Azt talán még a városi vetélytárs, az Everton fanatikusai is elismerik, hogy a Liverpool csúcs a maga nemében: 18 bajnoki címével listavezető Angliában (csupán a miheztartás véget: a Manchester United a második a sorban 16, az Arsenal pedig a harmadik 13 arannyal, de a már említett Everton kilenc elsőségét is sokan irigyelhetik a szigetországban). Bajnokcsapatok Európa-kupája-, illetve Bajnokok Ligája-diadalból már nem ennyire gazdag a termés, igaz, a kilencszeres győztes Real Madridon, valamint a hétszer megkoronázott Milanon kívül nem tudnánk olyan egyletet mutatni, amely ne fogadná el a ’Pool öt sikerét.
Mi, magyarok, beérnénk egygyel is – no de kérem, hol az az egy?!
Az 1985-ös katasztrófa: nem ér ennyit a futball
Az előző részben felelevenítettük az 1892-ben alapított klub talán legfényesebb időszakát, amikor is négy BEK-döntő hirdette a Merseyparti együttes dicsőségét. Tény, bőségesen gazdag nyolc esztendő volt: 1977-ben, 1978-ban, 1981-ben, majd 1984-ben is a kontinens legjobbjának bizonyult a csapat, és jó esély volt arra, hogy 1985-ben négyről ötre jut. Az év május 29-én újabb fiesztára készült Liverpool – az örömujjongás helyett azonban a mérhetetlen fájdalom szülte könnyek maradnak meg az emlékezetünkben.
A 39 szurkoló halálát hozó tragédiát nem elevenítjük fel újra, aki átélte, aki látta, úgysem feledi soha a Heysel-stadion poklát. Kenny Dalglish azok közé tartozott, akik átélték a borzalmakat, a „vörösök” korábbi klasszisa még manapság is elcsukló hangon idézi fel a brüszszeli drámát.
„A meccs másnapján fogtam fel igazán, mi történt. A rep ü lőtérre indultunk volna a szállodából, amikor olasz szurkolók körülállták autóbuszunkat. Kiabáltak, zokogtak, öklükkel a jármű oldalát verték. Megértettem őket, hiszen szeretteiket, barátaikat siratták. Egyre közülük máig jól emlékszem, ő pont az én arcomba nézett. Elmondhatatlan, mekkora szenvedést láttam rajta, bárcsak tudtam volna segíteni… A világ egyik legszebb dolga a futball, de nem a legfontosabb. Annyit nem ér, hogy emberek haljanak meg miatta.”
Kár, hogy a nemzetközi szövetség akkori vezetői más véleményen voltak: a pályára parancsolták a Juventust és a Liverpoolt, és a találkozót – Michel Platini tizenegyesével – az olaszok nyerték meg. Ám bánatuk éppen akkora volt, mint a legyőzötteké.
Őrületes pillanat, félelmetes morajlás
A sors még egy átkozott napot tartogatott az angol csapat számára. A Liverpool históriáskönyvében a legszomorúbb napként emlegetik 1989. április 15-ét, amikor is 25 ezer fanatikus kelt útra, hogy Sheffieldben szemtanúja lehessen a Nottingham elleni FA-kupa-elődöntőnek. A labdarúgás ünnepének indult az a mérkőzés, kezdetben még az égbolt is ragyogott – aztán elsötétült minden. Csak percek teltek el az összecsapásból, amikor félelmetes morajlás hallatszott a Hillsborough azon lelátórésze felől, ahol a Liverpool drukkerei zsúfolódtak össze. Ráadásul az előírtnál jóval többen: jegy nélküli szurkolók százával jutottak be oda, és az elviselhetetlen, felülről jövő nyomás következtében sokan a kerítéshez préselődtek. Kilencvenhatan vesztették életüket a meccs miatt, a legfiatalabb áldozat a mindössze 10 éves Jon-Paul Gilhooley, a legidősebb a 67 esztendős Gerard Baron volt. Tony Bland négy éven át feküdt kómában, eszméletét sohasem nyerte vissza, 1993-ban ő is elhunyt.
„Nem tudtuk pontosan, mi zajlik a stadionban, megmondtam a játékosoknak, maradjanak az öltözőben – beszél a sheffieldi drámáról az akkor már a gárda menedzsereként dolgozó Kenny Dalglish. – Én viszont kimentem a folyosóra, ahová bejutott néhány drukker, ők kiáltották, hogy Kenny, Kenny, emberek halnak meg odakint. Sírtam. Mindenki sírt.”
Másnap zarándokhellyé változott az Anfield Road, sálak, mécsesek, virágcsokrok tízezrei borították a Liverpool szentélyét. Azokban a napokban a közös gyászból alakult ki a sportvilág talán legszorosabb köteléke: a csapat és a szurkolótábor közötti csodálatos kapcsolat kétségkívül egyedülálló.
A legnagyszerűbb siker az isztambuli BL-döntő
Az elmúlt években volt mit ünnepelniük, a 2000–2001-es szezonban például triplázott a Liverpool: az FA-, a Liga-, valamint az UEFA-kupát is megnyerte. Az utóbbi sorozat döntője káprázatos volt, már-már a Real Madrid és az Eintracht Frankfurt 1960as BEK-fináléját (7:3) idéző játékot hozott, a Gerard Houllier vezette együttes végül hosszabbításban, aranygóllal (öngóllal) győzött az Alavés ellen. Az előny szinte végig az angoloknál volt, nemegyszer két góllal is vezettek, persze a végén bőven megfelelt nekik a simának éppenséggel nem mondható 5–4…
Bármily hihetetlen, ezt a diadalt is felül lehetett múlni! Igen, igen, a 2005-ös BL-döntőre gondolunk. Steven Gerrardék egy félidőt szenvedtek az isztambuli pokolban: mire lepergett az első 45 perc, a Milan 3–0-s vezetésre tett szert. Diego Maradona utóbb úgy fogalmazott, ezt a hátrányt még az 1970-ben világbajnok Brazília sem tudta volna ledolgozni – csak a Liverpool. A történetet alighanem mindenki ismeri: a rendes játékidő leteltével már 3–3 volt az állás, a hoszszabbítás végén szintúgy, a büntetőpárbaj pedig az immár Rafa Benítez irányította alakulat sikerével zárult. Miután a végjáték hőse, Jerzy Dudek Andrij Sevcsenko tizenegyesét is hárította, a helyszínen 40 ezer drukker és huszon-egynéhány labdarúgó ünnepelte a „vörösök” ötödik Bajnokok Ligája-elsőségét.
A Liverpool ismét a mennyben járt.