Nem bánta meg a döntését (2)

Folytatás a 2. oldalról

bíznak bennem, ez nagyban hozzájárult a jó teljesítményemhez. A bizonytalanság azonban senkinek sem használ. A második beszélgetés végén ezért abban maradtunk a kapitánnyal, hogy a soron következő két mérkőzésen nem számol velem.

Hozhatott volna magával egy „kamu” orvosi papírt

Nem lett volna szerencsésebb megvárni a két Európa-bajnoki selejtezőt?

Nem. Úgy véltem, mindenkivel szemben az a legkorrektebb, ha még az elutazás előtt döntök. Könnyebb így a kapitánynak, hiszen kizárólag azok készülnek a találkozókra, akik mentálisan abszolút rendben vannak, akik többet segíthetnek a válogatottnak, mint én.

Ön mi szólna, ha, teszem azt, arról olvasna, hogy Wayne Rooney elköszönt társaitól, mert Steve McClaren csak csereként vetné be?

Már hallottam olyan véleményeket, hogy bezzeg Oliver Kahn leült a német válogatott padjára a világbajnokságon, holott ő – velem ellentétben – világsztár. Ez mind igaz, de ne feledjük, a világsztár világsztárok mellett foglalt helyet… Mindannyian a pillanatnyi formájuk miatt szorultak ki a csapatból, nem pedig amiatt, mert nem fértek bele a rendszerbe. Ha nem fértek volna bele, Jürgen Klinsmann meg sem hívja őket. Engem viszont meghívott Várhidi Péter, és a legnagyobb örömmel jöttem is. A hétfőn kezdődő hivatalos felkészülést megelőző, múlt heti népligeti edzéseket is becsülettel végigcsináltam, ez is bizonyítja, hogy kedd előtt fel sem vetődött bennem, hogy idáig fajulhat a helyzet. Megtehettem volna, hogy Hannoverből hozok magammal egy kamu orvosi papírt, miszerint sérült vagyok, és elmegyek nyaralni, ám én játszani akartam a válogatottban! Érti, játszani!

A szövetség elnökével, Kisteleki Istvánnal egyeztetett?

Nem. Úgy értesültem, a vezérkar az oslói mérkőzést követően tárgyalja az esetet. A következményeket természetesen vállalom. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy nem lehet megfelelni mindenkinek, nem is akarok, de azt elhihetik nekem: őszintén beszélek, bárkinek a szemébe bele tudok nézni. Várhidi Péterébe éppúgy, mint a társakéba vagy a szurkolókéba. Az már más lapra tartozik, hogy ezek után mindenki eldöntheti, igazam van vagy nincs, hazaáruló vagyok vagy nem…

A nemzeti csapat szent marad a számára

Ma is kérné azt a bizonyos második randevút a kapitánytól?

Ha arra céloz, hogy megbántam-e a történteket, akkor határozott nem a válasz. Még akkor is, ha Magyarországon most nem találna olyan embert, aki nálam jobban fájlalná, hogy nem Görögországban vagyok. Három év után biztosan keserves lesz televízión nézni a magyar válogatott meccsét, a pályán sokkal jobb lenne.

Talán még a kispadon is.

Nem, ott nem. Nem győzöm hangsúlyozni, csereként nem tudnék annyit segíteni a gárdának, amennyit szeretnék. Mert mi van akkor, ha beszállok, és ebben az állapotban nem válok az együttes hasznára? Mindenki azt gyanítaná, hogy megsértődtem. Hát ezért is gondoltam, hogy még időben, az elutazás előtt tisztázzuk a dolgokat. És ezzel kapcsolatban hadd mondjak még valamit: ha olyanok lennének előttem a sorban, akik nálam jobb idényt zártak, akik a Hannovernél erősebb klubban játszanak rendszeresen, akkor természetesen elfogadnám ezt a szituációt – így azonban képtelen vagyok rá. Ettől függetlenül szívből kívánom, hogy a csapat sikeres legyen Görögországban és Norvégiában. Már csak azért is, mert nehogy az legyen, hogy itt is, ott is vereséget szenvedünk, aztán azt harsogja mindenki: látjátok, ez van, ha Huszti nem válogatott.

Augusztusban Olaszországot fogadja Magyarország. Ott lesz a keretben?

Szeretnék ot lenni… Várhidi Péter kérdezte amúgy, vele vane problémám, mire azt feleltem, nem, ez nem személyfüggő – a rendszerrel van bajom. Sohasem azt néztem, ki a kapitány. Nem titok, a kinti „jóból” hazatérve ingyen, a sérülés veszélyét vállalva lépünk pályára, de engem ez sem zavar, mert a válogatott, a címeres mez számomra tényleg szent. Az volt eddig, és az lesz ezután is.