utazom Kínába, és megnézem a nagy falat, de ahhoz, hogy az egyébként reális éremszerzési esélyeimet valóra is válthassam, megfelelő háttérre van szükségem.”

Bodrogi tehát elmondta, mit vár el. Mostantól a magyar szövetségen és a Magyar Olimpiai Bizottságon a sor, hogy teljesítse a kérést, ha mindkét szervezetnek fontos, hogy Bodrogi László érmet vagy olimpiai pontokat szerezzen Pekingben.

Egyelőre, úgy tetszik, az arra illetékesek ugyanabban a hajóban ülnek, de nem egy irányba eveznek…

Mégsem a pénzről szólna minden?