„Nem ülök fel a provokációnak”

– Mit szól ahhoz, amit edzője nyilatkozott önről a Daily Express című újságnak?
– Nem olvastam a cikket, nem tudom, mit mondott – válaszolta Király Gábor.

– A lapban Peter Taylor menedzser úgy fogalmaz, önnek nincs jövője a klubnál...
– Ez érdekes. Nekem a minap említette, mennyire elégedett a munkámmal, a hozzáállásommal, és hogy örül a West Hamnél töltött időszak pozitív visszajelzéseinek. Őszintén szólva nem értem, hogy ha valami gondja van, azt miért az újságokkal, és miért nem velem közli. Sejtem, mi lehet a háttérben, de én nem ülök fel semmiféle provokációnak.

– Ezt kifejtené kissé bővebben?
– Legyen elég annyi, hogy a Crystal Palace-nál a nyáron lejár a szerződésem, így a téli átigazolási szezon jelenti az utolsó alkalmat a klubnak, hogy pénzt lásson az eladásom után.

– Ki lehet a vevő?
– Több első és másodosztályú angol klub is érdeklődik, ám konkrét csapatneveket egyelőre nem kívánok mondani. Számomra egyébként az sem jelentene gondot, ha a tavaszt még itt tölteném, a Palace-nél.

– Az sem zavarja, hogy ebben az esetben továbbra is Peter Taylorral kell együtt dolgoznia?
– Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de számomra a legfontosabb, hogy a játékostársak elfogadnak, elismernek, és hogy az edzéskörülmények ideálisak a munkához. Ami az edzőt illeti...

– Halló? Ott van még a vonalban?
– Ne haragudjon, hogy elhallgattam, de épp most jött velem szemben a folyosón, és kíváncsi voltam, milyen arcot vág.

– És?
– Vigyorgott. Érdekes egyébként, hogy amikor Peter Taylor a nyáron a klubhoz érkezett, rögtön lecserélte a mezszámomat egyesről huszonnyolcasra. Értettem a jelzésből, de nem zavart különösebben, ugyanúgy dolgoztam tovább, mint korábban. Aztán az ősz végén, mielőtt a padra ültetett volna, volt három-négy mérkőzés, amelynek a szünetében üvöltött velem az öltözőben. Apróságokért, hogy miért balról végeztem el a kirúgást, miért nem jobbról, avagy hogy miért az egyik oldalra dobtam ki a labdát, miért nem a másikra.

– Netán haragszik önre valamiért?
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó. De ezt inkább ne is fejtegessük, már csak azért sem, mert legutóbb éppen egy Nemzeti Sportnak adott nyilatkozatom miatt hivatott be a szobájába. Azt kérte rajtam számon, miért neveztem kiszámíthatatlannak. Kiderült, kissé félreértette az ominózus mondatot, miután azonban tisztáztam a szöveg eredeti értelmét, megnyugodott, és mosolyogva rázott kezet velem.

– Szombaton a Colchester United ellen játszik bajnokit csapata. Ki áll majd a kapuban?
– Iain Turner, aki az elmúlt mérkőzéseket is végigvédte. Nem csodálkozom rajta, hogy nem engem rak be az edző, hiszen az ő helyében én sem változtatnék a győztes csapaton. Azon viszont sok csapattársam meglepődött, hogy még a keretnek sem vagyok tagja.

– Ahhoz képest, hogy nem számolnak önnel, cseppet sem tűnik idegesnek.
– Tudja, úgy vagyok vele, hogy tizenhárom év profi futball és ötszázötven mérkőzés után nem bánom, ha kifújhatom magam, és csak az edzésekre koncentrálhatok. Fiatalként nem értettem azokat a játékosokat, akik fáradtságra hivatkozva lemondták a válogatottságot, de most már kezdem átérezni a helyzetüket.

– Csak nem ön is erre készül?
– Eszem ágában sincs! Számomra a magyar válogatott nagyon sokat jelent, még úgy is, hogy Kanada ellen nem voltam a keretben.

---- A ----