Hétfőn kezdődik a hagyományos Vasa-hét a svédországi Sälenben

Valószínűleg Anders Pers, a Vestmanland Läns Tidning kiadója, szerkesztője, újságírója sem sejtette, amikor 1922-ben papírra vetette a Vasa-futás ötletét, hogy 85 évvel később az ő ötlete a világ legnagyobb téli tömegsport-rendezvényévé válik, amelyen évről évre 15 ezer induló teljesíti az embert próbáló 90 kilométeres és a rövidebb távokat.

Pers, akit a „Vasaloppet atyjának” neveznek cikkében megfogalmazott ötlete – hogy teremtsék meg a világ legnagyobb sífutó viadalát – hamar valósággá vált: 1922 március 19-én 119 síző reggel 6.04 órakor Sälenből elrajtolt, hogy aztán a győztes (Ernst Alm) 7 óra 32 perc 49 másodperc elteltével megérkezzen Morába.

S, hogy honnan jött az ötlet? 400 évvel korábban Gustav Eriksson (akit később a címerében látható vesszőről Vasána neveztek) svéd nemes, miután apját és több hazafit az országon uralkodó dánok kivégeztek sítalpakon Morába menekült, hogy fellázítsa az ott lakókat, akik azonban nem álltak mellé, így ő tovább állt.

Amikor a stockholmi vérengzés híre elterjedt a moraiak a két legjobb sífutárjukat Gustav után küldték, akit Sälennél értek utol. Ő később fegyverbe szólította a népet, kiűzte a dánokat és I. Gusztáv néven 1523-1560 között uralkodott.

Folytatás a következő fejezetben>> ----




---- Az idén négy magyar síző vág neki a távnak, mindannyian újoncok. Cseke Csaba, Hortváh Ágnes, Polgár Pál és Markovich Gyöngyi.

Korábban összesen tizenegy magyar sífutó, köztük három hölgy összesen tizenhárom Vasa-futást teljesített.

Először, 1975-ben Holéczy Tibor, majd hosszú szünet következett. A leggyorsabban Rosivall Zolán ért a 90 kilométeres táv végére 1996-ban.

És ehhez az évhez köthető a legnagyobb elismerésre számot tartó teljesítmény is. Szmodits Gábor 53 évesen transzplantáltként, egy idegen vesével gyűre le az embert próbáló távot.

Tavaly ketten teljesítették a távot, Vásárhelyi Tamás és Marosffy Orsolya.

• Tamás beszámolója a 2006-os Vasáról itt

---- Tavaly két magyar, Marosffy Orsolya és jómagam gondoltuk úgy, hogy fizikai és lelki felkészülésünk feljogosít minket arra, hogy nekivágjunk a klasszikus stílusban teljesítendő extrém verseny távjának.
A rajt Stockholmtól északra 300 km-re található, ahol minden évben egy egész hetes eseménysorozat keretein belül (Vasa-hét) rendeznek különböző távon sífutó versenyeknek. Ennek a hétnek a csúcspontja a vasárnapi Vasaloppet, mely óriási esemény Svédországban, élőben közvetít a svéd televízió és a pálya mentén több tízezren szurkolnak versenyzőknek. A táv teljesítésére a szintidő 12 óra, ez főleg az amatőröket érinti, hiszen a profik mezőnye alig több mint négy óra alatt teljesíti a távot.

Tavaly meglehetősen mostohán bánt az indulókkal az időjárás, hiszen a reggeli nyolc órás rajtnál mínusz 12 fok és szembeszél várt ránk, nem is beszélve a frissen esett közel 20-30 cm-es hóról. A frissen esett hóban meglehetősen lassan haladtunk. Rögtön a rajtot követően egy kb. 3 km-es szakaszon szinte megállt a mezőny, hiszen a rajtzóna 30-35 nyomtávjához képest negyedére szűkült a pálya, így lépésben tettük meg az emelkedőt, arra ügyelve csupán, hogy lécünkre ne lépjen senki és a bot, valamint a hótányér épségben maradjon a táv hátralevő részére is.

A hegy tetejére felérve aztán másfél óra után indulhatott az igazi verseny a számunkra is, a versenyfutás a távolsággal és az órával. A táv alatt 12-14 kilométertenként voltak elhelyezve frissítőállomások, ahol speciális áfonyalevest, teát és egyéb frissítőket vehettek magukhoz az indulók. Az időjárás menet közben már jobb volt, sütött a nap, igaz a hőmérséklet így is alig mozdult mínusz tíz fok fölé. A hat réteg ruha és a két sapka tehát maradt rajtam végig. A holtpont a táv felénél Evertsbergnél (47km) jött, a legnehezebb dolog itt is, mint a verseny további része alatt is az volt, hogy minden egyes ellenőrző pontnál rávegyem magam a folytatásra, hogy nekivágjak az újabb tíz-tizenkét kilométeres szakasznak a következő frissítőállomásig.

Akkor és ott a verseny közben nem tűnt fel, csak utólag az időeredményeimet elemezve jöttem rá, hogy alig tíz percre álltam a kieséstől Evertsbergnél, lévén minden frissítőállomáson volt egy szintidő és aki addig nem ér oda, azt kizárják a versenyből. Ez szinte Damoklész kardjaként lebegett felettem a következő három pihenőállomásnál is, mígnem a legutolsó szakaszon Eldris és Mora között a táv végének közeledése plusz energiákat mozgósított bennem. Ennek köszönhetően közel 45 perccel a szintidőn belül, már sötétedés után értem célba. Szerencsére a korábbi években jó pár késői célba érő akadt, így az utolsó kilenc kilométert a szervezők kivilágították, ami sokat segített nem csak a nyomok figyelésében, de lelkileg is. Már egyből a rajtnál szem elől tévesztettük egymást Orsolyával, aki végül gyorsabb is volt nálam és kilenc és fél óra alatt tette meg a 90 kilométeres távot - le a kalappal előtte, főleg hogy kétgyermekes családanyáról van szó(!) - amihez nekem összességében végül is 11 óra 16 percre volt szükségesem.

Morában nem fogadott ünnepi menet, a tévé és a nézők nagy része már régen hazament, csak a saját hozzátartozóikra váró szurkolók aggódó tekintete kísérte a célba érkezésemet, ami az előzetes elvárásokkal ellentétben nem okozott katarktikus élményt. Inkább egy jó adag megkönnyebbülés és „hol lehet meleg zuhanyt venni?” érzés kerített hatalmába. Ugyanakkor roppant jól esett, hogy minden versenyzőt - így engem is - nagy tapssal fogadtak a célban. Azt, hogy mennyire lehűltem, csak a zuhany alatt vettem észre, bizony tizenegy órányi sífutás után kezdtek a fagyás jelei jelentkezni a lábamon. A relatíve rosszabb időeredmény azért nem számít, mert a lényeg számomra a táv sikeres teljesítése és egy gyerekkori álom valóra váltása volt - ez teljesült.

Szerző: Vásárhelyi Tamás