Nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás

Az idén óriási változás történhet: lehet egy csapat az első osztályban, amelynek szurkolói aligha kiabálhatják egy esetleges vereség után a fent idézett rigmust. A Dunakanyar-Vác játékosai ugyanis dolgoznak majd. Nemcsak a pályán, azon kívül is. Kisteleki István, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke múlt héten lapunkban azt nyilatkozta, hogy a Vác úttörő szerepet tölthet be a sportágban: hivatalosan is félprofi együttesként rajtolhat az első osztályban. Egyelőre még feltételes módban kell fogalmazni, hiszen ki ne tudná: a sokadik licencadó bizottság sem volt képes eldönteni (legalábbis a mai napig), hogy az NB II-es bajnok, a pályán tisztességgel küzdő váci csapat akkor most kap-e licencet és rajtengedélyt, vagy nem.

Ez a helyzet meglehetősen elkeseríti a klub vezetőit, játékosait és szurkolóit. Szombat délután rekkenő hőségben játszott edzőmeccset az egyszeres bajnok a Makó ellen. Aki látta a találkozót (látták vagy százan), elégedetten állapíthatták meg: fut, pörög, hajt az együttes, tagjai a hatalmas meleg ellenére is nagy lelkesedéssel vetik bele magukat a küzdelembe. Aztán természetesen szóba került a Vác esetleges kizárása. A lelátón ülő drukkerek nem értik, mi ez a zűrzavar, mi ez a tanácstalanság a magyar labdarúgásban, és miért éppen azt a csapatot próbálják visszasorolni, amelynél nem ígérgetnek sztárfizetéseket, nem írják le nevezésükben, hogy majd három-négyszáz millió forintból gazdálkodnak, hanem kerek perec megmondják: ennyi pénzünk van, ebből fogunk megélni, a játékosaink elfogadták, a többi legyen a mi gondunk.
S igazuk van. Nincs alsó limit, nincs minimális költségvetési határ.

Ha a Vác megoldja az első osztályt harminc-negyven millió forintból, és játékosai nem morognak, nem tüntetnek, ha ötven-hatvan ezer forintos fizetést kapnak, a győztes meccs prémiuma pedig egymillió forint lesz – természetesen nem fejenként, hanem szétosztva –, akkor az a csapat mintaértékű gazdálkodást folytat. Ne szépítsük, a magyar futball éppen ennyit ér. Ám ha valaki azt gondolná, hogy Vácott mindenki erre az úttörő szerepre vágyott, téved. Ez a minimális költségvetés, no meg az a tény, hogy a labdarúgók egy része adott esetben az első osztályban is dolgozni fog, egyértelműen kényszermegoldás. Nincs több pénz, amiből gazdálkodni lehet, úgyhogy kénytelen-kelletlen annyit fognak szétosztani, annyiból fognak megélni, amennyi éppen jut. Olyan ez az egész, mint a drasztikus megszorítások után egy átlag magyar családnál: már nem mennek nyaralni, télire fát vágnak, a gyerekek pedig tovább hordják a kinőtt mackóalsót.
Ez van, ilyen időket élünk.

Ettől még valóban szimpatikus a váciak lelkesedése, hozzáállása. Jól jellemzi a helyzetet mindaz, amit Ofella Zoltán ügyvezető mondott. Ő hat esztendeje dirigálja a klubot, akkor került pozícióba, amikor a csapat 2000-ben kiesett, majd fél év alatt anyagi csőd miatt egyszer-csak a negyedik osztályban találta magát.

„Először is megdöbbenve hallottuk, amikor nem fogadták el a licenckérelmünket – elevenítette fel a (rém)történetet az elöljáró. – Mindenben megfeleltünk a követelményeknek, a papírok alapján igazolhatjuk, hogy az éves költségvetésünk kilencvenkilencmillió forint. Senki sem szabhatja meg, hogy mennyi fizetést vagy prémiumot utalunk át a játékosainknak. Bízzák ránk, hogy megegyezünk-e így a szerződtetett labdarúgókkal. Olvasom, hogy úttörő szerep a miénk, ami jól hangzik, csakhogy mi nem vágytunk erre a titulusra. Az első osztályt akartuk, a csapat megérdemelten jutott fel, s úgy vélem, meg is állja majd a helyét a legjobbak között. Csakhogy pénzügyi kereteink szűkösek, még úgy is, hogy segít a város s több kisebb szponzor. De meg fogunk kapaszkodni, ezt ígérhetem, hosszú távra tervezünk, be akarjuk bizonyítani, hogy minimális költségvetésből is lehet eredményesen dolgozni. Az első évben a bennmaradás a célunk, ha egyáltalán hagynak minket elindulni. Aztán szeretnénk stabilabb hátteret, s minél több saját nevelésű játékost beépíteni. Háromszáz kissrác rúgja a labdát Vácott, belőlük válogathatunk. A közelmúltban tízmillió forintot költöttünk a pályára, úgyhogy Vácott igenis van jövője a futballnak. Abban bízom, hogy a közönség visszatalál a stadionba, a csapat mellé áll, és újra fontos lesz a labdarúgás a városban.”

Hogy azok a hintók, amelyek az 1994-es váci bajnokcsapat tagjait szállították körbe a városban, megvannak-e még, nem tudni. Ám néhány ember lelkesedése ugyanolyan, mint a Csank-korszak idején, amikor a csúcsra jutott a váci futball.
S most kiderült, ennek a klubnak nemcsak múltja és jelene, de jövője is van. ----
A 32 esztendős Kovács Péter korábban játszott Újpesten, Siófokon, sőt nyolc hónapot Malajziában. Aligha gondolta volna, hogy pályafutása vége felé úgy készül majd a Debrecen elleni bajnokira, hogy délelőtt töltött káposztát, mákos tésztát szállít a környékbeli településekre: „A Forte étterem alkalmazottja vagyok, a munkám abból áll, hogy ebédet szállítok megrendelés alapján. Hétfőtől péntekig napi ötórás munka ez, de nincs ezzel semmi gond, a futballból már nem tudok megélni, így jól jön a keresetkiegészítés. Igyekszem ott lenni az edzéseken, persze a munkából csak adott esetben tudok elkéredzkedni. Ugyanezt csinálja Palásthy Norbert is, és azt sem lehet kizárni, hogy a csapat néhány tagja is csatlakozik hozzánk. Muszáj megélnünk, ugyanakkor a futballról sem akarunk lemondani.”

A 28 éves Rusvay Gergely akkor került Vácra, amikor a csapat a negyedosztályban szerepelt. Azóta dolgozik, és ez most sem lesz másként. Legutóbb a német Zollner cégnél kapott állást: a futószalag mellett állt nap mint nap, s bizony kemény fizikai munkát végzett: „Jó meló volt az, a főnökök rendesek voltak, olykor elengedtek, de azért megkövetelték tőlem a tisztességes munkát. Lehet, hogy állást változtatok, de a munkát folytatom a futball mellett, mert kevés az a pénz, amit a labdarúgással keresek. De nyugodtan mondhatom, ez a csapat fantasztikus közösséget alkot, ugyanúgy hajtunk majd a pályán, mint ha profik lennénk.” ---- Egyértelmű: eredményes párost alkotnak. Gergely Károly vezetőedző, akiről kevesen tudják, hogy első osztályú csapatot faragott a Diósgyőrből, a Szegedből, a III. Kerület csapatából (kétszer is!) és most a Vácból, azzal a Nagy Tiborral dolgozik együtt, aki az állandóságot jelenti Vácott. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen alaposan meg kell szervezniük, mikor legyen edzés, olyan órarendet kell összeállítaniuk a szakmai munkában, amely mindenkinek megfelel: épp ráér az ebédkihordó, a fizikai munkás vagy a főiskolai tanuló.

Gergely Károlyt mindez nem zavarja: „A klub hagyományai miatt fontos, hogy minél jobban szerepeljünk, a Vác nem lehet és nem is lesz pofozógép, ha engedik az első osztályban indulni. Vissza kell csalogatni a nézőket, ugyanis tudom, hogy a környékbeliek inkább Szlovákiába járnak futballt nézni, mert ott gyorsabbak, hajtósabbak a meccsek. Magam is láttam a másodosztályú Rimaszombat–Losonc összecsapást, ahol legalább négyezren ültek a lelátón. Nekünk úgy kell játszanunk, hogy szeressenek bennünket a szurkolók. Az, hogy dolgoznak a játékosok, itt már megszokott dolog. Volt olyan a másodosztályban, hogy délelőtt három különböző időpontban tartottam edzést, mert úgy értek rá a fiúk. Egy a fontos, hogy a délutáni labdás gyakorlatokon mindenki ott legyen. De azt megjegyezném, hogy nem ez a jövő útja, a magyar futball csak úgy zárkózhat fel az európai középmezőnyhöz, ha megfelelő feltételrendszert teremt. Messze vagyunk ettől. Én itt, Vácott mégsem panaszkodom.”

Nagy Tibor sem kesergett: „Régen, nagyon régen, ezerkilencszáznyolcvanhétben kerültem a klubhoz, s akkor sem gondolták volna, hogy a Vác meghatározó tagja lesz a magyar futballnak, aztán bajnokok lettünk. Most még persze nem ez a cél, de állítom, ha szerzünk még egy bal oldali középpályást és egy belső védőt, akkor ott lehetünk a középmezőnyben. Rendes, tisztességes srácok ők, ha kell, reggel fél nyolckor jönnek edzeni, mert akkor érnek rá. Kijelenthetem, hogy Gergely Karcsival együtt sohasem hivatkozunk majd arra, hogy bezzeg nálunk dolgoznak a futball mellett…”